Decemberben ünnepli 80. születésnapját Marék Veronika meseíró, illusztrátor, akinek történetein több generáció is felnőtt. Neki köszönhetjük a Boribon és Annipanni sorozatot, a Kockásfülű nyulat, a Laci és az oroszlánt, a Kippkopp meséket és A Csúnya kislányt is. Marék Veronika születésnapjára egy nagy bulit rendeztek szombaton a budapesti Bartók Béla úti Pagony könyvesboltban, ahol kézműves foglalkozás, diavetítés és minikoncert várta a gyerekeket, szüleiket és nagyszüleiket. Marék Veronika már legalább nyolc éve visszavonult a közönségtalálkozóktól, így nem csoda, hogy a könyvesbolt dugig megtelt, és az írónő nem győzte dedikálni a könyveit.
Még a rendezvény előtt néhány nappal sikerült találkoznunk egy rövid beszélgetésre egy csendes budai kávézóban. Veronika itt még csak készült a köszöntésére, valami szép pulcsit akart venni, és elárulta, hogy szeret plázában vásárolni, az Allee és a Mammut a kedvence, és hiányzik neki az otthon felejtett telefonja, de azt is megmutatta, hogy még mindig dolgozik és tele van a naptárja. Azt is elmondta, hogy tévé ide, kütyü oda, ha valami érdekes, akkor arra odafigyelnek a gyerekek, ha nem érdekes, akkor nem figyelnek oda.
Amikor ide készültem és elmeséltem az ismerőseimnek, hogy Önnel készítek interjút, akkor csak nagyon kevesen nem tudták, hogy ki az a Marék Veronika. Több generáció olvasta a meséit. Milyen érzés ez?
Nagyon kedves és jó érzés, mert tényleg most már úgy van, hogy nem csak az anyukák, apukák, hanem sokszor a nagyszülők is ismerik az én meséimet. Ez azért van, mert nagyon korán kezdtem el könyvet csinálni, 17 éves voltam, amikor az első könyvemet elkészítettem, és 18 éves koromban, 1956-ban már meg is jelent egy.
Mi volt az első könyve?
Ez nehéz kérdés, az első könyv igazából a Boribon, a játékmackó volt, de még előtte kiadott tőlem a Móra Kiadó egy kis közvéleménykutató könyvecskét, aminek az volt a címe, hogy a Bem téri gyerekek. Ez nem fog újra megjelenni, mert ma már túl egyszerűnek látom a mondanivalóját, tehát a Boribon volt az igazi jó belépés a gyerekirodalomba.
Hogyan született meg Boribon?
Tulajdonképpen én az egész gyerekirodalomba úgy pottyantam bele, hogy kezembe került egy angol mesekönyv, aminek az a címe, hogy Mégiscsak jobb iskolába járni. Ez egy hülye tanmese, de nagyon édes a története. Groteszk rajzok voltak hozzá, és azt mondtam, hogy ilyet én is szeretnék csinálni. Egyszer egy békés estén, amikor senki nem volt éppen otthon, leültem és elkezdtem írni meg rajzolni, és egyszer csak megszületett ez a mese egy mackóról. Nekem egyébként sosem volt mackóm, de nagyon szerettem volna, és a mai napig nagy tisztelettel vagyok a mackók irányában.
Mindenesetre én is ilyen kicsit groteszk rajzokat készítettem, és a stílusa angol mesekönyvek stílusát hozta: egy rajz, kicsi szöveggel. 1956-ban ez a stílus nálunk még nem létezett, és a gyerekeknek újdonság volt, nagyon tetszett. Ezt az egy este alatt született könyvet persze a kiadóban egy kicsit meg kellett fésülgetni, de lett belőle egy olyan könyv, ami húzta maga után a többit. Így aztán jöttek egymás után a könyvek, a Laci és az oroszlán, A Csúnya kislány és a többi. Csak aztán jött egy szörnyű mélypont, amikor abba is hagytam a mesélést és inkább mást csináltam.
Mesélne erről a mélypontról?
Egy Írószövetségi gyűlésen egy pedagógus nő elmondta, hogy A Csúnya kislány című mesém egy tanmese, és ilyenből tizenkettő egy tucat. Azt hittem, hogy ott halok meg, de rögtön. Akkor azt mondtam, hogy ha ez a benyomása a mesémről, ha ennyit ér, akkor inkább nem csinálom tovább.
A Csúnya kislány ugyanis nem nagyon szeret mosakodni meg fogat mosni, de egy nagyon klassz csaj: jó vele játszani, segítőkész és megértő. Egy hibája van: nem törődik magával, mert azt gondolja, hogy ő úgyis ronda.
A pedagógus nő pedig azt mondta, hogy ez a könyv csak arról szól, hogy fogat kell mosni??!! Pedig ennek a mesének az a titkos mondanivalója, ami minden kislánynak hatalmas vágya: hogy egyszer szép lehessen. Ez a mese ezt megadja neki, mert a Csúnya kislányból tündér lesz a végére.
És mennyi ideig tartott ez a mélypont?
Elkezdtem ismeretterjesztő képeskönyveket csinálni, az is nagyon szórakoztató volt. Aztán megszülettek a gyerekeim és láttam, hogy a 2-4 éves korosztály számára nincsenek igazán mesekönyvek. Akkor megírtam és megrajzoltam a Boribon és az Annipanni sorozat öt könyvét, és azok is nagyon sikeresek lettek.
Később Boribon eljutott Japánba. Elmesélné, hogyan?
Az egész japán kapcsolat úgy született, hogy 1964-ben az egyik könyvfesztiválon egy japán kiadó embere elment a magyar pavilon előtt, és meglátta a Laci és az oroszlán című könyvet. Elment mellette, aztán visszament. Érezte, hogy ez a könyv hívja őt. Megvette, hazavitte, és ott kint Japánban odaadta egy zseniális fordítónak, úgy hívták, hogy Tokunaga Yasumoto (aki tudott magyarul, mert Eötvös kollégista volt). Tokunaga lefordította, s miután kiadták, a Laci és az oroszlánnak hatalmas sikere lett. Ez a hihetetlen érdeklődés és szeretet a japánok részéről még ma is tart, már 52 éve. Ez a kiadó aztán kiadta a Csúnya kislányt és a Boribon a játékmackót is. Aztán jelentkezett egy kicsi kiadó, hogy őket a Boribon és Annipanni sorozat érdekli, meg a Kippkopp sorozat, meg az összes könyvem, és aztán azokat is kiadták.
Mit érzett, elhitte, hogy ilyen messzire eljut a meséje?
Azt elhittem, de azt nem, hogy ilyen tartós lesz, és azt sem, hogy hatszor is eljutunk Japánba a férjemmel. Úgy megragadja az embert az az ország, mint Olaszország: akárhova mégy, ott valami csoda van. Ami a legfurcsább, hogy ez a japán kapcsolat itthon egyfajta rangot jelent. Magyarországon tisztelik kicsit Japánt, így ez olyan, mintha az ember egy nagy kitüntetést viselne a nyakában.
A saját gyerekeinek, a fiainak Boribont mesélt?
Ó, annyi mindent meséltem nekik! János vitézt, Toldit, Ózt, Pinokkiót, A két kicsi hódot... Sokat meséltem fejből, sokszor együtt találtuk ki a történeteket. Volt egy kedvenc sorozatunk, ami arról szólt, hogy a szobából nyílik egy ajtó, amelyik egy földalatti folyosón elvezet akárhova. Ebből az lett, hogy ők ketten beülnek egy fotelbe és elsiklanak az Állatkertbe. Éjszaka érkeznek, és ott mindenféle fantasztikus dolog várja őket. Ők ketten pedig megoldják a nagy problémákat az állatokkal.
Voltak esték, amikor nem akarták abbahagyni a mesélést?
Nem az volt a baj, hogy abbahagytuk. Ők imádtak egymással beszélgetni, és amikor befejeződött a mese, és elbúcsúztunk, ők még egy órán keresztül meséltek – egymásnak! Be kellett menni, és rájuk kellett szólni, hogy hagyjátok már abba!
Az Annipanni, hull a hó!-ban Boribon egy kicsit dacos, Annipanni pedig megfogja és ráülteti a szánkóra. Ön szerint mit lehet csinálni a dacos gyerekekkel?
Ez egy nehéz kérdés, sokat változott a világ, nem úgy kezeljük a dolgokat, ahogy régen. Engem a guta ütött meg, amikor egyszer meghívtak egy japán diplomata búcsúestjére és ott a két japán kisfiú csendesen eljátszott egymással. Hozzájuk képest az én gyerekeim vademberek voltak. Egy csodálatos olaszországi utazáson is tudtak délelőttönként két órán át verekedni. (Nagyot nevet). Maradjunk annyiban, hogy a dacos gyerekekkel azért hatékony lehet a szelíd kényszer.
És hogyan ünnepli a születésnapját?
A nagyobbik fiam szervez egy bulit, de valahányszor kérdezek tőle valamit, körülbelül úgy válaszol, mint Annipanni Boribonnak, hogy titok! Én meg közben úgy érzem magam, mint Boribon, hogy senki nem mond nekem semmit – mondja.
Korábban, amikor még közönségtalálkozókra járt, lerohanták a gyerekek?
Van egy rejtett adottságom, úgy hívom, hogy a bohóctermészetem. Ha volt egy találkozó, akkor bementem a gyerekekhez és el tudtam érni, hogy odafigyeljenek rám. Elkezdtem nekik mesélni, bábozni, rajzolni, úgyhogy minden találkozó után boldog, jó hangulatban mentek el a gyerekek. Ez egy olyan rutin volt, hogy volt a fejemben 6-8 mese, és az, hogy melyiket mondtam el, attól függött, hogy milyen gyerekek ültek ott - kicsik, nagyok, izgágák - így mindegyik találkozó nekem is egy alkotás volt.
És hogyan látja, mások a mai gyerekek, mint a korábbi generációk voltak?
Mindig mondogatták, hogy biztos megváltoznak a gyerekek a tévétől, aztán később a számítógéptől, de az én rendhagyó véleményem az, hogy ez nem igaz. Ha valami érdekes, akkor odafigyelnek, ha nem érdekes, akkor nem figyelnek oda. Én nem érzékeltem, hogy szétszórtabbak lennének a gyerekek, mindig sikerült felkeltenem az érdeklődésüket. Valóban van televízió, meg kütyü, és a gyerekek imádják, de az a gyerek, amelyik belekóstolt a mesekönyvekbe, az ugyanúgy örömmel veszi kézbe ma is.
