Szívben fogant: amikor majd' megőrülsz, úgy vágysz a babára

Klári a lelke mélyén sokáig ódzkodott a nyílt örökbefogadástól. Félt, hogy ha megismeri a gyermeke vér szerinti anyját, akkor mindig őt keresi majd a fiában vagy a lányában. A vonásait, a jó és a rossz tulajdonságait. A múltját. A férje, Feri ragaszkodott hozzá, hogy adják be nyíltra és titkosra is a papírjukat, és várjanak türelmesen.

- Türelemből volt a legkevesebb - nevetett Klári. - Alapvetően nyugodt, békés ember vagyok, de már annyira sóvárogtam egy csecsemő után, hogy szinte beleőrültem. Amikor az utcán észrevettem egy ismerőst babakocsival, átosontam a túloldalra, hogy ne kelljen beszélgetni. Amikor valahol gyereket született, amellett, hogy örültem, irigykedtem is, hogy másnak milyen könnyen megy. Aztán amikor nyitottabb lettem, kiderült, másnak sem mindig egyszerű. Jöttek a történetek, hogy ki hogyan, meddig, hány évig próbálkozott, mire szülő lett. S megismerkedtem olyanokkal is, akik már örökbefogadtak. Ezeket a csöppségeket valahogy mindig jobban szerettem. Különlegesebbek voltak a szememben. Ma már szégyellem, de egy őrült pillanatomban szinte képes lettem volna ellopni egy roma kisfiút. Mert láttam, hogy nem úgy szeretik, ahogyan megérdemelné. Akkor pedig, amikor kukába dobott vagy éppen összevert csecsemőkről hallottam, üvölteni tudtam volna. Néha meg is tettem...

Egyszer, egy ilyen alkalommal, Feri vigasztalt, vigasztalt, de nem is figyeltem rá. Aztán rám kiabált, hogy mit gondolok, csak nekem rossz? Annak nem rossz, aki várta, de elveszítette a magzatát? Neki nem rossz? Azért mert ő férfi és nem zokog, ő nem szenved? Ez volt a mélypont, de persze jöttek még hullámvölgyek.

A házaspárnak éppen letelt volna a kettő plusz egy évre szóló ,,engedélye", amikor megkeresték őket egy alapítványtól, hogy lenne egy baba, de lehet, hogy sérült lesz. A születése után többet tudnak.

- Mint mindig, most is Feri volt a józanabb. Azt mondta, ne pánikoljunk. Ha Isten ezt a csemetét szánta nekünk, úgyis tudni fogjuk. És ha sérült vagy egészséges, akkor is a mienk lesz - folytatta Klári. - Találkoztunk a kamasz szülőanyával. Zörögtek a csontjai, de nagyon nagy hasa volt. Már nehezére esett minden mozdulat, pedig csak 7 hónapos terhes volt. Elmesélte, hogy sokáig fel sem tűnt neki, hogy babát vár, majdnem hat hónapos volt, amikor először orvoshoz ment. Aztán megkereste az alapítványt. Nagyon egyszerű lány volt. Látszott, hogy legfeljebb a nyolc általánost végezte el, de szerette a gyermekét, és ezt tiszteltem benne. Nagyon nehezemre esett, hogy ne hívjam minden nap, csak két- vagy háromnaponta. S mindig megnyugtatott, hogy nem változtatja meg a döntését, nem is tudná megtartani a kicsit, nem lenne hova vinnie. A szüleihez gyerekkel nem költözhet, a párja szülei szintén nem fogadják be egy pelenkással. Kerestünk neki egy magánorvost. Senki nem akarta elvállalni ilyenkor, de végül egy fiatal doki megszánt minket.

- Éppen lefeküdtünk, amikor december 9-én éjfél körül hívtak minket, hogy menjünk, az anya a szülőszobán van - vette át a szót Ferenc. - Azt sem tudtam, hova kapjak. Most én pánikoltam, hogy még csak 35 hetes a baba, túl korán érkezik, baja esik. Most Klári nyugtatott, hogy ezen mi nem tudunk változtatni, menjünk, ott a helyünk az anyuka mellett. Megígértük neki, hogy nem hagyjuk egyedül a legnehezebb pillanatokban sem. Klári ment be a szülőszobára, én csak a sikoltozást meg a nyögéseket hallottam. Tudom, szánalmas, de örültem, hogy nem a feleségem szenved ennyire. Aztán egyszer csak kihoztak hozzám egy nagy pólyát. Könnybe lábadt a szemem, és tudtam, hogy ennél szebb, tökéletesebb kicsi lány nincs még egy a világon. Virág lassan öt hetes és egészséges. De tudtuk, ha nem az lenne, akkor sem engednénk el, ő a miénk. Az anya három nappal a szülés után mondott le róla. Azóta sem hallottunk róla, de lehet, hogy ő lát minket. Megígértük, hogy a közösségi oldalakra töltünk fel képet róla, hogy tudja, jól van és vigyázunk rá. Megtesszük...

Oszd meg másokkal is!
Mustra