Őrületbe kergetett a gondolat, hogy mi lesz az én “kiválóan berendezett” életemmel? Valami kapuzárási pánik-szerű szorongás lett úrrá rajtam. Ennek már több mint két éve. Mostanában újabb babagyártás-hullám lett úrrá ismerőseimen. Talán ennyire jó a gazdasági helyzet? Hát nem igazán. De akkor mi ez a hóbort? Honnan jön a lelkesedés, főleg nálunk férfiaknál, hogy szabadidőnket sutba dobva hanyatt-homlok szórjuk isteni magvainkat szíre-szóra? Nekem megvan a válaszom, és remélem számotokra is kiderül, hogy miért van ez így.
Kikészültem a hírtől
Két éve és kilenc hónapja totál kikészültem két szótól: “terhes vagyok”. Gyermekvállalási elképzeléseimet valami olyan ideális állapothoz igazítottam ugyanis, amely a tökéletes egzisztencia - felelős, érett gondolkodás - állandóan mosolygó, idilli párocska tengelyen helyezkedett el. És amint azt gondolom kitaláltátok, nem éreztem magamat annyira közel ehhez akkor. Valahogy sűrűbbek lettek hirtelen az ordenáré kocsmalátogatások, és őrületbe kergetett a gondolat, hogy mi lesz az én “kiválóan berendezett” életemmel? Valami kapuzárási pánik-szerű szorongás lett úrrá rajtam.
Aztán elköltöztünk egy kertkapcsolatos lakásba, jött a tavasz és kezdett vészesen közeledni a vég, amikor már soha többet nem lehet piálni menni és másról se szól majd a nap, mint a kakás pelenkákról. És az életem egycsapásra megváltozik.
Péter (35) története:
Mindennek tetejébe még el is sírtam magam
„Kisfiam születésekor annyira izgultam, hogy a nővérkétől kaptam valami nyugtatót, ami rendesen leszedált, de csak annyira, hogy azért fogni tudtam Eszter kezét. Eredetileg úgy terveztük, hogy apás szülés lesz, de miután két és fél óra elteltével sem tágult ki Eszter, a kisfiam pedig már a szülőcsatornában volt, császározni kellett. Ettől a hírtől egyből elszállt a nyugtató hatása, olyan ideges lettem, hogy ordítani lett volna kedvem, a szívem vadul pumpált, hogy alig kaptam levegőt, remegtem, hogy valami szörnyű dolog történik. De szerencsére minden irtó gyorsan ment, rajtam kívül mindenki tudta a dolgát.
A császár hamar megvolt, de amikor először megláttam Samut, nagyon megrendültem, szegénynek a fejecskéje annyira csúcsos volt, hogy megijedtem, hogy valami baja van, a színe is furcsa volt. De megnyugtattak, hogy minden oké, csak a szülőcsatorna nyomta meg a fejét. Az első percekben egy 5 éves szintjén éreztem magam, teljesen k.o. voltam, marhaságot beszéltem, kérdeztem, közben idegesen nevetgéltem, dadogtam. Aztán amikor először a kezembe adták, megkönnyebbültem, amennyire rettegtem az apaságtól, annyira erősnek éreztem magam akkor – nem túl férfias, de mindennek tetejére jól elbőgtem magam.
D-Day: ennek fele sem tréfa
Egyik reggel valahogyan a bentlakó szokatlanul alulra került és feleségem úgy érezte, hogy egy fej nehezíti a lépteit. Azért én, mintha ez a nap sem lenne más mint a többi, bementem szépen dolgozni, úgyis még két hét van a kiírt időpontig, ej ráérünk arra még. És nem.
Dél után nemsokkal jön a telefon, hogy jaj, meg juj, meg taxi, és most azonnal de rögtön! De még haza, mert ott vannak a cuccok, amit elfelejtett berakni. Ekkor azért már kezdett derengeni, hogy ennek a fele se tréfa! Megdöntöttem a 15 perces rekordomat bringán hazafelé, majd gyorsan a cuccok, és irány taxival a SOTE. A kissé lepukkant épületben egy ER-be illő helyszínbe csöppentem: fotocellák, tisztaság, modern műszerek amik néha azt mondják: “pitty”. Ez volt a szülőszoba, itt történt életem egyik legnagyobb csodája.
Hajnin látszott, hogy most tényleg fél
De ne szaladjunk annyira előre, hiszen itt még 5 és fél órányi szenvedés és kiakadás lesz addig több fél részéről is. Kezdjük rögtön a feleségemmel, akin látom, hogy most tényleg fél, hiába a nagyon felkészült, és szuperjófej szülésznő, aki határozott, de nem durva, hihetetlen gyakorlott, azt gondolná az ember, hogy ő biztos erre született. Aztán lassan bejön zsebrevágott kézzel a doki is. - Na, hogyvagyunk, hogyvagyunk? Az ürge nem sokkal idősebb nálam, mosolyog, és laza, úgy áll neki a vizsgálatnak - egyébként kellő udvariassággal - mintha csak e-mailt váltana egy haverjával. - Jó, jóó. - mondja, majd megjegyzi, hogy még azért tágulni kéne.
Szuper. Hajni, a feleségem arcán valami olyasmi látható, mint amikor egy korábbi nyaralásunkkor hagytam, hogy egyedül hozzon fel mindent a recepcióról az emeletre. A fájások meg persze sűrűsödtek. Végül elküldték tusolni, hátha az segít. Na itt már készen volt, nem sok kellett, legalább is a fájdalom mértékéből erre következtetett... És aztán megjött újra a doki, és azt mondta, hogy most akkor beadná az oxitocint. Ennek persze örültünk, hisz, ez azt jelenti, hogy a végjáték következik. Így is lett. Még a gyorsító hatása előtt szülőcsatornába került, és ott időzni kényszerült egy rövidebb ideig a mi kis lányunk...
Közben pedig dráma minden fronton:
én próbálom odatartani remegő kézzel az oxigénes csövet Hajni orrához inkább kevesebb, mint több sikerrel, olyan arcot vágva, amilyen valamikor a Twin Peakset nézve volt gyerekkoromban, falfehéren. Gondolom ezzel rengeteget segíthettem küzdő feleségemnek, akinek két fájás között kellett megszülnie a babánkat. Végül a doki fogta magát, feltérdelt a szülőágyra és segített Hajninak világra hozni a mi Katánkat, akinek mindene megvolt, egészséges, és úgy volt gyönyörű, ahogy senki, kivéve talán a feleségemet, akit sosem láttam még szebbnek, mint akkor vérben-verejtékben ázva.
Gyorsan elrohantam a szoba sarkába a fényképezőért, amíg bejött egy filmbe illő bábaasszony, aki robotokat megszégyenítő mozdulatokkal méricskélte és tette pólyába Katát, hogy aztán a kezembe adja a kis izgő-mozgó csomagot (már akkor sem tudott egy pillanatra sem nyugton maradni), na ekkor kapcsolták át bennem a főkapcsolót és abbahagyhatatlan bőgés közepette konstatáltam a tényt, hogy APA lettem. Végül magunkra hagytak bennünket hármasban, amit az évszázad ötletének tartottam.
Aztán...
Tehát, hogy is van azzal a kocsmázással? Szerencsére arra is maradt időnk, persze egy gyerekkel könnyen beszélek, még. Azonban két éve kissé felsőbbrendű lénynek képzelem magam, Neo vagyok, aki képes teret görbíteni, ha arról van szó.
Gábor (36) története:
A sok mézes-mázas babasztori mekkora kamu
Az egész élmény szerintem azzal kezdődik, amikor kiderül, hogy babát vártok. Utána jön 9 hónapnyi rettegés. Legalábbis mi folyamatosan be voltunk szarva. Ott van a Down-kór, a nyitott gerinc, a nyúlszáj, a mittudomén. Ezek után már szinte felmentésnek ígérkezik a szülés. Akkor végre vége van. Vagyis inkább akkor kezdődik, de ez abban a pillanatban még nem látszik kristálytisztán.
Dávidka egy kicsit még rá is tett a lapátra, mert 2 héttel később született a vártnál. A két hét alatt minden nap menetrendszerűen jött az oxitocin injekció, egy-két gyenge fájás, majd a semmi. Persze ettől minden nap kis híján szívinfarktust kaptunk mind a ketten.
Be kell, hogy valljam, mikor kiderült, hogy a gyerek császárral fog megszületni (mivel természetesen úton nem akart), nagy kő esett le a szívemről. Valahogy nem kívántam a természetes szüléssel szembesülni, persze hősiesen kitartottam volna, ha arra kerül a sor. Egy vizit alkalmával mikor „Tanár úr” - akit istenként tiszteltek az osztályon - kimondta a vezényszót, szinte azonnal indultunk a műtőbe. Eszter 30 perc múlva már a műtőasztalon feküdt, én meg a feje mellett ültem, ami paravánnal volt elválasztva az altestétől. Az elején megkérdezték, hogy melyik oldalon akarok lenni, és én inkább a fejet választottam. A műtét 15 percig sem tartott, és kisvártatva felsírt a baba. Egyszer csak a paraván mögül előhoztak egy gyereket és azt mondták, a miénk. Azóta is azzal viccelünk, hogy lényegében bárkit odaadhattak volna nekünk, úgy sem tudtuk volna ellenőrizni. Természetesen nagyon örültünk és megkönnyebbültünk, hogy egészséges.
Azonnal felfogtam-e, hogy apa vagyok? Nem mondhatnám. Először csak annyi tűnt fel, hogy ezt a kis valamit nem lehet kikapcsolni, mindig ott van és állandóan akar valamit. Ez felettébb szokatlan érzés volt. Szerettem volna visszazökkenni a napi rutinomba, de lassan rá kellett jönnöm, hogy ez illúzió. Meglepett, hogy a gyerek mennyi mindent megváltoztat, és milyen sok lemondással jár.
Akkor jöttem rá, hogy az összes tanács, amit eddig kaptam semmit nem ér, és hogy a sok mézes-mázas, negédes babasztori mekkora kamu. Miért nem készített fel senki arra, hogy ez lesz az egyik legnehezebb időszaka az életemnek? Eleinte sokszor voltunk teljesen tanácstalanok, bújtuk a tanácsadókönyveket sorra. Miért sír a baba? Most éhes, vagy bekakilt, vagy melege van, vagy fáj a hasa? Miért nem tudja megmondani?
Aztán szépen lassan, hónapok múlva, mikor már nem csak a nehézségek látszanak, hanem végre rádmosolyog a baba, megfogja a kezedet, hozzádbújik, még később gügyög neked valamit, akkor minden a helyére kerül. Akkor már tényleg kezded apának érezni magad. És akkor kezded igazán komolyan szeretni is őt. Sok apa van, aki nem tud mit kezdeni a gyerekével, amíg az valahogy el nem kezd kommunikálni vele. Szerintem én is csak lassan és fokozatosan váltam apává.
