Hogy mi számít hibának, és mi nem, meglehetősen szubjektív kérdés, különösen, ha gyerekről beszélünk. Egy felnőttnél is az, de ott valamennyire eldönti a célszerűség mércéje: egy-egy tulajdonság hozzásegíti-e az illetőt ahhoz, hogy hatékony munkaerő, a környezete számára elviselhető barát, rokon legyen. Ha gyerekről van szó, hajlandók vagyunk nyitottabban gondolkodni, nagyobb teret adni az egyéni sajátosságoknak. Legalábbis jó, ha így teszünk.
Van, aki már a háromévest is abból a szempontból szemléli, hogy azok a tulajdonságok, amiket megnyilvánulni lát, segítik-e a társadalmi beilleszkedését. Örül, ha határozott személyiség a csemete, aki nem engedi, hogy csak úgy elvegyék tőle a homokozóban a lapátját, örül, ha hangosan és jól érthetően köszön, ezzel bevágódva a szomszéd néninél, és olyan kedves a mosolya, hogy még az idegenek is olvadoznak az utcán szembe jőve.
A szülő lelki szemei előtt ilyenkor megjelenik felnőtt gyermeke, aki ugyanilyen határozott a vetélytársaival szemben, ilyen megnyerő az állásinterjún, és ugyanilyen népszerű a nők (vagy éppen férfiak) körében.
A másik, gyakran előforduló mérce, hogy mit mond a gyerek viselkedése arról, jó anya, jó apa-e a szülő. Sokan azért szégyenkeznek, ha a gyerek nem úgy viselkedik, ahogy szerintük mások elvárják, mert az tulajdonképpen azt jelenti, elszúrtak valamit szülőként. Természetes, hogy az ember elgondolkodik, ha valóban gond van a gyerekkel, azért mennyiben felelős ő, kell-e változtatnia.
De ezt a vizsgálódást túlzásba is lehet vinni: a jószándékú, ugyanakkor maximalista szülő könnyen hiperérzékennyé válhat, árgus szemekkel figyeli a gyereket, de nem a csemetét látja ilyenkor, hanem saját magát, mint kompetens vagy éppen megbukott szülőt. A gyermek két lábon járó bizonyítvánnyá válik, és ez a szerep felesleges terhet ró rá.
Hiszen senki sem tökéletesen szabályos, mindenkinek, a legnagyszerűbb gyereknek is vannak gyengeségei, nehezebb időszakai. Ilyekor nem segít a problémán, hanem elmélyíti, ha a szülő megijed. Sok helyzetet az old meg, ha az apa vagy anya egyszerűen csak elviseli, elbírja, tolerálja. Vagy, ami még jobb, valahogy megszereti akár magát a „hibát” is.
Ha belegondolunk, sok olyan sajátossága van egy gyereknek, ami, ha így értelmezzük, zavaró, ha úgy, akár büszkének is lehet rá lenni. A hangosan kiabáló, faággal harciasan kardozó gyerek vajon túl aktív, idegesítő, erőszakos, vagy már most egy kis férfi, aki tele van élettel? Az a gyerek, aki a többiekhez képest lassabban oldódik fel, és eleinte elkülönülve kucorog, szorongó és zárkózott, vagy szelíd és érzékeny? Aki órákig figyeli a felhők vonulását, míg a többiek játszanak, magának való vagy elmélyült? És ha mondjuk „elvarázsolt”, az jó vagy rossz?
Biztos minden szülőnek megvan a véleménye, vagy éppen élménye arról, a felsorolásból melyik gyereket viselné rosszul, és melyikkel jönne ki könnyen.
Egyik szülőt ez idegesíti, másikat az, egyik erre büszke, másik arra, és ez nem annyira a gyerekről szól, inkább a felnőtt hiedelmeiről azzal kapcsolatosan, a szóban forgó tulajdonság segíti-e a gyereket abban, hogy boldog és sikeres legyen, illetve hogy azt jelzi-e vissza, minden rendben van vele, vagy ellenkezőleg, hogy talán valami baj van. Van, aki a hangoskodó gyerek miatt aggódik, mert biztos sok benne a feszültség, míg a felhőket szemlélő biztos rendben van, ha a saját világába merülve is ilyen jól érzi magát. Míg a másik szerint az eleven gyerek az egészséges, aki túl csöndes, az biztos tépelődik, vagy nem találja a hangot a többiekkel.
Ezeket a hiedelmeket annyira egyértelműnek veszi az ember, hogy hajlamos rá, hogy elmulassza megkérdezni, tényleg a gyerekről szól-e, amit levont következtetésként. Általában akkor merül fel ez a kérdés, mikor valaki külső személy gondnak lát olyasmit, amit mi nem, vagy éppen csodálkozik, hogy miért fújunk fel egy nem létező problémát.
A pszichológus gyakran találkozik azzal, hogy tünetként hoz a szülő egy olyan jelenséget, ami valójában teljesen belefér a normális kategóriába, és ilyenkor inkább a szülőnek van szüksége segítségre, hogy megfejtsék, miért villog nála a vészjelző, ha a gyerek így vagy úgy tesz. A gyerek megérzi, és nem szereti, ha valamilyen viselkedést, jellemzőt, ami hozzá tartozik, a szülő üldözőbe vesz. Különösen akkor, ha irritálja a szülőt az adott dolog, ha valahogy túlzó a reakciója, ha a személyiségének ezzel a részével nem tud mit kezdeni.
Nem arról van szó, hogy baj lenne, ha valamilyen szokást ésszerű okból meg akar változtatni a szülő, például szeretné, hogy ne hagyjon maga után rendetlenséget a gyerek, pakoljon össze. Lehet ezt úgy várni, hogy elfogadja, a gyerekkel együtt jár a rendetlenség, és nem ugrik össze a gyomra, mikor benyit a szobába, hanem valahogy még a rendetlenségben is szereti a gyereket, mert azt is belelátja, milyen jól érezte magát a kölyök, miközben önfeledten játszott, és mindent szétrámolt. És más hozzáállás, ha a szülő szemében ez a vörös posztó, mert szerinte erkölcsi kérdés, hogy rendet tartunk-e, és amíg nincs minden a helyén, neki rossz a közérzete, és utálja az életet, önmagát meg a gyereket.
Vannak hibák, amik megváltoztathatók, és vannak, amik nem. Van, ami lassan, van, ami könnyebben. És vannak olyan tulajdonságok, amik talán nem is hibák. Mindegyikre igaz, hogy jó, ha a szülő képes elfogadni a gyereke részeként, és még ha tényleg hiba is a hiba, megszeretni, legalább átmenetileg, míg ragaszkodik hozzá a gyerek.
