A tinik „depik” – gondolják sokan. Ha a mufurc arcokra, a derűsnek nem nevezhető zenékre, a sötét ruhákra (amit esetenként fekete körömlakk és rúzs egészít ki) gondolunk, na meg arra, ahogy begubóznak a szobájukba, érthető a megállapítás. Persze, nem minden kamasz ilyen, de sokakra illik ez a leírás. Noha ők nyilván nem mind depressziósak. Akkor mégis, honnan jöhet rá a szülő, hogy baj van, és mi is a depresszió tulajdonképpen, és mitől olyan veszélyes?
Ha megnézzük annak a görbéjét, milyen életkorban lesznek leggyakrabban öngyilkosok, sajnos kamaszkorban van egy kiugrás, tehát a tinédzserkor rizikó az öngyilkosság szempontjából. (A másik kockázatos időszak az időskor.) Az öngyilkosság mögött pedig a legjellemzőbb ok a depresszió és a reménytelenség. Ez már önmagában indokolja, hogy szülőként figyeljünk, egyszerű kamasz levertségről, vagy valóban depresszióról van-e szó. A másik ok, hogyha tényleg depressziós a gyermek, az nem fog csettintésre elmúlni, akkor segítségre van szüksége. Ez elsősorban valamilyen beszélgetésterápiát jelent, ami lehet egyéni vagy a családterápia. Súlyos esetben felmerül a gyógyszerszedés szükségessége.
A depresszióra való hajlamot biológiai tényezők is befolyásolják, de jellemzően valamilyen fel nem dolgozott veszteség, vagy olyan életesemény áll a háttérben, amivel a gyermek nem tud egyedül megküzdeni. Például haláleset, válás, bántalmazás. Azonban, ha a szülő tudni véli, hogy semmi megrázó nem történt a gyerekkel (ezt igazából sosem vehetjük biztosra...), akkor se dugja homokba a fejét! Lehet, hogy nem történt olyasmi, ami felnőtt szemmel nézve szélsőséges életesemény, de érhették olyan élmények a gyereket, amik az ő érzékenységét éppen megérintették, tehetetlennek érezte magát velük szemben, és végül depresszió alakult ki. Magyarán, ne onnan induljunk ki, hogy „ez egy rendes család, itt biztos nem depressziós a gyerek”, hanem figyeljünk rá, mit látunk rajta!
Ha nem élvezi, ami korábban örömet okozott!
Kamaszkorban természetes, hogy szélsőséges a gyerek viselkedése. Nem utal önmagában betegségre, ha olykor indokolatlanul rosszkedvű vagy elutasító. De figyeljünk fel rá, ha a korábban élvezetes tevékenységei sem okoznak számára örömet! Intő jel, ha elhanyagolja azokat a programokat, embereket, elfoglaltságokat is, amiket eddig szeretett.
Ugyancsak intő jel, ha csökkent a motivációja: kevésbé érdekli az iskola, még azok a tárgyak is, amiket korábban szeretett, ha nincsenek céljai, nincs semmi, ami erőfeszítésre lenne érdemes.
Nem csak a szomorúságra kell figyelni!
A borús hangulat miatt akkor kell aggódni, ha állandósul, és különösen akkor, ha olyan megjegyzései vannak a fiatalnak, hogy mindent értelmetlennek, reménytelennek lát.
De nem csak a szomorúság, sírás, hanem az állandó irritáltság, dühösség vagy szorongás is jele lehet a kamaszkori depressziónak. Sőt, az agitáltság, feledékenység, szétszórtság, koncentrációzavar is gyakori tünete ennek a betegségnek.
Figyelmeztető hármas: negatív kép önmagáról, a világról és a jövőről
A depresszió nemcsak a hangulatot érinti, a gondolkodásmódot, a viselkedést, a motivációt, sőt, a testet is. Van egy figyelemfelkeltő hármas: negatív kép önmagáról, a világról és a jövőről. Ha ezek tartósan jellemzik a gyereket, akkor van okunk gyanakodni, hogy segítségre van szüksége.
Lehetnek testi tünetek is
Az is előfordul, hogy elsősorban testi tünetekben jelenik meg a zavar, és a szülők nem is gondolnak rá, hogy a testsúly indokolatlan megváltozása (fölfelé vagy lefelé), az aluszékonyság vagy épp álmatlanság szintén intő jel lehet. Gyakori, hogy a depressziós gyerekek fejfájásról vagy más testi tünetekről számolnak be, kevesebb az energiájuk, „betegesebbnek” tűnnek.
Vegyük észre a burkolt segítségkérést!
A depressziós gyerekek általában burkoltan kérnek segítséget, de kérnek! Ne várja a szülő, hogy elé áll a fiatal, és megfogalmazza, úgy érzi, baj van, és hozzáértő segítségére szorul! Egyfelől, ők is bizonytalanok, hogy mi van velük: honnan is tudnák, hogy ez most csak a kamaszkor, vagy pszichológusi, orvosi segítséget igénylő állapot?
Másfelől, sokan nem bíznak a megfelelő szülői reakcióban, nem tudják, számíthatnak-e támogatásra. Azonban vágynak rá, és gyakran olyan mondatokat fogalmaznak meg, hogy „minden olyan értelmetlennek tűnik”, „nem érek semmit”, „nem hiszem, hogy valakinek hiányoznék, ha nem lennék”. Ne vegyük ezt hisztinek, tekintsük inkább becsomagolt segélykiáltásnak!
Segíteni sem könnyű
Nem is olyan könnyű segíteni... Ha a szülő beszélgetni akar, vagy nyíltan azt mondja, felmerült benne, hogy depressziós a gyereke, lehet, hogy lerázza a fiatal, vagy kifejezetten megsértődik, merthogy ő „nem hülye”. Nem jó, ha kívülről jön a nyomás, hogy „szeretném, ha elmennél ehhez a pszichológushoz, mert nem vagy rendben!”, ez könnyen ellenállást vált ki.
Jó a fókuszt a gyerek szempontjára helyezni: arra, hogy van lehetőség, hogy jobban érezze magát. Mivel a depressziósok egyébként is bűntudattól szenvednek, fontos, hogy ne kritikaként jelenjen meg, hogy „látod, egyedül nem vagy képes összeszedni magad!”. Jobb, ha olyasmit mondunk: „Látom, hogy valami nyomaszt téged. Mindig itt vagyok, és örülök, ha beavatsz a bizalmadba. Megpróbálok segíteni, de ha én egyedül nem tudok, akkor keresünk együtt megoldást.”
Ha először le is pattanunk a gyerekről, fontos, hogy rendszeresen tudatosítsuk benne, bármi játszódik le benne, bármi bántja, mindig fordulhat hozzánk.
Cziglán Karolina
pszichológus
