Gyereknapló 1. Olivér bemutatkozik, és rögtön le is minősítik

A gyereknevelés mindig szubjektív dolog. Naná: minden gyereket máshogyan kell. Viszont vannak hasonlóságok, érdekességek, sőt olyan dolgok, amelyeken mindannyian tudunk nevetni, sírni vagy szimplán kárörvendeni. Mert a gyereknevelés már csak ilyen...

2009 áprilisában született meg első gyermekként Olivér, aki most 2 éves 8 hónapos. Már fogantatásának körülményei sem mindennaposak: egy jól sikerült lagzi után, ahol mellesleg én kaptam el a csokrot – vigyázat, lányok!-, hazafelé menet már én viseltem gondját, igaz erre csak hetekkel később derült fény. Napra pontosan 40 héttel az ominózus éjszaka után jelezte, hogy most akkor már önállóan is megpróbálkozna a földi léttel. A szülés viszonylag rendben ment, nem akarok panaszkodni, úgyhogy mondjuk úgy, megérte minden fájdalom és szenvedés, a többi meg nem számít. Szépen cseperedtünk, ahogy kellett.

A mai cyberanyákhoz hasonlóan kezdetben én is első számú szakirodalomnak tekintettem az internetet és a fórumokat, s csak úgy szívtam magamba az infókat. Hol megnyugodtam, hol megijedtem attól, hogy más családban hogyan is fejlődnek, működnek a hasonló korúak. Diagnosztizáltam a gyereket simán zseninek, ritka betegségben szenvedőnek és már-már fogyatékosnak is, mire rájöttem, hogy szigorúan szűrni kell az olvasnivalót. :) A gyerekkel persze semmi baj nincs: ügyes, okos, szép.

Bölcsi, felvételi, leminősítés

Aztán 2 évesen jelentkeztünk a bölcsődébe, mert a testvérprojekt előtt még egy kis jövedelemkiegészítő szükség lépett fel. Abban a kerületben lakunk, ahol igeként hirdetik, hogy elég egy hónappal korábban jelezni, mikor mennénk a bölcsibe, mert mindenkit felvesznek. Hát nem így volt. Elég sok utánajárás, intézkedés eredményeként vették fel, és én csak akkor fogtam fel igazán, hogy tényleg el fogunk válni hamarosan. Annyira akartam, annyit harcoltam azért, hogy elintézzem ezt a felvételt, de amikor tényleg ott volt a „behívó”, már legszívesebben visszacsináltam volna.

Pár hét múlva kezdődött a beszoktatás. Az első napokban némán sírtam a hazafelé vezető úton, mikor bent voltunk az udvaron, többször a könnyeimmel küzdöttem. Nem akartam ezt az egészet. Gonosznak és szar anyának gondtoltam magam, ami erősen hangzik, de komolyan így éreztem amellett, hogy tudtam, láttam, éreztem, már kevés vagyok neki, igényli a gyerekek társaságát. Nálunk lényegében csak én és az apja vagyunk a gyereknek, mert a nagyszülők messze laknak, s nem tudnak részt venni olyan intenzíven az életünkben, ahogy az sok családban megvan.

Végül a kéthetes beszoktató tréning alatt én is meggyőztem magam, Olivér pedig boldogan ment a bölcsibe. Volt néhány nehézség, és érdekes, hogy azok éppen olyan dolgok voltak, amikre nem gondoltam. Az általában gyerekeket ölelgető, puszilgató Olivér most zavarában belekapott a gyerekek hajába, az arcukat csipkedte, mint ahogy régen a nénik szokták a gyerekeknek, vagy pedig annyira erősen ölelgette őket, hogy a kisebbek majd kinyúltak. Elég ciki volt, és az első kellemetlen élmény forrása is ez lett.

Az egyik gondozónő mosolyogva nyugtatott, hogy nem baj, majd megszokja az új helyzetet, és akkor nem fogja ezt csinálni. Jólesett, hogy levágta - végül is ez a dolga-, hogy a gyerek nem egy agresszív állat, hanem valamiért így jön ki rajta az, hogy hirtelen zavarában nem tud mit kezdeni az új gyerekarcokkal. Erre egyik nap az igazgatónővel futottam össze, aki rögtön azzal fogadott, hogy „Hallom az Olivér milyen agresszívan bántja a gyerekeket.” Kösz, jól esett, mondhatom.

Szerencsére amint én otthagytam és elmentem, már nem csinálta. Valamiért engem tüntetett ki ezzel. Amitől tartottam, az az ott alvás és a nyugton ülés-evés volt, mert Olivér nem nagyon szokott megmaradni egy helyben. Meglepetésemre már az első alkalommal elaludt a kiságyban, és amikor felébredt, simán feküdt vagy ücsörgött tovább a helyén, amíg a többiek felkeltek. Ezt a jó szokást sajnos nem hozta haza, itthon most is hajnalban-kora reggel ébred, és azonnal félálomban kiugrik az ágyból és kész, fel kell kelni nekünk is.

...és a nevelési tanácsadó

Most aztán egy valószínűleg hosszadalmas procedúra előtt állunk. Nevelési tanácsadóhoz küldtek bennünket, mert egy felmérés kiszűrte a többi gyerek közül, és ennek eredményeképp fejlesztést javasoltak nála. Elsőként azt nehezményezik, hogy nem beszél úgy, ahogy elvárt ennyi idősen. Mi is tudjuk, hogy sokan körülöttünk már előrébb járnak ebben, mert Olivér tényleg nem mond mondatokat, hanem helyette szavakkal és még inkább szótagokkal fejezi ki magát, no meg jó sok testbeszéddel. Mi és a közeli családtagok, barátok simán megértjük, ő is minket, vagyis gördülékenyen megy a kommunikáció. Már megszoktuk, hiszen más gyerekünk nem volt, nálunk ez a normális. Néha elképzelni sem tudom, hogy majd csűrni-csavarni fogja a szavakat, pedig nyilván így lesz, csak idő kérdése.

Aztán a szakemberek, akik a bölcsődében fejlesztik, még azt is mondják, hogy az sem normális, hogy nem szeret sokáig egy helyben maradni, nem kötik le annyira a játékok, hanem inkább a gyerekeket szeretgeti, figyeli, sétálgat vagy szaladgál. Tény, hogy mostanában tudjuk csak mi is leültetni kirakózni vagy autózni, valahogy nem akart eddig sosem 10-20 percnél tovább egy valamivel foglalkozni, egyszerűen megunja és elmegy. Nem így van ez a konyhában.

Sütés-főzés közben mindig ott van mellettem, szeret kevergetni, gyúrni, pucolni, lényeg, hogy segíteni akar. Ez leköti bármennyi időre. Akárhova megyünk, ahol van gyerekkonyha, azonnal sürögni-forogni kezd, akár egy kis házitündér. Érzelmileg viszont egyértelműen nagyon fejlett, sőt e téren inkább kortársainál is kifejezőbb, érzelemközpontúbb. Rengeteg szeretet van benne, folyton mosolyog, puszil, ölelkezik, még nyoma sincs az önző korszaknak, éppen ellenkezőleg: szeret ajándékozni, simán önszántából odaadja a játékait vagy bármilyét másnak.

Nehéz anyaként feldolgozni, hogy idegen emberek, akik bár elvileg értik a dolgukat, az én egyetlen, teljes értékű gyerekemet leminősítik, akár a hitelminősítők teszik országokkal mostanában.