gyereknevelés düh szorongás pszichológia

Dr. Candida Fink gyermekpszichiáter szerint a szülők hajlamosak arra, hogy a gyerek dührohamát hisztinek tekintsék, és azt feltételezik, hogy a gyereknek ezzel az a célja, hogy keresztülvigye a saját akaratát. Pedig az efféle viselkedés hátterében szorongás, félelem is állhat, főként, ha a dührohamok rendszeresen előfordulnak. A 8 éves Harrietet kontrollálhatatlan dührohamai miatt vitték el a szülei a gyermekpszichiátriára. Harriet minden reggel, mielőtt elindultak volna az iskolába, dühöngeni kezdett: csapkodott, kiabált a szüleivel, lökdöste és rugdosta őket.

A terápia során Harrietről kiderült: nagyon aggódik a családja, különösen édesanyja biztonságáért. Félt, hogy édesanyja megbetegszik vagy meghal, amíg ő iskolában van, vagy betörnek hozzájuk, esetleg tűz üt ki a lakásban.

Harriet szülei már mindent kipróbáltak: matricákkal, jutalmakkal, büntetéssel, visszaszámlálással igyekeztek hatni rá, miközben a családtagok és az ismerősök meg voltak győződve róla, hogy Harriet manipulálja a szüleit. Legtöbbször Harriet késve és kimerülten érkezett az iskolába, ahol szétszórt, ingerlékeny és visszahúzódó volt; de bizonyos napokon egyáltalán nem lehetett rávenni, hogy bemenjen. A tanárok nem értették, hogy nem lehet bírni egy 8 éves gyerekkel, az ismerősök pedig azt javasolták a szülőknek, hogy hagyják figyelmen kívül Harriet reggeli sikoltozását, nyalábolják fel, és tegyék be a kocsiba – de ezzel csak rontottak a helyzeten.

„Üss vagy fuss”

Agyunk minden pillanatban megfigyeli és értékeli a világot, hogy megválaszolja a kérdést: „Biztonságban vagyok?” Amikor egy lehetséges fenyegetést észlel, riasztást küld a testünknek, így gondoskodik az életben maradásról. Az agytörzs túlélési mechanizmusai bekapcsolnak, és ha nem érkezik többletinformáció a fenyegetés mértékéről és jellegéről, az agytörzs továbbra is úgy érzékeli, hogy élet-halál kérdésről van szó.

(Ezt szokás „üss vagy fuss” reakciónak is nevezni.) Bármelyik is az adott helyzetben a reakció, agyunk elülső része – amely a komplex gondolkodásért, problémamegoldásért és hasonló feladatokért felelős – egyszerűen nem kap elég vért, hiszen ha élet-halál kérdésről van szó, ezek mind háttérbe szorulnak. A vér a tüdőnkbe, izmainkba áramlik, hogy minden erőnkkel és lehetőségünkkel elkerüljük a fenyegetést.

Csípek, rúgok, harapok

A szorongásos zavarokkal küzdő gyermekek rendkívül érzékenyek azokra az ingerekre, amelyeket fenyegetésként élnek meg. Agyuk és testük folyamatosan készenlétben van, és olyan helyzetekben is veszélyt látnak, amelyek valójában ártalmatlanok. A fenyegetettség érzése felerősíti a szorongást, és a felsorolt háromféle reakció valamelyikét váltja ki: a gyerek küzd, menekül vagy lefagy. Ha harci üzemmódba kapcsol, súlyos dührohamai (meltdown) lehetnek. Ezek súlyossága változó, de szélsőséges esetben a gyerekek teljesen ki is vetkőzhetnek önmagukból: káromkodnak, azt kiabálják a szüleiknek, hogy utálják őket, csípnek, rúgnak, harapnak, szétverik a berendezést vagy teli tüdőből ordítanak. A gyerekek többnyire nem tudják világosan behatárolni és elmondani, mitől érzik fenyegetve magukat – de az is lehet, hogy félnek attól, hogy hangosan kimondják, mi aggasztja őket. Ha egy kérés vagy szülői parancs hatására bekapcsol bennük a fenyegetettség érzése, az „üss vagy fuss” stresszválaszból lehet, hogy az elsőt fogják választani, hiszen az agytörzs élet-halál kérdésnek értékeli a fenyegetést. Ha ennek szülőként tudatában vagyunk, a dührohamok mögött észrevesszük a gyerek szorongását is.

Tényleg szorong?

Honnan tudhatjuk tehát, hogy a gyermek dührohamait szorongás okozza? Először is, fontos, hogy a gyermekorvosnak beszéljünk a problémáról. Ha szükséges, gyermekpszichiátriai kivizsgálást fog javasolni. Ugyanakkor elkezdhetjük figyelni a gyerek viselkedését: ez információval szolgálhat arról, mennyire szorong. Figyeljünk arra, hogyan játszik, miről csacsog. Lehetőleg ne tegyünk fel túl sok kérdést, a gyerekek ugyanis hajlamosak a faggatózástól bezárulni. Ha fél valamitől, vegyük komolyan, ne mondjuk, neki hogy ez butaság, ne bagatellizáljuk el – az érzések mindig valóságosak és jogosak, és sokkal többet megtudhatunk a viselkedése okairól, ha nem elutasítással, hanem kíváncsisággal fordulunk felé. Ha mindezek után kiderül, hogy olyan félelmei vannak, amelyekről nem tudtunk, elképzelhető, hogy a dührohamok hátterében a szorongás áll. Ha így áll a helyzet, elkezdhetjük megváltoztatni a dührohamokhoz való hozzáállásunkat és az arra adott válaszreakciókat.

Hogyan legyünk úrrá a dührohamokon?

Tartsuk észben, hogy dühöngő csemeténk viselkedését az agytörzs irányítja, amely az élet/halál tétjét érzékeli. Próbáljuk meg a lehető legkorábban észlelni a gyerek fokozódó szorongását. Ha észrevesszük, hogy kezdődik a dühroham, hagyjunk fel eredeti kérésünk ismételgetésével, és ellenőrizzük saját lelkiállapotunkat. Nem könnyű, de próbáljunk meg higgadtak maradni, és minél kevesebb szóval kommunikáljunk vele. Ne mondjuk neki, hogy „azonnal hagyd abba” vagy „most már fejezd be”. Ehelyett biztosítsunk időt és teret a gyereknek, hogy megnyugodjon – ehhez javasolhatjuk, hogy figyeljen a légzésére, egyen vagy igyon egy kicsit. Ha a gyerek megnyugodott, megbeszélhetjük vele, mi okozta a rohamot. Átbeszélhetjük a félelmeit, így enyhítve a szenvedését. Fontos, hogy ne egy hisztis gyerekként tekintsünk rá, hanem próbáljuk megérteni, mi áll a viselkedése hátterében, hiszen ő is szenved, ha dühöng, és tőlünk várja a segítséget.