Az vesse rám az első követ, aki képes két gyerek mellett álló nap zenben, rózsaszín tütüben körbeugrálni a családját anélkül, hogy egy, a címben foglalt hasonlat soha nem hagyta el a homloküregét!
Bence kiborít. Oké, dackorszakos, és a kiborításra indok van dosztig, de azért ez most már tényleg nagyon SOK. Fel vagyok arra készülve, hogy bár tud egyedül öltözni, nem hajlandó. Ha rajta van a ruha, valami biztos nem jó vele, ráncigálja-tépi magáról lefele, mert mondjuk egy gombot "nem jól" gomboltam be. (A "jó" gombolás megoldása nincs mellékelve, anyuka tereljen, ha jót akar.) Ha van rajta sál, az a baj, ha nincs, akkor meg az. "Ezt a cipőt nem szeretem, én a másikat akartaaam!" nyögi, és már hajtja is hátra a fejét, hogy prérifarkasokat megszégyenítő vonítással sírni kezdjen. Ha végre kint vagyunk az ajtón, akkor a következő hisztiziccert sem hagyja ki, olyankor küzd azért, hogy egyszerre hozhassa a Thomas vonatot, a kisdömpert, a konyhából csórt almát és a rollerét, amelyet amúgy sem használ, csak ilyenkor (kezdem azt hinni, direkt erre vettük). És ha nem engedem, hogy mindet hozza, jön a már leírt prérifarkas. Ha engedem, akkor a prérifarkas a lépcsőházban következik be, mert nem tudja mindet egyszerre levinni magával, viszont segíteni nem szabad neki.
Ez egy napunkból kb. húsz perc. És konkrétan így megy a reggel hatos ébredéstől a fél kilences elalvásig. Sőt. Két napja durvul a helyzet, ugyanis nem hajlandó délben elaludni. Érzi, hogy a hugával közös szoba kiváló lehetőséget nyújt neki arra, hogy minket ezügyben zsaroljon, hiszen Anya nem fogja hagyni, hogy ő nekiálljon vonítani, mert akkor felébred a tesó. Így hát az egy hete még olajozottan működő alvógépezet (azazhogy Bence ebéd után mint a kisangyal megy aludni, bekuckózik, esetleg énekel magának egyet és már alszik is) úgy tűnik, végleg meghibásodott. Éreztem én, hogy nem lesz az élet mindig ilyen szép, három teljes hetünk volt, amíg élvezhettük, hogy a két gyerek végre nem felváltva, hanem egyidőben alszik. Egy hónapja Laura ugyanis még nagyon igényelte a délelőtti alvást, ő tehát ebéd után tuti nem tudott lefeküdni, úgyhogy váltógazdálkodásban aludtak: Lau elalszik, Bencével játszom – Lau felébred, EBÉD – Bence elalszik, Laurával játszom – Bence felébred, Laut lefektetem, stb.
Most meg ez.
És még mindig üvölt. Másfél órája altatom, nem merem itthagyni, mert nekiáll hangosan énekelni, mondókázni (komolyan, minden hároméves folyamatosan pofázik?!), szóval ülök az ágy mellett, próbálkozom elaltatni, haszontalanul. A fejem tetején pörgök, de semmi nem megy.
Anyáinknak (innen így tűnik), könnyebb volt. Harminc éve nem volt divat ez a nagy otthoni liberalizmus, hogy mindent megbeszélünk a gyerekkel, üngyibüngyi, minden szép, minden jó, ügyes vagy kisfiam, csak kérlek/légyszi/ugyammá aludj pls. Harminc éve poroszos fegyelem volt, és a gyerek (még az olyan deviáns is, mint én) ugyan feszegette a határokat, de alapvetően jóval gyorsabban megtanultuk, ha anyánk/apánk azt mondta, hogy, akkor az úgy is volt. És nem lettünk ettől rossz emberek (de még a szüleink sem). Ma viszont üngyibüngyi van, és csúnya szemmel néznek rád akkor is, ha netán felemeled a hangod a gyerekkel szemben.
Oké, itt jöhet a kérdés, mennyire a gyerek hibája mindez, és mennyiben az anya fáradtsága, tűrőképességének összeomlása okozza a problémát. Itt értem meg azokat, akik 3 évet otthon vannak és semmi mással nem foglalkoznak, csak a gyerekkel. Én megbolondulnék a monomániától, de látom, az sem jó, hogy Laura születése után bő fél évvel már dolgoznom kellett. És valóban látszott, hogy a nyaralásból hazatérve minden sokkal könnyebb volt: nekem is, a gyerekeknek is.
De fogalmam sincs, hogy ha Bence tizedszerre (tehát direkt) sem érti meg, hogy az úttesten nem szaladgálhat, én ráhúzhatok-e emiatt a fenekére, ugyanis néha úgy érzem, kifogytam a liberális taneszközökből, és jön a lelkiismeretfurdalás, hogy én biztos alapból rossz anya vagyok, stb. Nem tartom magam rossz anyának, bár volna mit fejlődni. A baj az, hogy akármennyire is elhatározom, nem fogok reagálni a gyerek őrjöngésére, 12 óra szüntelen rohangászás-kiabálás-programolás után van, hogy elszakad a cérna. És akkor kirohanok a konyhába, beveszek két magnéziumtablettát, és várom a messiást (de az vsz. LSD-re jön, arra meg nem vágyom). A messiás nem jön, de a konyhában lehiggadok kissé, rendezem a szürkeállományt és rebootolok.
Kábé öt percébe kerül újra felrúgni a rendszert. És akkor kezdődhet a móka elölről.
