Márpedig van élet nejlonzacskó nélkül!

Zanza!

Van annak egy erős szuperhős faktora, amikor az ember megpróbál lemondani valamiről, ami a civilizáció része, ugyanakkor borzasztóan káros a környezetre. Nejlonzacskó nélkül márpedig lehet élni, habár nem könnyű, ráadásul a társadalmi berögződésekkel is meg kell küzdeni. Eleinte engem néztek hülyének az eladók, most viszont már annyira hozzászoktam a nejlonmentes élethez, hogy én nézem ufónak azt, aki még mindig ilyesmit akar rám sózni, miközben itt pusztul ránk a Föld.

Nyolc hét telt el azóta, hogy emberkísérletbe kezdtem: elhatároztam, hogy kipróbálom, lehet-e élni nejlonzacskók és -szatyrok nélkül.  Azt már az elején sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, mert a nejlonzacskó nagyon praktikus dolog, ráadásul évtizedes berögződéseket kell megtörnöm, másokéit és a sajátjaimat is, de hát ettől izgalmas az egész.

Van élet nejlonzacskó nélkül?
Van élet nejlonzacskó nélkül?

Gondoltam, kipróbálom, lehet-e élni nejlonszatyrok nélkül. Annyit elárulok, gyerekek uzsonnája a legkisebb gond. Szatyormentes emberkísérlet.

Tovább »

Az egyik legalapvetőbb kérdés a bevásárlás volt. Jó megoldásnak tűnt, hogy lehetőleg nem szupermarketekben veszem meg az előre csomagolt dolgokat, hanem pékségbe, piacra és henteshez járok, ahonnan a saját táskámban hozom haza a csomagolásmentes árut.

13 dolog, amivel csökkentheted a szeméthalmokat magad körül
13 dolog, amivel csökkentheted a szeméthalmokat magad körül

A szövet bevásárlótáska és a szilárd sampon jó kezdet lehet, de haladó környezetbarátként akár a mosható betéttel is megpróbálkozhatsz.

Tovább »

. Ez persze tőlem nem egy nagy lemondás, mert eddig is így csináltam, de nem azért, mert egy hős vagyok, hanem mert ez van hozzánk közel. És láss csodát, rögtön az első héten begyűjtöttem egy csomó szuper tapasztalatot, meg vicceseket és bosszantóakat is. Néha szuperhősnek éreztem magam, máskor komplett idiótának, most meg már teljesen komfortos érzés, semmi különös.

shutterstock 138546257
Fotó: Shutterstock

Kicsit izgultam, amikor a pékségben, ahová mindig járni szoktam, először nyújtottam az eladónak a vasalt vászontáskámat: ebbe kérem a kenyeret és a kifliket. Az eladó nagyjából úgy nézett rám, mintha ufót látna, gondoltam, itt a nagyszerű alkalom, hogy elkezdjek neki mesélni a nejlonzacskókba gabalyodott fókabébikről, az óceánokban úszó, kontinensnyi műanyagszigetekről, meg arról, hogy mindezt mi tettük oda, és nem más.

Á, tényleg – mondta az eladó olyan arccal, mint aki mindennel egyetért, sőt mindenben támogat, szinte csak azt nem tette hozzá, hogy ez miért nem jutott eddig az eszébe magától? Én pedig innentől kezdve, hálából megpróbáltam mindig új és érdekes sztorival előhozakodni a környezetvédelem világából, 15 másodpercben. 

Ugyanebben a pékségben, egy héttel később, egy másik eladó közölte, hogy valójában szabályellenes, amit művelek. Mármint nem a sztorizás, hanem az, hogy saját táskába kérem a kenyeret. Higiéniai okok miatt egyáltalán nem vehetné be a pult mögé a vásárló saját táskáját, úgyhogy találjunk ki valami mást – és felajánlotta, hogy újrahasznosított papírból készült zacskóba teszi nekem az árut.

Természetesen több sem kellett, azonnal megkérdeztem a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatalt, hogy mi ezzel a helyzet, tényleg nem kérhetem saját táskába a kiflit a pékségben? Miért gond a NÉBIH-nek, ha valaki környezettudatos, és miért nem gond ugyanakkor, hogy az önkiszolgáló üzletekben bárki megfogdoshatja a kenyeret, mielőtt az original nejlonzacskóban elhelyezi?

A NÉBIH válasza

„…Az élelmiszerláncról és hatósági felügyeletéről szóló 2008. évi XLVI. törvény 14. § (4) bekezdése kimondja, hogy az élelmiszervállalkozás felelős az élelmiszer biztonságosságáért és minőségéért. Higiéniai szempontból a vásárló által vitt csomagolóanyag – jelen esetben saját göngyöleg, zárható doboz – használata az élelmiszer-vállalkozás szempontjából nem tekinthető biztonságosnak, mert szabad szemmel szennyezettségének megítélése teljes alapossággal nem lehetséges, különös tekintettel a mikrobiológiai szennyezettségre. Fentiek alapján az élelmiszer-vállalkozás törvény által meghatározott felelőssége keretében jogosult eldönteni, hogy a vásárló által hozott, ismeretlen hátterű csomagolóanyagba történő élelmiszer átadásból adódó kockázatot vállalja-e.”

 A NÉBIH válasza pedig röviden az volt, hogy az EU-s szabályok szerint az élelmiszeripari vállalkozás eldöntheti, hogy beleteszi-e a vásárló saját táskájába, dobozába az árut, vagy sem. A felelősség ugyanis az élelmiszervállalkozásé, és ha valami baj történik, akkor ő viszi el a balhét, és ezt a felelősséget vagy vállalja a pékség, vagy nem.

Én a magam részéről úgy gondoltam, hogy az újrapapír zacskó egy vállalható kompromisszum, nem lenne korrekt ugyanis az akarata ellenére rávenni a céget, hogy kockázatot vállaljon. Az otthon gyűlő papírzacskók mennyiségéből pedig legalább mindig látom, hogy mennyi nejlonzacskót nem használtam el. Sokat. 

Mert persze a papírzacskókat nem dobjuk ki, hanem gyűjtögetjük, és újrahasznosítjuk – jé – zacskóként. Ezekbe ürítem a szobákban lévő szemeteseket, és ezekbe csomagolok mindenféle dolgokat, amiket eddig nejlonba tettem. Ha a kiflinek elég jó volt, jó lesz a strandpapucsnak is.

Miért jobb a papír, mint a nejlon?

A műanyag szatyrok és zacskók környezetre gyakorolt hatása egészen drámai. A nejlon a természetben évszázadok alatt sem bomlik el, újrahasznosításuk pedig rendkívül drága, és körülbelül minden kétszázadik darab kerül erre a sorsra. Többségük csak a sima szeméttelepeken landol, ahol mérgező anyagokká bomlik.

Ezek a mérgek aztán a földbe és a vízbe kerülnek. Minden zacskó, ami a csatornánkba, vagy a folyókba kerül, az előbb-utóbb a tengerben köt ki. Itt tovább aprózódnak, a tengerek pedig egyre jobban telítődnek műanyaggal. A tengeri állatok rendszeresen összetévesztik a tengerben úszkáló nejlonzacskókat a vacsorájukkal. A legtöbb ilyen állattal lassú éhhalál végez, mert a nejlon gátolja a táplálék-felszívódást. Más úszó állatok belegabalyodnak ezekbe a zacskókba, és nem tudnak többé mozogni, ami szintén halálhoz vezet.

Ne legyenek illúzióink, ez nem a tengeri állatok problémája. A mikroműanyagok koncentrációja éppen a Földközi-tengerben a legnagyobb, és persze ott vannak az ivóvízben is. A láthatatlan méretű műanyag rostok a világ csapvizeinek 83 százalékát szennyezik, az Egyesült Államokban ez eléri a 92 százalékot, Európában pedig a 72 százalékot. Magyarországon a csapvíz a szolgáltatók szerint nem tartalmaz mikroműanyagot, itt ugyanis a csapvíz 96 százalék a felszín alatti vízbázisokból származik, ahová nem ér le sem a mikroműanyag, sem a gyógyszer- és hormonmaradványok.

Akar még valaki PET palackba zárt vizet inni?

 A környezetvédelem ultrái

Aki elkezd lemondani a nejlonról, és úgy általában felelősen gondolkodni a környezetről, előbb- utóbb tutira találkozik az „ultrákkal”, akik a teljes hulladékmentességre törekednek. Ez egy elképesztő világ, semmit, de tényleg semmit nem dobnak ki, hanem mindennek keresik a megfelelő újra-, vagy véghasznosítását. Soha nem gondoltam volna, hogy szerteszét szakadt tornacipőkkel, vagy már-már szétmállott farmerokkal is lehet mit kezdeni, és a sminklemosó korong is csak egy fölösleges szemét, pedig igen. Nos, ők tanítottak meg engem is egy csomó mindenre.

Például elkezdtem figyelni, hogy mennyi szemetet termel a családunk, és ennek következtében tényleg drámaian lecsökkent a mennyisége, de úgy, hogy nálunk szerdán ürítik a kukát, és vasárnap délután még semmi nem volt benne. A konyhát viszont különböző tárolók lepték el: a romantikusan kicsi kommunális szemetes mellett lett egy papírtárolónk (ez megy az iskolai papírgyűjtésbe), egy szelektív edényünk (ez megy az újrahasznosítóba), egy ételmaradékos (a kutya boldog tőle) és egy zöldhulladékos tálunk is (az ebből készült komposzt megy a paradicsom palántáim alá tavasszal).

Na, de térjünk vissza a nejlonzacskókhoz. Mivel a kis kommunális szemetesbe most már szinte csak a használt papír zsebkendő és szalvéta kerül, nem kell többé szemetes zacskóval kibélelni, úgysem lesz koszos. A nagy kukában ugyan most is van egy nagy zsák, viszont itt, úgy látszik, roppant környezettudatosak a szemétszállítók, mert ürítéskor mindig előzékenyen benne hagyják az edényben. Úgyhogy ebből sem kellett újat használni a kísérlet kezdete óta.

A térítés

Az, hogy ki tudom-e kerülni a nejlonzacskókat, sokszor nem is rajtam, hanem az eladókon múlik. Voltak persze nehezebb és könnyebb esetek is a 8 hét alatt. A kedvenc zöldségesem például már a második alkalommal tudta, hogy nekem nem kell nejlonzacskót adnia, mert előbb-utóbb úgyis előkotrom a saját szatyromat. Volt viszont olyan eladó is, akit soha, de soha nem tudtam megelőzni: még nem is kértem semmit, már tépte a zacskót, mintha azért kapná a fizetését.

Meg volt olyan is, aki kedvesen hajlandó volt a saját dobozomba tenni a szalámi szeleteket, majd a vonalkódot tartalmazó címkét ráragasztotta egy nejlonzacskóra, hogy azt vigyem a pénztárhoz, pedig mindig elmondtam, hogy zacskómentes hónapot tartok.

A legviccesebb a hentes fiú volt, aki hat hét után az egyik szemöldökét felhúzva visszakérdezett, hogy „még mindig?”. Tiszta lebukás, kénytelen voltam színt vallani, hogy oké, zacskómentes hónapnak hívom az egyszerűség kedvéért, de valójában egyáltalán nem áll szándékomban többé a tevékenységemmel az óceánokban lévő mikroműanyag koncentrációt növelni. Úgyis mi esszük, isszuk meg a végén, gondoljon csak bele! Erre elgondolkodva végignézett a pultban lévő sertéshúson, olyan „látsz te itt egyetlen halat is?” tekintettel, és akkor kénytelenek voltunk elröhögni magunkat.

shutterstock 217895515
Fotó: Shutterstock

A legbüszkébb egyébként arra vagyok, hogy anyukámat is sikerült jobb belátásra bírni, vagy ki tudja, lényeg, hogy mostanában kimondottan odafigyel, hogy ne csomagoljon nekem semmit nejlonba. Természetesen családon belül jönnek-mennek a dolgok, és eleinte jó sok mindent küldött hozzánk szatyrokban. Én pedig egyrészt mind visszaadtam neki, másrészt sokat meséltem róla, hogy mi a baj a zacskókkal, és most már hetek óta mindennek talál valami alternatív csomagolást.

Nehéz?

Nem bontanám ki az igazság minden részletét, ha elhallgatnám, hogy némiképp tényleg megbonyolítja az életet az az egyszerű körülmény, hogy nem vagyok hajlandó nejlonzacskót használni. A földi élet szén alapú, a kereskedelem meg nejlonzacskó alapú, ez van. Vagy próbáltál már fagyasztott zöldbabot venni nejlonzacskó nélkül? Na ugye!

Ugyanakkor, mint minden másra, a zacskómentes életre is rá lehet állni szellemileg. Nekem egy idő után összeállt, hogy mi az a bevásárló szett, amit parktikusan magamhoz venni: két-három bevásárlótáska, egy-két műanyag doboz, egy-két kis összehúzható szütyő, mert szeretjük a dióféléket meg az aszalt gyümölcsöket, és egy tojástartó. Egy cekker pedig mindig van nálam a ridikülömben, hogy ha váratlanul törne rám a vásárlás, ne legyek meglőve.

És igen, kerülöm az olyan üzleteket, ahol mindent nejlonba kell tenni, mert nincs papírzacskó, vagy nem használhatom a sajátomat, és ha nem vagyok résen, még az egy darab uborkát is bezacskózzák a pénztárnál.

A nagy kérdés

Végső soron persze egyetlen dolog érdekes: valóban tettem-e valamit a környezetért, vagy csak bohóckodás ez az egész? Nos, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem gondolom, hogy globális szinten bármilyen jelentősége lenne annak, hogy Primilla nejlonzacskóban hozza-e haza a tejet a boltból, vagy sem. Ha viszont azt nézem, hogy közben egy csomó emberrel beszélgettem, akiknek talán szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy nem jó, ha elszennyezzük magunk alatt a földet és a vizeket, és igen, mi vagyunk azok, akik elszennyezik, nem a szomszéd, és egyébként meg milyen viccesen könnyű nem szemetelni, akkor majd egyszer jó sokan leszünk, és akkor tényleg lesz értelme.

Ha kedvet kaptál, próbáld ki te is a nejlonzacskó mentes életet, csak jót teszel vele! 

Blogmustra