Miért nem akar aludni a gyerek semmi áron? Ezért tiltakozik olyan hevesen

A gyerekek nem szeretnek aludni. Ott a csecsemőkor, amikor éjjel és nappal összeolvad, annyiszor riad fel a baba. Aztán jön a foga, megbetegszik, front van, bölcsibe szoktatják, aztán óvodába, ő pedig nem és nem alszik. És kész. Mindeközben ott lebegnek a szemünk előtt a táblázatok, amelyekben világosan le van írva, hány óra alvásra van szüksége a gyereknek ahhoz, hogy megfelelően fejlődjön. Kár, hogy pont az érintettek nem olvassák ezeket, és nagyon gyenge kifogásként tudom csak elképzelni azt, hogy azért, mert nem tudnak még olvasni. 

Valami más kell, hogy legyen a háttérben, főleg akkor, amikor nyilvánvaló, hogy az illető kiskorú bizony hullafáradt, de ennek ellenére halogatja a lefekvést vagy csak ordít, ahányszor csak közeledik az éjszaka. Persze bizonyos engedmények hatására ágyba cipelhető, de ehhez általában bele kell mennünk abba, hogy velünk aludjon, vagy oda kell feküdnünk mellé az ágyába. Miért nem nyújt minden alkalommal elegendő biztonságérzetet a mese, az altatódal, a plüssállatok garmada, az égve hagyott kislámpa, a biztos tudat, hogy anya és apa ott van a szomszéd szobában? Ennek járt utána dr. Peter Gray, és elég meglepő eredményekkel szolgál.

Először is nézzük, hogy reagáltak a szakemberek annak idején a gyerekek alvásmegtagadására – mert ne képzeljük, hogy ez csak modern korunk elkényeztetett ifjainak flúgos futama. Régen se szerettek aludni a kicsik. John B. Watson amerikai pszichológus az 1900-as évek első felében foglalkozott a kérdéssel, és arra jutott, hogy a megnövelt szülői szigor a siker kulcsa. A behaviorista gyereknevelési tanács szó szerint így hangzott: „Az anyák nem is tudják, hogy mikor csókolják meg gyermeküket, felveszik, ringatják őket, babusgatják, és térdükön lovagoltatják őket, szép lassan egy olyan embert nevelnek fel, aki teljességgel alkalmatlan lesz azzal a világgal való megbirkózásra, melyben később felnőttként élnie kell.” Épp ezért Watson azt ajánlotta, hogy ne elégítsék ki a gyerekek érzelmi szükségleteit, tartsák be minden este a lefekvés időpontját, és ne vegyék figyelembe a gyerek nyafogását, kéréseit, igényeit. 

A szigorú szülők szokásai

Ez a viselkedés egyébként a mai napig jellemző bizonyos szülőkre, akik hasonló régi, azóta rég elavult tanácsok szerint viselkednek szigorúan a gyerekükkel. Miközben újabb kutatások rávilágítanak arra, mennyivel többet nyer szülő és gyerek is azzal, ha törődést, empátiát, igény szerinti szoptatást, ringatást, ölelést kever a napirendbe. A nem alvó gyerek nem tudatosan szegül szembe anyjával és apjával, ez nem egyfajta minilázadás, melynek során le kell törni az akaratát, hogy megtanulja, hol a helye. Az effajta hozzáállás sokkal több problémát okozhat, mint amennyi nyugalmat garantál – a gyerek ugyanis nem azért nem sír vagy szól, mert nincs baja, hanem azért, mert megtanulta, hogy nem számíthat a szüleire. 

Nem az alvással van a baj

Egészen másfajta megközelítést kínál az, ha továbbgondoljuk, vajon mégis mi bajuk lehet a gyerekeknek az alvással? Miért utasítják el, miközben szervezetük igényli? Miért nem akarnak lefeküdni, amikor aludni szeretnek, és reggel semmi kedvük kikelni az ágyból?

Nyomban választ kapunk a kérdésre, ha eltérünk a nyugati gondolkodástól és keletebbre utazunk. A legtöbb kultúrában a gyerekeket nem választják el a szüleiktől és a testvéreiktől az elalváshoz: egy szobában pihen az egész család, akár egy ágyban is alszanak. Egyik gyerek sem áll neki hisztizni, hogy márpedig ő nem hajlandó lefeküdni. Megkapják a gondozói jelenlétet, s máris megszűnnek a félelmeik – vagy ki sem alakulnak. Tehát kimondhatjuk, hogy nagy általánosságban a gyerekeknek nem azzal van bajuk itt nyugaton, hogy aludni kell, hanem azzal, hogy e folyamat közben magukra hagyják őket. A keleti népek, főleg a vadászó-gyűjtögető életmódot folytatók szemében mi egészen kegyetlenek vagyunk, amiért arra kényszerítjük csemetéinket, hogy egyedül, sötétben legyenek, és elvárjuk tőlük, hogy ne szorongjanak. S hogy mi közünk van nekünk hozzájuk? Csupán annyi, hogy tízezer évvel ezelőtt mi is vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk. 

Este a sötétben a természetben nem túl biztonságos lepihenni. Egy csomó vadállat ekkor indul vadászatra, és bizony nem nézi, a finom vacsorát egy állat vagy egy ember alvó kölyke jelenti számára. Ebből a szempontból nézve egyedül, védtelenül hagyni egy magát megvédeni képtelen gyereket teljes elmebaj. Ez az a zsigeri félelem, amit a gyerekeink érezhetnek, amikor a tizedik emeleti gyerekszobájukban is szörnyekről panaszkodnak az ágyuk alatt. Félnek egyedül lenni a sötétben, mert egykor azok a szörnyek nagyon is valódiak voltak és rájuk vadásztak. Az éjszakai szállás nem nyújthatott kellő védelmet, ezért a felnőttek társasága adta a biztonság érzését. Azok a gyerekek, akik addig cirkuszoltak, amíg védelmező közegben nem alhattak, nagyobb eséllyel maradtak életben és örökítették tovább a génjeiket. Ők lettek az őseink és a gyerekeink ősei. Csodálkozunk, hogy a félelem is velük öröklődött?

Akkor most ki a hülye?

Amikor legközelebb a huszonhatodik pohár vízért talpalunk kócosan, gyűrötten, felforrt agyvízzel, jusson eszünkbe, hogy a genetikai örökség szerint egy gyereknek egyedül maradnia a sötétben hang nélkül tulajdonképpen öngyilkosság. Hiába változott meg azóta a környezet, amiben élünk, még nem telt el elég idő ahhoz, hogy evolúciós szempontból továbblépjünk. A gyerekek félelme tehát nem alaptalan. Nagyon is jogos. Ha figyelmen kívül hagyjuk, mert elvárjuk, hogy jól viselkedjen, legyőzze magát és ne legyen „elkényeztetve”, akkor irracionálisnak kiáltjuk ki az érzéseit. Miközben a fajfenntartás szempontjából nem azok. Ezért nem tudjuk meggyőzni őt arról, hogy nincs ott a szörny az ágy alatt. 

Tehát adott egy gyerek, akinek az ösztönei azt diktálják, hogy sírjon vagy kiáltson a szülei, gondozói után. Adott két szülő, akiknek az ösztönei azt diktálják, hogy felvegyék és ringassák a panaszkodó gyereket, megnézzék, van-e valami baja és megnyugtassák. Mi pedig modern korunkban időbeosztásokat készítünk arról, hány óránként szabad etetni, altatni, babusgatni a gyereket. S ha az ehhez nem alkalmazkodik, aggódni kezdünk, hogy valami baj van vele. 

Nyilván nem mehetünk el a tény mellett, hogy ma már máshogy élünk, mint tízezer éve. Megszűntek a nagycsaládok, egy gyerek felügyelete pedig alapvetően nem kétemberes meló. A szülőknek dolgozniuk kell, ehhez éjszaka pihenésre van szükségük. A köztük lévő intimitást is nehezen élik meg, ha a gyerek vagy gyerekek állandóan ott lebzselnek az ágyukban. A külön szoba nagyon jó dolog, olyan luxus, amit a legtöbb szegény család meg sem engedhet magának. Meg kell küzdenünk az ezzel járó kihívásokkal és kitalálni, hogy érezze magát biztonságban a gyerek úgy, hogy az nekünk se menjen az agyunkra.