Legutóbb, mikor a fejből mesélésről írtam, szerintem én is pont olyannak tűnhettem, mint azok a bizonyos mintaanyák, akiktől pedig szabályosan rosszul vagyok.
Például amikor meglátom, hogy a játszón mindig kifogástalanul öltözve, talpig fehérbe bújtatott, ordító gyermeküktől is meghatottan, az anyaságtól átszellemült mosollyal ülnek, és kekszes dobozkából tömik a kicsikét, aki épp egy másik gyerek homokvárát zúzza szét kis lapátkájával. Visszaolvasva az előző mesélős írásomat, kicsit talán nagyképűnek látszom, aki biztos minden este hintaszékből mesélve altatja a fegyelmezetten fekvő, plüssmackóktól körbebástyázott kisfiát.
Á, dehogyis. Nekem sem jön ám mindig csak úgy az ihlet, arról nem is beszélve, hogy néha Áron sem olyan bűbáj, hogy kiérdemelje a fejbőlmesét...
Valljuk be őszintén, mindannyiunkban van valamennyi bizonyítási kényszer, kiben több, kiben kevesebb, és mindenki az élet más-más terepén éli ezt ki. Én a meseszövésben. Viszont ne higgyétek, hogy nálam nem szakad el a cérna, hogy az ihletet néha nem felejtem ott valamelyik irodai asztalon, vagy hogy a gyerek nem készít ki időnként úgy, hogy azt gondolom, a fenéket fogom itt tépni a számat este fél nyolc- nyolc körül. Paradox módon mégis ezekben az elkeseredett pillanatokban pattannak ki a fejemből a legdurvább és legjobb mesék. Szabad teret engedek indulataimnak, elképzelem aznapi ellenségemet, mondjuk a főnökömet, és áttranszformálom egy ronda, zöld sárkánnyá például. Mindenki arról és úgy meséljen, amiről tud, és ahogy kényelmes neki. Én az esetek nagy százalékában szatirikus történeteket találok ki, amivel jól megnevettetem még aznap utoljára a kiskrapeket - és ettől persze én is felengedek.
Azt gondolom, amióta Áron iskolás lett, rengeteg frusztrációs helyzetet kell ívelnie, és jót tesz neki, hogy este felszabadultan szórakozhat, illetve az ilyen vicces mesék által azt is megtanulja - ellesi inkább -, hogy bizonyos helyzetekből a humor tudja az embert legkönnyebben kisegíteni.
Csináltam vele két legózás között egy rövid, de annál mélyebb miniriportot, miért is szereti ő a fejből mesélést:
Anya: Áron, mit szeretsz azon, ha fejből mesélek neked?
Áron: Neked humoros meséid vannak, meg jól hangsúlyozol. Meg hogy az egész a saját fantáziánkból jön és a saját szavainkkal mondjuk el.
Anya: És az miért jó?
Áron: Hát nekem az jobban tetszik.
Anya: Na de miért? Mi tetszik benne jobban?
Áron: Nem tudom. Azt hiszem, mi jobban tudjuk elmondani, amit fejből mondunk, mert mi találjuk ki. De egyébként azt is szeretem, ha csak olvasol.
Tehát beigazolódott egy kicsit, amit a humoros mesélésről gondoltam. Persze ez azt is jelenti, hogy én ilyet tudok/szeretek mesélni, emiatt ezt szokta meg a gyerekem. A kettő, az ő igényei és az én tudásom kiegészítik és generálják egymást.
Amikor kicsit félelmetesebb, parásabb, népmesei motívumokkal, illetve klasszikus meseelemekkel (gondolok itt Grimmre, Hauffra és a többiekre) teleaggatott történeteket eszelek ki, tapasztalataim szerint eleinte mindig kissé meghökken. Pedig ezek a mesék alapvetően kedvencei közé tartoznak. Mostanában "csakazértis" ilyen meséket farigcsálunk, és meglepő módon a legkönnyebben úgy hidaljuk át az idegenkedést az új helyzettől, elemektől, hogy ezeket a részeket közösen meséljük, hagyom, hogy ő "színezze ki a hátteret", "öltöztesse fel" a szereplőket, stb...
Természetesen az egy érdekes, de korántsem arkhimédészi felfedezés (ld meseelmélet), hogy a legvéresebb, legundibb, és legkeményebb sztorik a gyerek saját maga által kitalált meséiben jönnek elő. De azok valahogy mégsem annyira félelmetesek - számára legalábbis -, mint a mások által kitalált küklópszok, szörnyek és végzet templomai. Ő pontosan annyit és úgy képzel el, amennyit elbír a lelke. A saját szájából feltörő gyilkos kígyó sokkal kevésbé ijesztő, mintha én találnám ki és szőném bele a sztoriba, vagy egy „hivatásos” meseíró.
Érdemes kipróbálni ezt a spontán együtt mesélést. Biztosan jó kaland lesz!
