Amikor azt hiszed, mindent tudsz a hisztiről – jön a drámaszakkör

Zanza!

Néha tényleg úgy érzem magam egy kicsit, mintha egy amatőr színtársulat előadásnak közepén ülnék. A gyerekek ugyanis nagy színészek. És a valóságban egyáltalán nem amatőrök, hanem vérprofik. És ez nem is olyan vicces.

Jó lenne hátradőlve élvezni az előadást, de mivel a legtöbbször a rovásomra megy a játék, ez nem könnyű. Ráadásul rohadt paradicsommal sem dobálhatom meg a szereplőket, mert egyrészt a gyerekeim, másrészt az alakítás általában kifogástalan.

Szórakoztató?

Néha az. Effet már kaptam rajta azon, hogy a tükör előtt gyakorol – mozdulatokat, grimaszokat. Jének is szerepel. Ami főleg reggelente jó, mert amíg ráfigyel, addig nyerünk egy fél órát. És vannak ugye a szerepjátékok, meg olyanok is, amiket Eff saját maga dolgozott ki. Az viszont már nem annyira mókás, hogy nagyon szigorúan veszi, ha kiesünk a szerepeinkből. Ilyen például az, hogy amikor kólás gumicukrot kap evés után meglepetésként (Igen! Szokott, és én is szeretem!), akkor úgy csinál, mintha inna a mini üvegből. Ilyenkor rá kell szólni, hogy: Halló! Gyerekek nem ihatnak kólát! És ne edd meg az üveget, mert elvágja a szád!

Mostanában lejött a dologról, de egy időben folyton azt kellett játszani, hogy ő megmerevedik mint egy szobor, nekünk meg el kellett játszani, hogy egymást kérdezgetjük, ki vette. Aztán picit megmozdult, és akkor le kellett leplezni, hogy nem is szobor, hanem titkos ügynök. És faggatni, hogy került ide? Jével pedig, aki nagyon szeret enni, azt lehet játszani, hogy nyújtom felé a kezem, mintha enni adnék, ő pedig elveszi a semmit és vigyorogva nyammog rajta.

Idegesítő?

A drámaszakkör azért a legtöbbször inkább ebbe a kategóriába sorolható. Mert a dolgok eltúlzásáról szól. Lehet az fájdalom vagy sérelem. A leborulós, toporzékolós hiszti nehezen jutalmazható tapssal. És persze szinte mindig valami apró hülyeség az oka. Ebben pedig Jé is elég szépen domborít. Nagyon mély fájdalommal veti magát a földre, ha megpróbálom – mert az is lehet, hogy nem is sikerül – kivenni a kezéből mondjuk a nyálas, földes lufimaradékot. Vagy amikor csak úgy csinál, hátra-hátra nézve, mintha a telefonomat bele akarná tenni a kutya itatótáljába, és aztán, mivel nem fogja rendesen, tényleg bele is ejti. Az igazán drámai dolgok természetesen Effel esnek meg, akinél néha tényleg nem lehet tudni, hogy megjátszik-e valamit vagy komolyan úgy is van a dolog.

Na persze mindebből nem akarom azt a következtetést levonni, hogy színész lesz belőlük, mert nagyjából az összes általam ismert gyerek képes ilyenekre vagy még cifrábbakra is. Amúgy meg közönségnek sem utolsók. Az én amatőr előadásaimat is élvezik. Ha mondjuk úgy csinálok, mintha a nutellás palacsinta annyira rossz lenne, hogy hánynom kellene tőle...

Blogmustra