– Hogyan vezesd le a feszültséget anélkül, hogy megütnéd a gyereket?
– Vegyél egy nyusziforma bokszzsákot, és lógasd fel a gyerekszoba közepére...
De hogy ne verjük magunkat ilyen extra költségekbe, és a (túl) kicsi is megússza a pofont, inkább próbáljunk elsajátítani néhány észrevétlenül, a bensőnk mélyén végezhető jógagyakorlatot!
Azok az anyukák, akik tanultak már valamilyen harcművészetet, tartottak háziállatot, esetleg oly nyugodtak, mint maga Földanyánk, előnyben vannak. (Ez utóbbiak számára a probléma egyszerűen nem is létezik, kérdés, léteznek-e ilyen mamák?) Tehát jó, ha megvan bennünk a buddhista derű és nyugalom, párosulva a nélkülözhetetlen kreativitással és pedagógiai érzékkel. Ha ehhez még fittek is vagyunk, mint egy aerobik edző, akkor sikerrel nézünk elébe a gyermeknevelésnek.
Senkit sem akarok kiábrándítani, de az elején simán befér egy-két olyan nap, amikor az ember gyakorló pszichopatának érzi magát, aki ingerülten ordibál, hulla fáradt, és a tükörbe nézve tökéletesen úgy is fest, mint egy kialvatlan, idegbeteg és elhanyagolt házisárkány. A kutyatartás elsőre durván pórias hasonlatnak tűnhet, pedig a nevelési rutin és a kezdeti kudarcok túlélése, kezelése nem árt, ha már benne van (legalább) a tudatalattiban. Akinek már kellett szelídítenie, tanítgatnia bármilyen „kiskölyköt”, az tudja, hogy a következetesség eredményre vezet, a szokások kialakulnak, még akkor is, ha ebben a folyamatban vannak mélypontok.
Verés nincs!
Egy biztos: a pofont, vagy bármi brutalitást kivétel nélkül mindig megbánja az ember, abban a pillanatban, hogy megtörténik (legalábbis remélhetőleg.) A türelem egyrészt hatásosabb, másrészt az egyetlen járható út. A végeredmény pedig csodás, minden (és még annál is több) befektetett energiát megér. Ennek mantrázása is nagyon primitívnek tűnhet, pedig az óriás közhelyek beválnak: a gyerekek felnőnek, mi meg elmorzsolunk egy könnycseppet, amikor eszünkbe jut, hogy Lacika háromévesen Piros Arannyal festette újra kis szobája falát, Katica pedig, aki ma topmenedzser, anya legfőbb támasza, és meglepően nyugodt, fiatal nő, benevezhetett volna a világ legrinyálósabb hisztikirálynője címért folyó versenybe.
Amikor kicsik voltak és üvöltöttek, és mindent máshogy akartak, nos, az az idő akkor már csak emlék.
Meg kell tanulni szülőnek lenni
Jó ötlet a „virtuális öndicséret” Ha kiakadás nélkül, türelmesen kezelünk egy idegesítő helyzetet, és nem veszítjük el a fejünket, legyünk jogosan büszkék magunkra: ugyanis meg kell tanulni szülőnek lenni. És ha döcögős az út, egy-egy tapasztalat inkább gyötrelmes, mindez akkor is építkezés: így alakul ki a nevelés folyamata, és válunk egyre profibb szülővé. (Az, hogy az első gyermek tesz minket profivá, sajnos elkerülhetetlen.) Kétlem, hogy vannak olyanok, akiknek minden egyből megy, kivételek persze a Földanyák. Fontos az öndicséret akkor is, ha férjünk, anyánk, anyósunk úgy érzi, az a minimum, és a legtermészetesebb, hogy MINDIG nyugodtak, kedvesek és türelmesek legyünk. Mondjanak, amit akarnak! (Tudjuk, hogy elméletben igazuk van, ám a gyakorlat ennél bonyolultabb.)
De nézzük meg közelebbről, hogyan is lehet szert tenni a megelőző, illetve necces helyzetben alkalmazható nyugtató gyakorlatokra. Nem árt, ha mindenki kikísérletezi, hogy hol az a pont, amikor tényleg tenni kell valamit. Ez hamar kiderül a hasfájósan szirénázó csecsemő mellett... Tehát, ha kell, akkor menjünk ki a másik szobába, a kertbe, a folyosóra, az utcára, kinek mennyi idő kell ahhoz, hogy lenyugodjon, és szedjük össze magunkat! És tegyük ezt akkor, mikor már érezzük, hogy mindjárt kiabálni fogunk, esetleg megütünk egy bömbölő egyéves gyereket. Nekem (aki nagyon nem vagyok/voltam a türelem bajnoka) nagyon egyszerű módszerek is bejöttek: arcmosás hideg vízzel, néhány tényleg mély levegő, egy pohár víz, esetleg egy kis friss levegő vagy öt perc fekvés az ágyon. Ha ezalatt a másik szülő tartja a frontot, akkor máris túlvagyunk a nehezén. A lényeg, hogy ez idő alatt ne lássuk a gyereket, és koncentráljunk rendesen a nyugalomra, és figyeljük csillapuló szívverésünket.
Ha pedig mindezt már tudjuk, akkor nem is kell mindig konkrétan megtennünk, csak kinézni a jelenetből egy pillanatban, és egy mély levegőbe sűríteni azt az érzést, amit a valóságos lazítás vagy arcmegmosós lehiggadás teremt. Mindez nem könnyű, de egyrészt jó tréning, másrészt pedig büszkén fogjuk megállapítani, hogy nagyon jól fejleszthető a tűréshatárunk, és büszkén veregethetjük meg önnön vállunkat. Nem beszélve arról, hogy más szitukban is nagy hasznát vesszük majd.
Megelőzés
Amikor az ember OTT VAN a rettenetes, feszült, teljesen kilátástalan helyzetben, amikor úgy érzi, hogy szikrázik az agya, akkor gyors segítség kell. Haladóknak pedig a kritikus helyzetet megelőző módszer. Murphy törvénye alapján mondjuk sejthető, hogy amikor sikeresen átvészeltünk egy feszkós szitut, akkor robban le a busz, vagy kap el a jégeső, és kakil be a gyerek, szóval nem árt, ha résen vagyunk, és nehezített helyzetre is van egy végső-végső-végső bónusz nyugalom pirulánk. Már persze csak gondolatban. Nekem személy szerint a legjobban az vált be, hogy elképzelem: már másnap reggel van, és visszagondolva milyen muris, vagy legalábbis bagatell az a szörnyű szitu, amiben éppen vagyok. Pl.: dugóban, kánikulában az M3-on, hazafelé a nagyitól, kettesben a másfél éves Iduskával, aki a klímamentes autó hátsó ülésén aludt, amíg haladtunk. Most, hogy lépésben döcögünk, felébredt, leejtette a babáját, éhes, szomjas és sír. Én nem érem el a babát, a keksz elfogyott, stb.stb. Mégis: talán hazaérünk egyszer, talán már addigra jobb kedve lesz, mire a városba érünk, vagy mégis eszik keksz helyett almát, vagy jön egy felhő, és egy fokkal hűvösebb lesz, vagy akármi. Szóval még mielőtt elveszteném a fejem, megpróbálom kívülről nézni magunkat. És tök jó lenne látni egy higgadt, bár a helyzet komolyságát nem bagatellizáló, ügyes és kedves nőt a cuki kis gyerekével. Nem pediglen egy idegroncsot, aki vagyok. Egy nőt, aki énekel a gyereknek, ahelyett, hogy ordibálna és a kormányt fojtogatná. Ez a kis elmetréning általában bejön (ha az éneklés nem is mindig), bár volt már dühroham, ami mondjuk tornádóból trópusi viharrá szelidülve mégis letarolt egy-két kisebb települést, de legalább emberéletben nem esett kár. Csak mondjuk ártatlan férjemuramat küldtem el melegebb égtájakra, mivel mindent jobban tudott. Kétségtelen, hogy mindig ilyen klausztrofób helyzetekben, mint amilyen az autó, tör rám a legerősebben, mivel ilyenkor valóban tehetetlen az ember.
Gyerekkori szituk
A másik dolog, amit néha tudatosan alkalmazok, az a Fordított Helyzet elképzelése. Szándékosan felidézek pár igazán gázos gyerekkori szitut, ami velem történt meg. Nem kaptam sok pofont, de néhány gigahisztire azért emlékszem. Akkor azt gondoltam, hogy milyen rémesek is a felnőttek. Mikor nem akartam megenni valamit,vagy nem akartam aludni, elég nyomasztónak tűnt, hogy mindezt mégis muszáj... Szóval ha valami olyasmi miatt dühödünk be, amit valószínűleg mi is ugyanígy csináltunk, amikor még kis pisisek voltunk, már ez önmagában segít lehiggadni.
Mennyire ki lennénk akadva, ha valaki, aki nem ért a nyelvünkön, beleerőltetne minket egy etetőszékbe, és gusztustalan répafőzeléket akarna belénk diktálni, akárhogy köpködünk is.
Ráadásul ellilulna a feje, amikor hozzávágjuk a kanalat.
