Amikor a karrier és anyaság összefüggéseiről beszélnek, általában az áll a fókuszban, hogy aki akar, hogyan tud dolgozni kisgyerek mellett is, és aki akar, otthon tud-e maradni, illetve, visszaveszik-e utána a munkahelyére. Ezek fontos gyakorlati kérdések. De kevesebbet beszélünk a lelki oldaláról, például arról, hogy annyira más világ a kettő, hogy elképesztő pszichés rugalmasságot kíván az embertől, hogy egyikből átváltson a másikba.
A többség számára teljes váltást jelent az első gyerek születése: néhány, vagy jópár otthon töltött év kezdetét. És erre az időszakra nehéz készülni, hiszen a gyerekvállalást megelőző évek valójában valami egész másról szólnak, mást követel meg az élet. Az ember szakmát tanul, igyekszik jó önéletrajzot írni, keresgél a szakmai gyakorlatok között. A fennmaradó gondolatai akörül keringenek, hogy végigveszi az ismerőseit, valaki tud-e majd segíteni az elhelyezkedésben. Aztán álláskeresés, továbbképzések, esetleg nyelvtanulás, megnyerőnek lenni a főnöknél stb.
Meredek váltás, mikor ezt az egészet egyszer csak elvágják, mindez egyik pillanatról a másikra teljesen lényegtelenné válik, és az ember otthon találja magát egy másik világban, teljesen más feladatok közt, szinte még az élet törvényszerűségei is megváltozni látszanak.
Megváltozik az időszámítás, hiszen eddig az órához időzítettük a kelést, és az a cél határozta meg a készülődést, hogy emberi külsővel időben a munkahelyen kell lenni. Most egy másik lény biológiai órája szabja meg, mikor alhat az ember, ami bizonyos pillanatokban kényelmesebb, mikor például délután mi is ledőlünk vele, de nagyfokú kiszolgáltatottság, kiszámíthatatlanság is. Külön ki kell találni, mikor és hogyan megszervezhető a négy fal közül való kiszabadulás. A feladatok eleinte monotonak: főleg szoptatás, pelenkázás, aztán szoptatás, pelenkázás. Közben persze a baba gyönyörű és aranyos, puha és jó az illata, és nem kell sok idő, már mosolyog is, és mindig valami újat tud, amit tegnap még nem. Csakhogy ezek az örömek nem feltétlenül teszik könnyűvé azt az életmódváltást, ami tényleg egyik hétről a másikra, sokkszerűen következett be. Hiszen sokan szinte a szülés pillanatáig dolgoznak, vagy ha nem, akkor is inkább a gyermek érkezésének gyakorlati feltételeit teremtik meg, még elvégzik a szobában az utolsó simításokat. Kevesen gondolnak bele, és tervezik tudatosan, milyen lesz azután, hogy otthon lesznek.
Bizonyos szempontból emlékezteti az embert az életforma arra, mikor ő volt gyerek: a sok otthonlét, az, hogy a nap nagy részében a hozzánk legközelebb állókkal érintkezünk, hogy nem kell maszkokat, és a hozzá tartozó szimbólumokat (kinek, mit: kiskosztümöt, sminket, fehér köpenyt, a hivatalos arcunk kellékeit) viselni. Gyerekként, ha jártunk is már közösségbe, akkor sem építettük még ki azt a szerepszemélyiséget, amit felnőttként a legtöbbet használunk. Természetes volt minden, mi magunk is. Az anyasággal valami hasonlóba csöppen bele az ember. A munkamegbeszélések, a hierarchia, a cég érdeke kissé művi világából valami sokkal magától értetődőbbe, kevésbé absztraktba. Ahol azért kell felkelni, hogy enni adjunk.
Ez szép is, de ijesztő is lehet, hiszen idő közben a munka világa vált magától értetődővé. Annak megvan a struktúrája, a maga logikája, és akár rémisztő is lehet belecsöppenni valamibe, ami egy korábbi állapotra emlékeztet, csak sokkal nehezebb, hiszen a felelősség már a miénk. Sokak számára olyan ez, mintha elvennék tőlük a „valódi” életüket. Megijednek, hogy ők már „csak” erre képesek. Igaz, ez a „csak” azt jelenti: táplálni, gondoskodni, ráhangolódni valakire, biztonságot nyújtani neki, az egész világot jelenteni számára. Szemben a munka világában szükséges feladatokkal, amik egy része hasznos, más része értelmetlen, de általában nem ennyire húsbavágóan szükséges. Csakhogy az ember elhiszi, hogy az a valós élet, hogy az ott nyújtott teljesítmény az igazi érték, és azt hiszi, kimarad az élet sodrásából, miközben az élet legfontosabb része éppen ott, otthon zajlik.
Érezheti úgy az ember, hogy elvesztette a szabadságát. A szabadidő, a szabad mozgás, a célok szabad kijelölésének lehetőségét. Nehezebb megküzdeni a helyzettel, ha anyagilag is kiszolgáltatott a párjától, úgy éli meg, hogy mivel nem (vagy minimálisan) járul hozzá a családi kasszához, kérnie kell a pénzt – hasonlóan, mint gyerekként a szüleitől.
Keveset beszélünk róla, hogy ez az egész együtt olyan kihívás, és akkora rugalmasságot kíván, amihez nehezen hasonlítható bármilyen más változás az életben. A többi életciklus váltás általában fokozatosabban alakul, beleérik az ember, nagyobb hasonlóság van két lépés között.
Érzelmileg nehéz rá készülni, hogy ez milyen lesz, inkább a gyakorlati dolgokban lehet, például, hogy mikor milyen segítséget kap az anya, hogy tarthatja a kapcsolatot korábbi életével és annak szereplőivel, hogyan végezhet olyan teendőket is, amik kívül esnek az anyaszerepen. Az érzelmi részre inkább azzal lehet készülni, ha az ember nyitottá válik a saját érzelmi reakciói elfogadására. Nem várja magától, hogy így vagy úgy élje meg az otthon töltött időszakot. Hanem elfogadja az örömet is, de a lehangoltságot, az idegességet, unalmat, és minden egyéb érzést is. És legfőképp: ha helyes önértékeléssel áll magához, és nem azt mondja, neki most habkönnyen kellene éreznie magát, hiszen semmi fontosat nem csinál, csak otthon van a gyerekkel, hanem büszke arra, hogy ép ésszel veszi a változásokat, amiket a gyerekvállalás hoz az életébe.
Cziglán Karolina
pszichológus
