Vagy Katalin rosszul tette, hogy nem fegyelmezte a kis herceget? Te mit tettél volna anyaként a helyében? Szerinted illetlenül viselkedett Lajos?
Lajos hercegnek egy több mint 2 órás parádét kellett végigülnie, és egy gyerekhez hűen grimaszolt, mutogatott, produkálta magát a dédnagyanyja tiszteletére rendezett ünnepségen. Nap mint nap látni ehhez hasonló viselkedést például a tömegközlekedésen, az utcán, és bárhol, ahol kisgyerek van. Na de hol van az a határ, amikor ez már zavaró lehet? Szakértőket is megkérdeztünk a témában.
A mai gyerekek tényleg nem tudnak viselkedni?
Sokaknak az a véleménye, hogy minden csak szülői nevelés kérdése. Ám ez tényleg így van? Hiszen a gyerekek egy bizonyos kor alatt még ösztönösen, életkorukhoz mérten viselkednek, és a külső szabályozások és különféle illemtanok nem feltétlenül alkalmazhatóak még rájuk. De ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy hol van az a pont, ahol még aranyosnak számít, ha egy gyermek ujjal mutogat rád a villamoson, és honnantól tekinthető ez a cselekedet már illetlenségnek. Korhoz köthető vagy neveléshez? Egy gyermek viselkedését számos tényező befolyásolhatja. Öröklött tulajdonságai, temperamentuma mellett valóban nagy szerep jut a nevelésnek.
„Különböző szülői-nevelői attitűdökről beszélhetünk – világítja meg a kérdés hátterét Tatai Csilla egészségpszichológus. „Maccoby és Martin klasszikusnak számító, eredetileg Baumrind modelljére támaszkodó 1983-as modellje tekintélyelvű (autoriter), mérvadó (autoritatív), elkényeztető, valamint elhanyagoló szülői nevelési stílusokat különböztet meg.
Látható, hogy ez a modell 2 dimenzió mentén sorolja és osztályozza a szülői nevelést. Az egyik dimenzió a követelés (ez alapján a szülői nevelés egy olyan skálán helyezhető el, melynek egyik végpontja a követelőző, korlátozó, másik pedig az engedékeny nevelés), vagyis az, hogy a szülő milyen mértékben korlátozza a gyermek viselkedését, milyen és mennyi elvárást és követelményt támaszt vele szemben.
A másik dimenzió a válaszkészség (ez alapján a skála egyik végén helyezhető el a válaszkész, elfogadó nevelés, míg a skála másik végén a hideg, elutasító szülői nevelés), melynek alapja a szülő elfogadása, a gyereke igényeire, a szükségleteire való ráhangolódásának képessége, azok figyelembevételének és az azok iránti elköteleződés mértéke.”
A szakember szerint tehát ez az a két dimenzió, ami a leginkább meghatározza a nevelési attitűdöket. A szülőnek korlátozónak is kell lenni néha, vagyis szabályokat, határokat kell felállítania, egyértelműen megfogalmaznia és betartatnia a gyermekkel, hiszen a későbbi életében is lesznek szabályok, keretek, a társadalom és egyéb közösségek által lefektetett normák, melyeket – az akkor már nagyobb gyermeknek, serdülőnek, felnőttnek – el kell fogadnia és követnie annak érdekében, hogy beilleszkedjen a közösségekbe, és hatékonyan tudjon dolgozni, élni, működni azokban.
Házi Dorottya képzésben lévő család- és párterapeuta, gyermekpszichológus azt mondja, hogy egy gyerek elevenségét nem könnyű behatárolni, és felnőtt szemmel sokszor máshogy jöhet át az adott helyzet.
„Azt feltételeznénk legtöbben, hogy az önfeledt, játékos vagy csintalan reakciókat adó gyermeki viselkedés valamilyen nevelési hiba, tanulatlanság vagy udvariatlanság, miközben ez egy életkori sajátosság egy gyereknél.”
Mikor vív ki tiszteletet egy szülő a gyerek szemében?
A szülő a saját személyének tiszteletben tartása érdekében is le kell fektessen bizonyos szabályokat, kereteket. A szülők által felállított szabályok, elvárások legtöbbször a gyerek érdekeit szolgálják (például nem szabad a konnektorba nyúlnia, mert megrázza az áram). Ugyanakkor a szülőnek időnként, bizonyos dolgokban engedékenynek is kell lennie. „Fölösleges (és rendkívül káros is tud lenni), ha folyamatosan csak a saját akaratát szeretné érvényesíteni a szülő, ha görcsösen és mereven szeretne előírásokat tenni a gyerek viselkedésére vonatkozóan” – hangsúlyozza Tatai Csilla, hozzátéve:
„Időnként hagynia kell bizonyos dolgokban, viselkedésének néhány aspektusában a gyermeket önállóan dönteni. Ha a szülő igyekszik nevelni gyermekét, azzal arra is törekszik, hogy odafigyeljen a gyermeke saját igényeire, szükségleteire, ezzel pedig tiszteletet és szeretet vív ki magának a gyerek szemében.”
Mit tehet egy szülő, ha nevelésről van szó?
Felmerül a kérdés, hogy mi a megfelelő szülői hozzáállás például Katalin esetében. Hagyni a gyereket önfeledten önmagának lenni, vagy illik betartatni vele a szabályokat, különösen akkor, ha mások is vannak a közelben, mint a parádén. Persze ilyenkor az is kérdés, hogy mi az a határ, amikor már tényleg nem való „rosszcsontkodni”, és nem lehet a rossz viselkedést, neveletlenséget a gyerekkor számlájára írni.
„A szülő maga is modell, példaértékű a gyermek számára” – állapítja meg az egészségpszichológus. „Viselkedésével, tetteivel rendkívül sok mindent közvetít a gyerek felé, aki azt megfigyeli, elraktározza magában és – tudattalanul – maga is hasonlóan fog viselkedni később.
Ha Katalin dühvel, indulattal, kiabálással, hangos szóval, netalán testi fenyítéssel reagált volna gyermeke viselkedésére, azzal csak ártott volna. Amellett, hogy azzal megfélemlítette volna Lajost, kettejük kapcsolatát is aláásta volna. Ráadásul Lajos herceg nem is értette volna, miért kapta azt, miért reagált édesanyja úgy, mi történt – és ez a legrosszabb: amikor magyarázat nélkül marad a szülő viselkedése, büntető magatartása.”
Abban a helyzetben nem is lett volna lehetősége Katalinnak hosszasan magyarázni gyermekének, miért bünteti, miért és hogyan viselkedjen másképp később, hasonló szituációban. De a nevelés ott már jelen van, amikor ezeket később otthon, nyugodt körülmények közt elmagyarázza fiának.
„Fontos, hogy lehessen együtt bohóckodni is, teljesen önszabályozás nélkül élvezni az együttlétet” – jegyzi meg Házi Dorottya. „Az is feszültségkeltő lehet egy gyereknek, hogy ennyien figyelik őt és édesanyját, és hogy az édesanya merevebb a megszokottnál, ebből is megpróbálhatja kizökkenteni. Neki ő nem a hercegné, hanem az anyukája. Nem várhatjuk el tőle, hogy ezt értse, neki természetes egocentrizmusa, hogy az ő anyukája minden pillanatban az anyukájaként vele foglalkozzon, mert az az ő szükséglete gyerekként.”
Van különbség illetlenség és illetlenség között?
Amikor ez a kérdés felmerül, arra gondolunk, hogy ha egy másik személyre ujjal mutogatni belefér, akkor a nyelvöltés is? A gyermeki agresszió semmilyen formája nem megengedett? Hiszen arra is sokszor látni példát, hogy a gyerek elkezdi rugdosni valaki székét, csak mert ő unatkozik. Ilyenkor már azért illik a szülőnek közbeavatkoznia, hisz a gyerek így másokat is zavar. De ha nem a széket rugdossa, hanem valaki lábát, az egy fokkal még rosszabb. Az már több mint illetlenség, mert az már az agresszió egyik formája. Vagy mégsem?
„Az agresszió normális, természetes emberi jelenség, reakció” – magyarázza Tatai Csilla. „Univerzális – kultúrától, nemtől, életkortól, iskolázottságtól függetlenül bárkinél megjelenhet agresszív viselkedés. Sőt az állatvilágban is gyakori.
Ami viszont idővel változik életünk során: megtanuljuk kontrollálni, szabályozni az agressziónkat. Azaz
megtanuljuk, hogyan és mikor, milyen helyzetekben, kikkel szemben ne mutassuk ki a dühöt, agressziót. A kontrollképesség és az indulatkezelési készségek azonban lassan fejlődnek, hosszas folyamat során alakulnak ki, kisgyermekeknél ezek még kialakulatlanok.
Ahogyan az is időbe telik, mire a gyermek megismeri, elsajátítja az őt körülvevő csoportok normáit és illemszabályait.”
„Mindenképp érdemes segíteni a gyerekeket visszajelzéssel, hogy az adott viselkedése zavaró tud lenni, de ebben is egyéni különbségek vannak, attól függően, hogy ez melyik felnőttnek mikor mennyire üti meg az ingerküszöbét” – reflektál a gyermekpszichológus. „A szülő a gyerekét érintéssel segítheti, ha a gyerek még nem tudja pusztán szóbeli kérésre leállítani a saját viselkedését, hiszen ez a képesség már egy következő lépcsőfoka az idegrendszer fejlődésének. Ha ez sem segít, ölbe is lehet őt venni, a figyelmét elterelni valahogy. Normál kereteken belül érdemes alternatívát adni, és segíteni neki értelmezni, hogy a viselkedése melyik része volt zavaró.” Például lóbálhatja a lábát, de ne rugdossa más székét.
De ha elvonatkoztatunk a királyi családtól, az otthoni gyermeknevelésben is felmerülhet pár kérdés. Biztos te is átélted már, ha van gyerkőc, hogy néha szeret a falra firkálni, óriási rendetlenséget csinálni, nem igazán törődni azzal, hogy mi törékeny, és mi nem. De szülőként nálad mi az a pont, amin még mosolyogsz, és mi az amikor már jogosan elönt a düh? Ez valamennyire emberfüggő, de az a bizonyos töréspont mindenkinél eljön. Ilyenkor határozott szülői magatartással kell fellépni, és elmagyarázni a gyereknek az ő nyelvén, hogy amit tesz, az miért nem helyes.
„A gyerekek eltérő ütemben változnak, fejlődnek, érnek, lehetnek köztük egyéni különbségek” – magyarázza az egészségpszichológus szakember. „Annak elsajátítása és a viselkedésrepertoárba való beépítése, megszilárdítása, hogy egy adott közösségben hogyan, milyen szabályok, normák mentén érdemes és/vagy kell viselkedni, hosszas tanulási folyamat eredménye. Nem magunkkal hozott, nem velünk született készségek, képességek ezek. Így van ez a kisfiú (Lajos herceg) esetében is. Ő azonban még nagyon fiatal, kicsi ahhoz, hogy pontosan tudná, mikor mit kell – szabad – illik tenni nagyközönség előtt, a nyilvános szereplések alkalmával. A protokollt még nem tudja – de ez még nem is elvárható tőle. Ez nem hiányosság, nem elmaradás az életkorához képest, a többi vele egykorú gyermek sem ismeri, másrészt az önkontroll képessége is lassan fejlődik ki, idő és a környezet részéről türelem szükséges ehhez az érési folyamathoz.”
Helyesen viselkedett tehát Katalin?
Összességében tehát elmondható, hogy Lajos herceg senki felé nem mutatott bántó vagy zavaró viselkedést, így Katalin szerintünk jól tette, hogy engedte őt gyerekként viselkedni. Amikor pedig az ifjú Lajos átvonult Károly herceg (azaz a nagypapája) ölébe, az olyan igazi családi pillanat volt, amit a királyi családtól ritkán látni, legalábbis a kamerák kereszttüzében. De ha Lajos olyan viselkedést produkált volna, ami már a környezete számára is bántóan zavaró lett volna, ott már Katalinnak is tanácsos fellépnie az anyai fegyelmezéssel.
„Gyerekektől nem várható el, hogy pontosan betartsák a protokoll minden egyes pontját, hogy hibátlanul kövessék. Ha más gyermekektől nem várjuk el ezt, és adunk nekik időt a fejlődéshez, éréshez, akkor miért várhatnánk el Lajos hercegtől? Csak azért, mert a királyi család sarja, nem támaszthatunk felé ilyen elvárásokat. Katalin gyermeknevelése sem attól lesz tökéletes, tőle sem várhatjuk el, hogy kicsi gyermeke minden helyzetben kifogástalanul, a protokoll szabályainak teljes mértékben eleget téve viselkedjen” – állapítja meg Tatai Csilla.
A gyerek viselkedését akkor kell mindenképp, egyértelműen korlátozni, irányítani, azonnal beavatkozni, ha az káros, veszélyes önmagára és/vagy másokra, környezetére, embertársaira nézve. Például ne engedjük, hogy a sósavas palackkal játsszon. Vagy hétköznapi példát említve, a telefonhasználatot is korlátozhatja a szülő, amennyiben a gyerek túl sok időt tölt a telefonjával, és emiatt fáradt lehet másnap.
Nem engedhetjük meg, hogy szúrós, éles tárgyakkal futkosson társai körében, de abba nem érdemes beleszólni, hogy melyik plüssállatával játsszon. Vagy egy másik példa: télen fel kell vennie a vastag, meleg nadrágot (különben megfázik), de azt már ő döntheti el, hogy milyen színű nadrágot vesz fel.
Összességében tehát úgy tűnik, Katalin nagyon is jól tette, hogy hagyta a fiát önmagaként, 4 éves gyermekként viselkedni, és az anyai szerepet helyezte előtérbe a királyi protokollal szemben.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
