Ha az asztalra mászik, lépned kell - tanácsok gyerekterror ellen

Hogyan terrorizál minket a gyerek? Elsőre az jut eszembe, hogy mindenkit máshogy, hiszen minden gyermek másban erős, és minden szülő másban gyenge. Aztán e kettő variációiból lesz megannyi elképesztően nehéz, vicces és idegborzoló szituáció.

Másfél éves korra derengeni kezdenek az erővonalak, mintha már látszana, ki miben jó, vagy rossz, milyen a gyerkő, a tízes skálán hányas kis terroristával van dolgunk. Aztán persze mindez még milliószor átalakul, vannak könnyebb és nehezebb időszakok, szóval megnyugodhatunk: a helyzet dinamikusan változik, nem kell attól tartani, hogy belekényelmesedünk egy-egy állapotba.

Ha esetleg azt gondolnánk egy nehezebb nap után, hogy ennél durvább már lehet, akkor látatlanban megjegyzem, hogy de-de, ennél ezerszer cifrább is lehet minden.

Most tehát az alapozásról.

Megérkeztünk a szülészeti osztályról. Innentől kezdve saját akaratunk és személyiségünk szerényen háttérbe húzódik, olyan tíz-tizenöt évre. Ez a jellemfejlődést tekintve nagy előny, hiszen soha nem látott mértékben leszünk türelmesek, szerények és konstruktívak.

Kezdetben mégis ámulva pislogunk csak. Ez az alig négykilós, ártatlan csecsemő hogyan lett vezérigazgató eleddig demokratikusnak tetsző otthonunkban?!?

Mert mikor még csak létezik, és cseppet sem akarna terrorizálni, mégis kész a baj: oda az éjszakai nyugodalom, kétségbe esve gyártjuk az elméleteket: vajon a hasfájás, az időjárás, a fogzás, a mozgásfejlődés épp következő szakasza, vagy egyszerűen csak a világba vetettség, a létezés megszokása készteti bébinket olykor iszonyú, vígasztalan bömbölésre.

Egyszer csak elfárad...

Ha semmilyen kényelmi faktor nem hibádzik, betegségnek jele sincs, néha akkor is megy a sírás, kis idő elteltével még a legodaadóbb szülő is transzba esve várja ki a végét, titokban abban reménykedve, hogy a sírástól lefáradt baba egyszercsak úgyis álomba szenderül.

Ez a motívum később is visszaköszön: babakocsiban türelmetlenkedő „serdültebb” porontyunk panaszos bömbölése villanásszerűen abbamaradhat, ha a gyermek figyelmét elvonja valami érdekfeszítő látvány, netán alvásba csaphat át a nyűglődő állapot.

A „terror” áldozata, a szülő kellemesen idegborzoló bizonytalanságban tippelhet: vajh' mi lesz a végkifejlet?

Just a Perfect Day

Ha már kellő rutin van a birtokunkban, nagyjából a hatodik hónap végére, elkezdhetjük alkalmazni a Tökéletes Szervezés taktikáját: mitől lesz „jó napja” a gyermeknek? Ha a kötelező napirendi pontokat megfelelő időzítéssel kellemes, izgalmas újdonságokkal, vendégséggel, sétával, játékkal, kirándulással, játszótérrel, vagy bármilyen színes eseménnyel fűszerezzük. Fontos, hogy a vásárlás, közlekedés ne tartson túl sokáig, az evés és alvás precíz időzítéséről nem is beszélve. Ha mindent ideálisan sikerült megszervezni, és még időjárási front sincs a láthatáron, bízhatunk a sikerben: se feszkó, se műsor, se hiszti nem lesz!

Művünket természetesen tönkreteheti bármilyen apró hiba, (nem jön a busz, esik az eső, kimarad a délutáni alvás, etc.) ám kreativitásunk eközben is fejlődik: mire a gyermek kilenc hónapos lesz, már a lakás is úgy van berendezve, mint a terrorelhárítás központja. A bútorok átrendeződtek, az gyermek és hálószoba megfelelő közelségbe, ill. távolságba kerültek egymástól, aszerint, hol alszik a kicsi. A lakás ideális játék és munkatér, ahol elméletileg minden klappol: míg a gyermek délutáni alvását tölti, mi észrevétlen, suttyomban elvégezhetjük a házimunkát.

A kipihent és vidáman ébredő gyerkővel pedig: irány a soron következő program.

TIPPEK: gyerekhétfő (vagy mondjuk szerda)

Ha nem csupán egy érdekes játszótéri körsétára vágyunk (immár ezredszer is), rendezhetünk Gyermekhétfőt. Ismerős szülőkkel összedolgozva, minden hétfő délután másnál tarthatunk egy kis összejövetelt. Itt a mamák anélkül csacsoghatnak kissé önfeledten, hogy különösebben foglalkozniuk kéne utódaikkal. A gyerkők elszórakoztatják egymást, és nem is kell hozzá szülinap, vagy más flancosabb esemény. Elég némi kölesgolyó és almaszelet, meg málnaszörp. No meg egy kis vállalkozó kedv.

Ha minden igyekezet ellenére is bal lábbal kel a gyerek, vagy éppen semmi sem klappol, akkor tényleg úgy érezhetjük: csakis minket büntet a sors, minket terrorizál gyermekünk egész nap. Ha már felállt, akkor egész nap a járóka rácsát rázza, és ki akar törni. Ha mászik, akkor elakad a szőnyegben, és magára rántja a rododendront. Ha már járkálgat: akkor ezzel a lendülettel mindent ki is pakol, amit elér. Ha pedig szaladgálni is tud, akkor kiszaladgál a kertbe és üldözőbe veszi a cicát, aki sarokba szorítva épp jókora pofont készül adni őkelmének, mikor is anyu egy tigrisvetüléssel közbelép. Ha pedig tudatosul benne, hogy a bolti polcok színes kis csomagjaiban milyen finomságok lapulnak: kész a hiszti melegágya.

TIPP REMÉNYT VESZTETT SZÜLŐKNEK:

Talán ellent mond az emberi természetnek, de tilos ráparázni, illetőleg rágörcsölni egy-egy kínos, vagy megoldhatatlannak tűnő szituációra. Ha lehetséges, és még egyáltalán szóba jöhet: némi humorérzékkel túl lehet lendülni a mélyponton. Sokat segíthet ismerős szülők, különösen többgyermekes ismerős család meglátogatása – ilyenkor érezhetjük, nem vagyunk egyedűl. Sőt: van aki esetleg ugyanazt a dolgot, amitől mi kiborultunk, egészen lazán vesz. Netán van valamilyen jól bevált megoldása a problémára. (Az eszmecsere hasznos lehet a másik félnek is..)

Anya, mint lehangoló csendőr

Ha gyermekünk úgy egyéves kora után már minden tekintetben túllendült az öntudatlan kis csecsemő státuszon, akkor egyre többször hangzik el szánkból a NEM szócska. Néha már úgy érezzük, semmi mást nem csinálunk egész nap, minthogy ezt szajkózzuk, akár valami csendőr őrmester. Nagyon kiábrándító, lehangoló, olyan érzés, mintha a világon semmit sem szabadna annak a szegény gyereknek, mi pedig valódi fafejek volnánk, akik mindent megtiltanak. Ha ez a szitu készül beszippantani, jó, ha gyorsan helyszínt váltunk, esetleg elmegyünk a nagyihoz egy kicsit. Itt legalább más dolgokat nem szabad, és nem is feltétlen a mi szánkból hallja a gyermek..

A másik terrorgyanús jelenség a pakolós korszak folyománya. Megfigyelhető, hogy az otthon, esetleg számítógép előtt, de mindenképp íróasztalon végzett tevékenységek élettere hogyan szűkül le. Az egérpad és a ceruzatartó lassan sodródik az asztal közepe felé, mígnem megállapodik egy zsepkendőnyi területen.

Ha elérkezik a pillanat, mikor a gyermek az asztalra is felmászik, nincs más hátra, mint leharcolni ezt a csatát. (Sokat segíthet  a Következetesség, amit könnyebb hangoztatni, mint megvalósítani, de igyekezni azért lehet.) Felméréseim szerint a küzdelem ritkán dől el a szülő és a hajótörött tárgyak javára. Sokkal több menekülős végkifejletről hallani: másik szoba, terasz, háló lesz a laptop vagy a varrógép száműzetésének helye. Illetőleg a munkavégzés redukálódik arra az időre, míg a gyermek nem tartózkodik a helyiségben, illetve figyelmét nem fordítja ezen objektumok megtámadására.

Szerencsére a bölcsőde kezdete is e korszakra időzíthető. A nagyon aktív, ám még kissé fegyelmezetlen másfélévesek már jogosultak a közösségi létre. Jó esetben délután hazaérve nem anyu laptopját, egyebét, hanem magát anyut és a játékokat nyúzzák majd.

Ennél az idilli képnél maradva zárnám a Kis Terroristáról szóló gondolatmenetet: milyen aranyos és semmivel sem pótolható az a látvány, ahogy egy másféléves dögönyözi a szüleit, vagy önfeledten játszik. Még nem civilizált, és szerencse, hogy nem az. Kis, öntudatlan vadember, aki éppen kezd beletanulni az emberlétbe. Már ellesett egy-két dolgot. Néha például látom, ahogy nagy összpontosítással szedeget össze tárgyakat a szobában. Magához szorítva cipeli őket  a szennyestartóig, majd beledobja őket. És büszke, boldog: így látta anyutól. Aki persze nem állja meg röhögés nélkül: és legközelebb már egyből itt fogja megnézni az elveszett kocsikulcsot, amit egy órája a haját tépve keres mindenhol.

Oszd meg másokkal is!
Mustra