„Jaj, úgy élvezem én a strandot” – egy frászt!
Az öröm és boldogság ott kezdődik, amikor az ember felpakol egy bőröndnyi törülközőt, naptejet, papucskákat, felfújható flamingót, de nem a felfújható krokodil mellé teszi a strandszatyorba, nehogy útközben a vérszomjas gumikrokodil megdézsmálja szegény madarat, tesz el némi hideg élelmet, ami lehetőleg nem buggyan meg fél napig a negyven fokban, és akkor már csak a váltóruha van hátra.
A strand lehet homokos tengerpart vagy épített medence, városi fürdőhely vagy nyílt vízi terep, a gyerekeknek szánt fürdőegység általában csurig tele van, és csak jó esetben árnyékolja be valami napfényt polarizáló kifeszített ernyőke. A tömeg attól még iszonyatos, a vizeletkoncentrátum aránya a vízben pedig vetekszik a laborban vizsgálatra leadott mintákéval, csak ennek jó része óhatatlanul megfordul az aprócska szájüregekben is.
Van ennél rosszabb is…
De nem ez a szülő legnagyobb parája a strandon. Viszonylag laza anyukának tartom magam, nem állítok feszes szabályokat, nem gügyögök, önállóságra és talpraesettségre próbálom nevelni óvodás gyerekeimet, akiknek észérvek mentén magyarázom meg a dolgokat. Emellett persze alacsony az olvadáspontom, és nyilván elfogult is vagyok, bár ivadékaim feltehetően objektíve is zsenik. De ezzel nyilván mind így vagyunk. Viszont bármennyire is minden idegszál megfeszítésével próbálom kaméleonként két szemgolyómat folyamatosan két különböző irányba tekergetni, hogy állandóan szemmel tartsam egyszerre mindkettőt, volt már pánikos észvesztett gyerekkeresésben részem bevásárlóközpont, strand és esküvői lagzi kavalkádjában is. Mondhatom, az ember élete nanoszekundumok leforgása alatt pereg le, és veszti értelmét minden, a tébolyulás határára sodródva.
Prevenció
Nem tudom, lehet-e az ember elég óvatos. Amikor úgy 15 évvel ezelőtt a madridi metró egyik zsúfolt szerelvényében egy anyukát láttam csuklóra kötött pórázon vezetni a kislányát, megboldogult lányságomban még megbotránkozva csóváltam a fejem e borzalmon. Azóta komolyan fontolgatom, hogy kérvényezem, a kiskutyákéhoz hasonlóan, a gyerekekbe ültethető csipek azonnali fejlesztését és szabadalmaztatását.
Amíg ez nem történik meg, és mégis, jó szülőként, eleget próbálunk tenni a gyerekek vízigényének és jó képet vágni az állítólagosan feltöltő kikapcsolódáshoz, addig nincs jobb tanácsom magamnak sem, mint hogy legalább egy felnőtt-gyerek arányban érdemes csak nekivágni egy ilyen üdítő nyári programnak, és még emellett is egy pillanatig sem szabad a szülő tekintetéből vagy periférikus látómezőjéből kiengedni a gyermeket.
Ez komoly!
A helyzet ugyanis valójában egyáltalán nem vicces, mert Magyarországon európai viszonylatban kifejezetten sok kisgyermek tűnik el, azt pedig nem kell mondanom, hogy ha három másodpercnél tovább van szemkontaktuson kívül a gyerek, már a teljes ideg-összeroppanás kerülgeti a szülőt, végtelenségnek tűnik minden bizonytalanságban eltelt másodperc, egy valódi eltűnés tehát nyilván felfoghatatlan és feldolgozhatatlan traumát jelent.
Hazánkban félóránként érkezik bejelentés eltűnt gyerekről.
Az elcsatangolt, szökésnek indult vagy eltévedt gyerekek 95%-a megkerül, de a soha fel nem bukkanó és haza nem térő 5% ebben az esetben végzetesen hatalmas szám.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
