„Az élet szörnyű, és legjobb, ha ezt minél előbb megtanulja a gyerek.” Ez a mondat egy nagymama szájából hangzott el, így fejezte ki, miért nem ért egyet azzal, hogy Waldorfba írassák a szülők az unokáját. Valószínűleg nem gondolta a kijelentés minden elemét teljesen komolyan, de azt mindenképp, hogy az élet kemény és nehéz, és szerinte nem azzal segítenek a csemetének, ha megpróbálják megóvni ettől.
Sok hasonlót és más kijelentéseket is lehet hallani az alternatív óvodák, iskolák kapcsán, ezért érdemes erről is beszélni. Vajon mi reális és mi alaptalan a félelmek közül?
A szülők egyik legtöbb fejtörést okozó döntése az óvoda, iskola kiválasztása. Ha az ember kellően jól informált, akkor sem könnyű a számos szempontok hálójában, és persze sokakban felmerül az alternatív óvoda, iskola lehetősége. Szerencsés, ha az ember meg tud ismerkedni a szóba jövő intézményekkel és pedagógiákkal, így reális képet kaphat róluk. Előfordul azonban, hogy elterjednek bizonyos tévhitek, amiket már-már tényként kezel a közvélemény.
Hazánkban többféle alternatív óvoda és iskola működik, de úgy tűnik, a Waldorf intézményekkel kapcsolatban különösen jellemző, hogy a fejekben elültetődtek egyes állítások, amiknek olykor épp a szöges ellentéte igaz. Valószínűleg azért érinti épp a Waldorfot ez, mert ebből elég sok van ahhoz, hogy tudjanak róla az emberek, tehát beszéljenek róla, és véleményt is formáljanak.
Ez az írás nem azt célozza, hogy bárkit ebbe az irányba tereljen, hiszen valójában nem minden családnak való Waldorf óvoda vagy iskola. Sőt: sok családnak nem való. Ha valakinek csupán az a célja, hogy ne állami rendszerben járjon a gyereke, akkor az kevés érv a Waldorf mellett, hiszen annak van egy önálló szemlélete, filozófiája, és csak akkor jár jól egymással a család és az intézmény, ha a szülők szemlélete összhangban van ezzel a pedagógiával. Annak viszont van értelme, hogy jobban megértsék egymást waldorfos és nem waldorfos családok, és egy kicsivel reálisabb kép alakuljon ki róla.
Első és második tévhit: deviánsok iskolája, ugyanakkor elit iskola
Ezt a két tévhitet érdemes együtt tárgyalni, hiszen érdekes módon homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. Nem egy szülő mondja, hogy mikor megemlíti, Waldorfba jár a gyereke, aggódva visszakérdez a másik: „Miért, csak nincs valami baja?” Sokak szerint ilyen helyre a problémás gyerekek járnak, akik nem is tudnának beilleszkedni „rendes” iskolába. A másik, ezzel ellentétes kritika, hogy ezek az intézmények manapság megtehetik, hogy válogatnak, ezért a csak nagyon rendben lévő, problémamentes gyerekeket veszik fel.
Valójában a Waldorf nem kifejezetten a sérült gyerekekre szabott pedagógia, csupán annyiban, hogy vallja, a gyerekek különbözők, és ezt nem problémaként, hanem értékként kezeli. Ám sok családnak, ahol teljesen egészséges a gyerek, vonzó ez a filozófia, és annak lehetősége, hogy az életkorának megfelelő terheket és szabadságot kapja a gyerek. Hogy mennyire vállal fel egy pedagógus nehezebb gyereket, az azon múlik, hogy érzése szerint mi az, amit kezelni tud majd, és amit a csoport is elbír.
Harmadik tévhit: a Waldorfokban nincs rend, mindent szabad
Ez a leggyakrabban hallott, ugyanakkor legmeglepőbb tévhit, hiszen épp az ellenkezője igaz. Talán onnan származik a gondolat, hogy valóban nem építenek a megfélemlítésre és megalázásra, mind rendteremtő eszközre. Azonban nagyon is központi eleme ennek a pedagógiának a rend, a ritmus, a rendszer. Ez megmutatkozik az ünnepkörök, a tevékenységek, sőt, még az étkezés ritmusában is. Megvan, hogy mit szabad és mit nem, mik a határok. A szabadosság mítosza talán onnan ered, hogy ezek a szabályok némiképp eltérhetnek egy szokványos óvodáétól, iskoláétól, ám ez nem jelenti, hogy hiányoznának.
Negyedik tévhit: a Waldorfos szülők furák, csak bio-kaját esznek, oltásellenesek és tarisznyát hordanak
Tegye a szívére mindenki a kezét: ki az, akinél az ovistársak, iskolatársak szülei között nincs két-három kicsit furcsa figura? Ha egy csoport mondjuk 25 gyerekből áll, az ötven szülőt jelent, lesz köztük egy-kettő különc. Nyilván a Waldorfokban is lehet példát találni sok mindenre, de szó sincs róla, hogy egy csapat hippi lenne a szülői közösség. Van, aki nagyobb, és van, aki kisebb súlyt fektet a táplálkozásra. Van, aki így öltözködik, van, aki úgy. Mindenféle foglalkozású szülő képviselteti magát, és nem egységesen gondolkodnak a világ számos kérdéséről.
Abban gondolkodnak hasonlóan, hogy ezt a pedagógiát érzik a legközelebb ahhoz, amire a gyereknek szüksége van, és szeretnék, ha olyan közegben fejlődne, ami leginkább segíti a kibontakozását.
Ötödik tévhit: a Waldorfok valamiféle szekták, szinte együtt lélegeznek ezek a családok
Ez a gondolat bizonyára abból származik, hogy nagyobb szülői részvételt jelent Waldorfosnak lenni, mint amennyi bevonódást egy átlagos intézmény követel. De ez nem jelent kifelé történő bezártságot. A waldorfos családoknak is vannak nem waldorfos rokonaik, barátaik. És ők sem teljesen egyformán nevelik a gyerekeiket. Ahogy minden szülőnek, egy waldorfos szülőnek is van saját személyisége, saját története, temperamentuma, és ez mind hat arra, ahogy reagál egy helyzetre, amilyen légkört teremt otthon, összességében: amilyen anya, apa.
A szokványos iskolához, óvodához szokott felnőtt számára különös lehet, hogy ezek az intézmények közösségként működnek. Nem úgy gondolkodnak a szülők, hogy szolgáltatást várnak a pénzükért, hanem, hogy valamit a pedagógusokkal és gyerekekkel együtt teremtenek meg. Valóban, első hallásra bizarr lehet, hogy a szülők takarítják, sőt, ha szükséges, festik, felújítják a termeket, hogy az ünnepségeknél is kiveszik a részüket az előkészületekből. Ez azonban nem „szektásság”, hiszen nem jelent semmiféle bezártságot a külvilág felé.
Hatodik tévhit: a Waldorf burokban tartja a gyerekeket
Valakitől azt hallottam: remek, hogy van Waldorf óvoda, Waldorf általános iskola, Waldorf gimnázium, csak egy baj van, hogy nincs Waldorf élet. Nos, bármilyen frappánsan is hangzik ez, az a helyzet, hogy van Waldorf élet, sőt, inkább az van. Egy valódi munkahelyen az embertől várnak valamiféle önállóságot, azt, hogy maga is utána tudjon nézni információknak, hogy meg tudjon fogalmazni problémát, és rá megoldást keressen. Egy valódi munkahelyen szükség van a csapatmunkára, együttműködésre. A valódi életben az ember jó, ha tisztában van önmagával, az erősségeivel és gyengeségeivel, és igyekszik annak megfelelő terepet keresni magának.
Vajon a valódi élethez szükséges képességekre megfelelően felkészül a gyermek, aki a nap nagy részében lejegyzeteli a tanár által elmondottakat, majd anélkül, hogy kutatómunkát végezne, vagy gondolkodó tevékenységet, memorizálja azt, végül minél pontosabban visszamondja? Természetesen nem minden iskola ilyen, és nemcsak a Waldorf a kivétel, de talán egyetérthetünk abban, hogy a klasszikus felállás igencsak keveset fejleszt ki azokból a képességekből, melyekre később az életben szükség lesz. Feladatok, határidők és visszajelzések a Waldorfban is vannak, ahogy az életben is.
Valószínűleg a „nincs Waldorf-élet” gondolat annak feltételezéséből indul ki, hogy ezekben az óvodákban és iskolákban semmi sem kötelező, és nem várnak teljesítményt a gyermekektől. Ez azonban nem igaz. Más rendszerben, más jellegű feladatokban, és az értékelésnek másfajta módjaival, de várnak. Ha pedig azt gondoljuk, azért nincs Waldorf-élet, mert a Waldorf nem a szorongáskeltésre épül, a való élet helyzetei pedig sokszor szorongáskeltőek, akkor elfelejtjük, hogy ez leginkább az egyén megküzdési repertoárján múlik. Minél inkább megtanulja valaki, hogyan reagálhat egy helyzetben a szorongáson kívül (vagy amellett), annál több lehetősége lesz erre akkor is, mikor stresszes szituációban találja magát. Attól, hogy valaki sokat szorongott már gyerekként is, nem lesz ellenállóbb a stresszre felnőttként, sőt.
Meg aztán, azt se felejtsük el, hogy azok a gyerekek fogják alakítani a jövőt, akik most óvodába, iskolába járnak. Szülőként nem érhetjük be annyival, hogy a világot szörnyűnek érezzük, és megpróbáljuk megtanítani a gyereket, hogyan simuljon bele. Inkább tanítsuk meg neki mindazt, amivel úgy gondoljuk, jó irányban hathat a világra. Az már különbözhet egyénenként, hogy egy szülő szemében erre melyik pedagógia, melyik intézmény jelenti a garanciát. Nem vagyunk egyformák, nem is kell egyformán gondolkodnunk. De merjük célként kitűzni, hogy a gyerekünk alakítsa, formálja is a világot úgy, hogy az egyre élhetőbb legyen!
Cziglán Karolina pszichológus
