Tegye mindenki a szívére a kezét, és ismételje el utánam őszinte arccal: "nem kaptam frászt a kolléga/rokon/jóbarát gyerekének 4D-s ultrahangfotójától". De, azt kaptam. Egy sárgásbarna, teljesen természetellenes színvilágú képen láttam egy nagyjából emberszabású valamit, aminek, ha szerencsém van, a büszke apa/anya az ujjával a papírra/képernyőre bökve megmutatta a fejét, miközben párás szemmel azt hajtogatta, hogy az orra tiszta nagyapja, neki volt ilyen kampós. Én meg kínvigyorral az arcomon azt mondtam, hogy ja, tiszta Jenő bácsi, miközben kurvára nem láttam semmiféle kampót, csak egy nagyobb kerek valamit, meg alatta egy vastag, csőszerű izét, amiből négy vagy öt nyúlvány lógott ki.
Az ultrahangképekkel minden tapasztalatlan embert a sírás szélére lehet kergetni.
Amikor Timivel leültünk, immáron könyvekkel és egy androidos appal felszerelkezve, hogy akkor mit, mikor hogy, az első kérdésem az volt, hogy oszt mikor láthatom már a gyereket. Mert jó, olvasod, hogy almamag, meg eper, meg narancs, meg hogy egy centi, meg négy, meg 8, de ezek absztrakt fogalmak ebben az esetben, egyértelmű, hogy a gyerek nem úgy néz ki, mint egy narancs, és hiába mutatja az ember a mutató és hüvelykujjával, hogy ekkora, az nem ugyanaz, mint látni is.
A könyvekben és az appban ráadásul mindenféle furcsa dolgokat lehet olvasni, például olyasmit, hogy a gyerek füle az nem oldalt kezdi a pályafutást, hanem elöl, az arcán bazdmeg, és ettől kicsit megborultam, mert nem akarom látni a gyereket olyan fejjel, amin a szeme alatt van a füle. Aztán továbbolvasva megnyugodtam, az első ultrahangon ilyeneket nem fogok látni, jól van akkor, menjünk.
Az első vizsgálat egyszerre volt nagyon fura és felemelő, hogy nagy szavakkal éljek, a világomat a feje tetejére állító dolog, márpedig ezt a megfordult velem a föld dolgot eddig csak az esküvőmön éreztem, abban a pillanatban, amikor Timit először megláttam az após karján a csudaruhában, én meg álltam, és nem jutottam szóhoz, aztán amikor mégis, akkor azt mondtam, hogy aztakurva, mert ilyen gyönyörűséget még soha nem láttam azelőtt.
Szóval ott vagyunk az orvosnőnél, aki (nekem) meglepően jó fej, azért meglepően, mert a hetvenes évek gyermekeként eddig normális orvossal csak a tévében találkoztam, az öreg Sova doktorral meg Mágenheimmel, a szocialista valóságban istenkomplexusos és/vagy túlhajszolt orvost láttam csak, meg olyat, aki a zsebébe csúsztatott borítékot laza mozdulattal elővéve ott, anyám és előttem számolta meg, hogy az apám műtétjére szánt hálapénz összege megfelel-e a várakozásoknak, és ez nekem nem fér bele a normálisba, sajnálom.
A vizsgálatra és az első ultrahangra nyolchetesen került sor, illetve mi nyolchetesre saccoltuk a korát, de ott kiderült, hogy inkább kilenc lesz az, de ez most mindegy, ott tartunk hogy a tök jó fej orvosnő int, hogy menjek be nyugodtan, közben a csajom ott fekszik az asztalon, mellette egy monitor, és minden olyan, mint egy Judd Apatow-vígjátékban.
A dokinő beizzítja a cuccot és lassan elmagyarázza, hogy most megkeressük a gyereket, ami nekem elsőre azt a képet hozza be agyban, hogy a méh az olyan, mint az aggteleki cseppkőbarlang, ahol egy iskolai kiránduláson az egyik osztálytársam elbambult, és valami sarokban leült, a tanárnő és a vezetőnk meg az ideösszeomlás szélén táncolva kereste vagy félórát, mert az üldögélésben elaludt, és hiába üvöltötték, hogy Gáborka, szólalj már meg az anyád úristenit, szóval hogy a pöcsömbe’ ne lehetne megtalálni a gyereket odabent, de aztán rájöttem, hogy ez egy rutinmondat, orvosi humor, mint a fogorvosnál, amikor megkérded, hogy fog-e fájni, és azt mondják, 50-50, nekem igen, neki nem. Igen, én is nagyon viccesnek tartottam, amikor Major Peti mondta, ott is hagytam a picsába, úgy rohant utánam, a kertkapuban ért utol.
Aztán amikor a képernyőn megjelent egy kékesszürke, nagyon béna, kifliszerű valami, az egyik végén egy nagyobb, nagy jóindulattal gömbnek nevezhető izével, tátott szájjal néztem, hogy ezt mi ketten hoztuk össze, és ott nő bent, és már nem almamag, hanem vagy három centi, de már három centisen is van neki keze, meg lába, meg feje, meg azon biztos fülek is valahol, de ezt nem láttam pontosan, meg nem is érdekelt abban a pillanatban, mert a gyerek megmozdult, biztos felkeltettük, mondta a dokinő, és egy kicsivel elforgatta a szerkezetet, és megláttam a szívverést.
És ott, abban a pillanatban nekem ennél a képnél egyértelműbbet és gyönyörűbbet nem tudott volna mutatni senki, és (már megint) csak annyit tudtam kinyögni, hogy aztakurva. A dokinő persze röhögött, sajnálom, mondtam, hagyja csak, ez szokott lenni az ösztönös reakció, csak van akinek van szűrő az agya meg a szája között. Mondom, hogy jó fej nő.
A gyerekkel minden rendben, jön a verdikt, és mivel kicsit csesztetjük még, még többet ficánkol, remélem majd ez nem üt vissza később, és amikor megszületik, nem fog majd bosszúból üvölteni a leglehetetlenebb időpontokban. A szívverés erős, minden a helyén, mondja a dokinő, és kilenc hetesre saccolja, megjegyezve, hogy majd akkor lesz tuti minden, ha elmegyünk a 12 hetes ultrahangra, és akkor a két adatot összevetve (hogy milyen hosszú a fenekétől a feje tetejéig) kiderül a pontos kora. A monitort lefotóztam, jóhogy, mert ugyan nem olyan hatásos, mint a 4D-s freakshow, de legalább annyira zavarba lehet hozni vele a kollégákat, mint azokkal a képekkel, én meg hülye leszek kihagyni a pompás lehetőséget.
Ha lemaradt, Sixx apanaplójának korábbi fejezeteit az almamag fejlécre kattintva olvashatja!
