Bocsánatkérés: ha te megteszed, és őszintén teszed, a gyereked magától megtanulja

A neten keresgélve számos olyan videót és cikket találhatunk, amik azt fejtegetik, miként lehet megtanítani a gyerekünknek, hogy bocsánatot kérjen. Pontosabban szólva, hogy őszintén bocsánatot kérjen. A helyes és tisztelettudó viselkedésnek ez egy sarkalatos pontja, amit – lássuk be – a kisgyerekek általában nehezen sajátítanak el. Ennek egyik oka lehet, hogy nem tudják, mekkora problémát okoztak a másiknak, hiszen még – iskoláskorig – nem képesek magukat beleképzelni más helyzetébe. Egocentrikus gondolkodásmódjuk csakis a saját érdekeket tartja szem előtt, így rendszerint nem is direkt okoznak kellemetlenséget. Ha pedig mégis szándékosan tették, akkor ugyan miért akarnának érte bocsánatot kérni? Maximum mert mi, szülők megkértük rá őket, s ennek az utasításnak inkább nem mondanak ellent.

A bocsánatkérést tulajdonképpen többször hallják egyfajta külső felszólításként, mint természetes, életszerű helyzetben. Szülőként kevesen merjük beismerni a gyereknek, ha hibáztunk vele kapcsolatban. Úgy véljük, a tekintélyünk, magabiztosságunk és határozottságunk így sérthetetlen. A gyerekek azonban a szavaink helyett az érzelmeinket próbálják értelmezni elsősorban, és ha azok nincsenek összhangban a szavainkkal, példamutatás helyett csak még nagyobb zavart és bizonytalanságot keltünk a lelkükben. Először tehát nekünk kell megtanulni őszintén bocsánatot kérni, a gyerekek csak utánunk jöhetnek a sorban.

A tekintély és a tisztelet jegyében

Óriási tévhit, hogy hibáink beismerésével és a bocsánatkéréssel elveszítjük tekintélyünket a gyerek szemében, sőt. Az tesz minket emberivé, hogy nem vagyunk tökéletesek, és az tesz tiszteletre méltóvá, hogy saját tetteinket is merjük vállalni, megfelelően minősíteni és javítani. Az tesz minket bátorrá és nemessé, hogy az értékeink és erősségeink mellett beismerjük a tévedéseinket, kudarcainkat és gyengeségeinket is. A gyerekek megérzik a hezitálást, és ezt hiába próbáljuk takargatni egy diktátor magatartásával: ezzel rendszerint csak összezavarjuk a gyereket, vagy rosszabb esetben bizonyítjuk, hogy valóban nem vagyunk tiszteletre méltók.

Ha azt sugalljuk hogy a bocsánatkérés csak a gyengéknek, az alárendelteknek való, akkor miért akarná elsajátítani ezt a gyerekünk? A szavainknak a mögöttük megbúvó érzelmek adnak elsődleges jelentést, amit a gyerekek általában könnyedén dekódolnak és vonnak le belőlük – különösebb tudatosság nélkül – életre szóló következtetéseket. Ha tehát mi merünk és tudunk őszintén bocsánatot kérni, látva ezt a mintát, ez számukra is idővel természetessé válik.

Van, hogy mit sem ér a bocsánatkérésed

Az őszinte bocsánatkérés nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Különösen a már nagyobb gyerekek esetében szoktuk érezni, hogy a „bocsi” és „bocsánat” nem egy átgondolt, mérlegelt és beismert sajnálatként, mint inkább egy felmondott leckeként hagyja el az ajkakat. Ezt könnyen észrevesszük, és többnyire fel is háborodunk rajta. Mi a helyzet azonban a mi bocsánatkéréseinkkel, ha egyáltalán megengedjük magunknak? Bocsáss meg, hogy kiabáltam, de egyszerűen olyan szófogadatlan vagy, hát hányszor kell rád szólnom?! Nem akartam mérges lenni, de te direkt kihozol a sodromból! Hát, bocsánat!

Bizonyára érezhető, hogy az őszinte megbánást (még ha ott is van legbelül), egyből felváltja a hibáztatás, és a saját viselkedésünk kimagyarázása. Ha ezt a gyerekünk csinálja, nem fogadjuk el, hiszen nem érezzük belőle a valódi megbánást, és a szándékot, hogy a viselkedésén változtatni fog. Ugyanez a helyzet a mi bocsánatkéréseinkkel is. Ha egyből áthárítjuk a felelősséget, azzal kivédjük annak beismerését, hogy valóban nem lett volna szabad úgy viselkednünk, ahogy tettük, és hogy nekünk is energiát kell fektetnünk abba, hogy legközelebb ne így történjen. Ha nem kérünk bocsánatot, az csorbítja a tekintélyünket és az irántunk érzett tiszteletet, ugyanakkor a bocsánatkérés túlzásba vitele sem hoz nagyobb együttműködést, ha nem történik mellette a részünkről bármilyen változás.

A te bocsánatkérésed őt az életre tanítja

Mi sem lehetünk minden körülmények között összeszedettek. Van, hogy az érzéseink elragadnak minket, csakúgy, mint egy hisztikorszakban lévő gyereket. Előfordul. A tökéletességre törekvés helyett fontosabb az életszerűség. A gyerekeinknek is többet tanít, hiszen ha mi be tudjuk ismerni, hogy elszaladt velünk a ló, hogy nem tudtuk kellően fogni a gyeplőt, s ennek helyrehozása nem az ő dolga, akkor a későbbiekben már az ő dolgára is könnyebben kitérhetünk.

A haragunk ritkán szól a gyerek viselkedésének, mint inkább annak a félelemnek és dühnek, amelyet az bennünk kiváltott. A tehetetlenség, a pánik és a félelem érzése, hogy nem vagyunk elég jók, régi, fájó sebeket szakíthat fel bennünk. Ezeket a mély, jelentőségteljes érzéseket nekünk is nehéz szabályoznunk, ezért szakad el nálunk is a cérna. Megmunkálni őket viszont a mi feladatunk és nem a gyereké. Ennek beismerése a gyerekünk számára mintául szolgál. Vállaljuk a saját hibáinkat, s így már elvárhatjuk, hogy (idővel) ő is vállalja a sajátjait. És ha mi megtanultunk őszintén bocsánatot kérni, megtisztelve ezzel a gyerek személyét és határait, ő is meg fogja tanulni ugyanezt. Méghozzá különösebb okítás nélkül is.