Számos tévképzet él arról, hogy kell jól szeretni, milyen egy összetartó család. A pszichológiai rendelések nagyrészt olyan felnőttekkel vannak tele, akik ilyen szülői félreértések áldozatai voltak kis korukban. A baj az, hogy nagyon nehéz később szabadulni ezek következményeitől, mert a felnőtt-gyermekben komoly lelkiismereti konfliktust okoz, ha megpróbál szembefordulni a tanultakkal.
Nézzünk három gyakori szülői tévedést, amelyeket jobb elkerülni!
1.) Egy igazi családban mindig mindenkinek ugyanúgy kell éreznie
Ahol ez a hiedelem él, ott senkinek sem megengedett, hogy azt érezze, amit valójában, a családtagoknak kötelességük egymás lelkiállapotát átvenni. Ha a családfő morcosan érkezik haza, nem illik a többieknek sem nevetni a vígjátékon, ha a többség boldog a közös kirándulás miatt, nem engedheti meg magának egyik családtag sem, hogy rosszkedve legyen. Miért nem?
Mert azt úgy értelmezik a többiek, mint elvárást, hogy nekik is legyen rosszkedvük. Fel sem merül bennük, kifejezhetik együttérzésüket úgy is, hogy attól még ők jól megvannak.
Ezekben a családokban nem ismerik az empátia fogalmát, csak az összeolvadásét, egymás érzéseinek átvételét. Így a gyermek, aki észreveszi, ő bizony nem mindig úgy érez, ahogy illik, bűntudatot él meg, és azt gondolja, ő az, akivel valami nincs rendben. A másik probléma, hogy ilyen családban támaszra sem számíthat senki, ahhoz ugyanis, hogy lelki támaszai legyünk egymásnak, bizonyos mértékig kívül kell maradnunk. Például az az anya, aki maga is belehal gyermeke szerelmi bánatába, nem tud biztonságos, megnyugtató hátteret adni.
2.) Ami a szülőnek fontos, a gyereknek is az kell, hogy legyen
Egy lehetséges példa, ami különösen első generációs értelmiségieknél fordul elő, hogy valahogy félnek, nehogy „visszaessen” a gyermek. Ők büszkék műveltségükre, diplomájukra, és kudarcnak élik meg, ha a gyermek kevésbé érdeklődik a kultúra iránt. De az is előfordul, hogy nehezen viselik el, ha a vallás kérdésében gondol mást a gyermek. Mindkét irányban gyakori ez, akár vallásos, akár ateista szülőkről van szó. A családi kapcsolatokra is vonatkozik ez a probléma: ha a szülő két másik személy kapcsolatába akar beavatkozni, bármennyire is jó szándékú a próbálkozás, végül mindenki rosszul jár. Az ilyen szülő akkor is ragaszkodik hozzá, hogy gyermeke látogassa a nagymamát, ha a nagyinak unokájával nem alakult ki jó kapcsolata. Vagy ha úgy látja, nincsenek elég közel egymáshoz a testvérek, burkolt vagy nyílt lépésekkel igyekszik összehozni őket. Amíg kicsik a gyerekek, helyénvaló, hogy a szülő feladatának érzi a tesók közti konfliktusok elsimítását. Azonban később ezt már rájuk kell bízni. És azt is el kell fogadni, ha a kamasz vagy felnőtt testvérek közötti távolság nagyobb, mint ahogy azt a szülők megálmodták.
3.) A gyermek hálával tartozik mindazért, amit kapott
Mikor egy felnőtt pár gyermeket vállal, elvállalja azt is, hogy amíg csak tudja, megadja a testi-lelki biztonságot a gyermeknek. Ez innentől kötelessége, amiért senki sem tartozik neki hálával. Egy családterápiás konferencián hangzott el: ugyanúgy, ahogy a földre szokás mondani, nem az őseinktől kaptuk ajándékba, hanem a gyerekeinktől kölcsönbe, az egyes ember testére, életére is igaz ugyanez. Amikor a szülő energiát fordít arra, hogy testileg-lelkileg táplálja gyermekét, nem olyan kegyet gyakorol, amiért köszönet jár.
Abban persze bízhat, hogy lesz gyümölcse erőfeszítéseinek, amit azonban gyermeke nem neki, hanem saját gyermekeinek ad majd tovább. A hála elvárása azért probléma, mert rendszerint változatos érzelmi zsarolásokkal jár együtt. Annyi mindent tettünk érted, hogy Te különféle dolgokkal tartozol. Például, hogy olyan leszel, amilyennek elképzeltünk. Nyomasztó teher a gyermek számára, ha úgy kénytelen élni életét, hogy egy hatalmas adósság nyomja vállát, amit sosem tud majd kiegyenlíteni.
Ezek mind jó szándékú tévedések, amik a szeretet félreértéséből adódnak. Azonban az tud igazán szeretni, aki saját magáért, kapcsolataiért vállal felelősséget, tehát, aki autonóm. Az autonóm személy elviseli, hogy a másik ember is szabad, saját világgal, olyan kapcsolatokkal, amilyeneket ő alakított ki. Ez különösen nehéz, és különösen fontos, ha ez a személy történetesen az ember gyermeke.
