Az elmúlt hét a fájdalmas reformok jegyében telt. Fájdalmas volt nekem is, de Palkónak is, aki – most már kénytelen vagyok töredelmesen bevallani – teljesen a fejemre nőtt.
A helyzet tarthatatlanná vált, Palkó az utóbbi időben már többnyire csak cicivel a szájában bírt aludni. Elaludni mindenképp, de az utóbbi időben a nappali alvások nagy része is a szoptatás fedőneve alatt zajlott, és élelmes gyerekem persze hamar rájött, hogy ha lehet ezt így nappal, hát miért ne vezessük be éjszakára is?
Ám amikor az egyik reggel hulla fáradtan arra ébredtem, hogy a mellbimbóm körülbelül hajnali négy óta a gyerek szájában ázik, majd a hálószobából kilépve megakadt a szemem a minimum három Hamupipőkét felemésztő vasalásmennyiségen, a szanaszét futó lakáson, és az asztalon púposodó, elintézésre váró papírhalmazon, szóval akkor és ott úgy döntöttem, lépnem kell. Mégpedig azonnal.
És miközben őpasasága képzelt hatalmának birtokában önfeledten viháncolva lábizott a pelenkázó tetején, bennem a lázadás csírái már szárba szökkentek, virágot bontottak, hogy nemsokára véget vessenek Palkó kis kókuszdiófejű pünkösdi királyságának.
Elhatározásom nagyon szilárd volt, egészen addig, amíg a tíz óra körüli szoptatás és az ahhoz kapcsolódó alvásidő el nem érkezett. Palkó hozzám simulva étkezett, én pedig nézegettem a gödröcskéket, nyomkodtam a puha kis párnákat, szívtam be a finom, bódító babaillatot, és minden olyan tökéletes volt. Igen, ekkor már egészen másféle szilárdságot éreztem, és éppen készültem ebek harmincadjára vetni az összes önbecsülésemet, amikor egyszer csak apró kattanás hallatszott a konyha felől, és leállt a mosógép. Sakkozni kezdtem. Délben nincs idő, délután nem leszünk itthon, marad tehát az esti őrjöngő teregetés a fürdetés, vacsora és fektetés rémháromszögében, aztán az újabb kupac vasalni való ruha. Döntöttem. Nem telt bele öt perc, és Palkó feneke közeli kapcsolatot teremtett a kiságy matracával, aminek egyenes következménye egy hatalmas levegővételből eredő erőteljes hangszálrezegtetéssel egybekötött komoly gimnasztikai gyakorlat lett, azaz Palkó ordítva felment hídba, én pedig hanyatt-homlok menekültem.
Behúztam az ajtót, még belenéztem a rettenetesen csalódott kék szemekbe, aztán lelkiismeret-furdalástól fuldokolva belevetettem magam a teregetésbe. Óra mellém, öt percet adtam magamnak, addig ki kell bírni, NEM megyek be hozzá. Ordítás, ordítás, ordítás. Még kettő perc. Hirtelen megszólal a telefon. Kimegyek vele a konyhába, hogy halljak is valamit a barátnőm házassági válságának legújabb fejezetéből, aztán ott is ragadok, mert kell egy kis lélekápolás. Mire visszaérek, csend van. Ránézek az órára, tizenöt perc telt el. Benézek a szobába, gyerek tátott szájjal alszik. Nekiállok vasalni, aztán egy kupac után elmegyek pepecselni a konyhába, haladok ezzel, haladok azzal. Palkó két órát aludt egyhuzamban. Aztán persze délután borult minden, de a következő nap délelőttjén ismét eljátszottuk a határozott lefektetősdit, ekkor már tíz perces határidővel. Nem volt sikerszaga a dolognak, a kilencedik percben az ordítás még töretlen volt. Ám ahogy feltápászkodtam, hogy véget vessek Palkó kínjainak, hirtelen csend lett. Persze, nagy levegőt vesz, gondoltam menet közben, de azért óvatosan nyitottam az ajtót. Palkó tátott szájjal aludt. Megint majdnem két órát.
Aznap délután már nem sírt olyan felháborodottan, és megint szépen aludt. És azóta is, szépen haladunk. Megállom a kísértést, hogy keblemen nyugvó Palkómat alvás közben melléájulásig dédelgessem, és Palkó is többé-kevésbé beletörődött a hirtelen puccsba. Ma pedig, hetek óta először, nem érezte forrónak a matracot, hanem körülnézett, szépen elhelyezkedett, és ebben a percben is csak a szuszogását hallani. Hogy amikor felébred, minőségi időt tölthessünk együtt, és én se legyek ideges, hogy nem haladnak körülöttem a dolgok, és ő se nyűglődjön azon, hogy aludjon-e. Hogy kiszámíthatóbb, kerekebb legyen a világ. Mind a kettőnknek.
Panzej
