Albert Bandura kanadai származású pszichológus ‘60-as években végzett kísérletsorozata az obszervációs (megfigyelésen alapuló) tanulás mindmáig egyik leghíresebb demonstrációja. Az ún. „Bobo baba”-vizsgálatok a szociális tanuláselmélet irányzatába illeszkedtek, amely az utánzás szerepét hangsúlyozza az emberi viselkedés alakulásában. Eszerint a gyerekek agresszióját nem öröklött tényezők határozzák meg, hanem azok a példák, amelyekkel az életük során találkoznak akár a való életben, akár a médián keresztül.
Hogyan igyekezett Bandura alátámasztani ezeket a következtetéseket, illetve milyen aktualitása van mindennek a 21. században élő gyerekek életére nézve? Összefoglaljuk a legfontosabb tudnivalókat.
Mi történt a vizsgálatban?
Bobo baba egy felfújható műanyag bábu, ami keljfeljancsiszerűen mozog, ha kimozdítják eredeti helyzetéből. Ez elég gyakran megtörtént, mivel a vizsgálatban egyesével részt vevő óvodások azt figyelhették meg, ahogyan egy felnőtt különféle módokon bántalmazza a bábut: szidalmazza, ütlegeli, megrugdossa, kalapáccsal csapkodja stb. Az egyik csoport azt is láthatta, hogy a felnőtt jutalmat (kólát vagy édességet) kap az agresszív viselkedése miatt, míg a másik csoport esetén a felnőtt büntetésben részesült (megszidták vagy elfenekelték), a harmadik csoportnál pedig következmények nélkül maradt az agresszió. Ezt követően a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek hogyan fognak bánni a játékkal.
Az agresszió jutalmazása rossz üzenet
Az első csoportba tartozó ovisok, akik a felnőtt agressziójának jutalmazását látták, nemcsak utánozták a modell viselkedésének elemeit, de újfajta, válogatott kínzásoknak vetették alá szegény Bobo babát. A második csoportba sorolt gyerekeket némiképp elrettentette a büntetés, ám a felnőtt elfenekelése szintén az agresszióhoz köthető retorzió, ami mai szemmel elfogadhatatlan nevelési eszköz. A harmadik csoportban ambivalens viselkedések jelentek meg, amelyek között voltak barátságos és támadó jellegű közeledések egyaránt.
A kísérlet további izgalmas változatai
Bandura és munkatársai a fentiekhez hasonló eredményeket kaptak akkor is, amikor a gyerekek csak filmen nézték végig a felnőtt agresszív viselkedését, vagy a felnőtt egy macskajelmezbe öltözött alakként bántalmazta Bobo babát. Mindkét esetben a megfigyelés során az óvodások elsajátították az agresszív tetteket, amelyeket maguk is előszeretettel reprodukáltak a későbbiekben. A vizsgálatsorozatban arra az összefüggésre is fény derült, hogy a gyerekek hajlamosabbak a velük azonos nemű, magas státuszú, általuk kedvelt személy viselkedését utánozni. A modellkövetés pedig gyakrabban fordul elő azoknál a gyerekeknél, akiknek alacsonyabb az önértékelése, kevésbé függetlenek és kompetensek.
Az erőszak sosem lehet megoldás!
Bandura kísérletei azért voltak úttörők fél évszázaddal ezelőtt, mert bebizonyították, hogy az erőszakos műsorok nézése növeli az agresszív viselkedést, hiszen a gyerekek azt tanulják meg, hogy az erőszak alkalmazása elfogadható módja lehet a konfliktusok rendezésének. Ez egy nagyon kártékony üzenet, amit az „atyai” pofonok szintén magukban hordoznak. Szomorú, hogy sokan még mindig a nevelés lehetséges eszközét és nem a gyerekek bántalmazását látják benne.
Érdekelnek más kísérletek?
Tegyük fel, hogy egy vizuális észlelést mérő feladatban veszel részt. Azt kell megállapítanod, hogy három különböző hosszúságú vonal közül melyik ugyanakkora, mint a másik kártyán szereplő sztenderd vonal. Ha nincsenek látási problémáid, ez gond nélkül megy. De mi történik, ha előtted mindenki más ugyanazt a rossz választ mondja? A csoportnyomás rémisztő erejéről alábbi cikkünkben olvashatsz.
