Túl vagyunk az első bölcsis hetünkön, a tempó nekem kicsit radikálisnak tűnt, de biztos csak az én gyenge, érzelgős anyai szívem látja így. Kedden már kiültettek a folyosóra, szerdán elküldtek, pénteken meg azt mondták, menjek vissza ebéd után, hogy ha nem alszik el, haza tudjam vinni. Hát elaludt, vagányan húzták a lóbőrt a macival. Az én bölcsis lányom.
Mondanom sem kell, engem jobban megvisel a bölcsi, mint őt, olyan ideges voltam egész héten, hogy a gyerekem apja néha már hozzám sem mert szólni, és minden egyes alkalommal remegő gyomorral mentem érte a bölcsibe.
Abigél mindeközben úgy viselkedik, mint akit évszázados tehertől szabadítottak meg, végre nem kell otthon unatkozni, hanem egy ilyen szuper helyen lehet, ahol még egy igazi autó is van az udvaron, lehet tekerni a kormányt. Második nap, mire visszamentem érte, elsorolta az összes csoporttársának a nevét. Amikor reggel otthagyom, vagy rá sem hederít, vagy anyucizik egyet-kettőt, aztán megy játszani. Persze ez még csak az első hét, most még minden új és izgi, mondták a bölcsiben is, hogy biztosan lesz majd pár hét múlva egy kis mélypont.
Mindközben annyira lekötött az elválás érzelmi oldala, hogy nem is gondoltam a funkcionális dolgokra, pedig úgy néz ki, inkább ez az, amibe hiba csúszik. Abigél ugyanis a bölcsiben nem eszik, legalábbis főtt kaját nem. Elfordítja a fejét, és meg sem kóstol semmit. Szerencsére minden nap kapnak egy csomó gyümölcsöt, abból mindig sokat eszik, eszik hozzá kenyeret, de a többit nem. Pedig jó evő, tény hogy hullámzik az étvágya, van hogy itthon is válogat, de többnyire szívesen eszik és sokat.
A másik döcögősen működő dolog az alvás, bár szépen elalszik, nekem már ez is sikerélmény, de nem alszik sokat. Itthon ugyanis még a macska is lábujjhegyen jár, ha Abigél durmol, ott meg azért zajlik az élet, jönnek az ovisok a mosdóba, a takarító nénik meg vidáman trécselnek a folyosón. Őszintén szólva ez az egy dolog nem tetszik a bölcsiben, tudom, hogy vannak mindenféle elméletek, hogy szoktassuk a gyereket a zajhoz, de szerintem egyszerűen tiszteletlenség zajongani, amikor a másik pihen, én sem szeretném, hogy valaki csörömpöljön és bömböltesse a tévét, amikor én alszom.
Miután az érzelmi dráma egyelőre elmaradt, más dolgon kezdtem el parázni, nevezetesen a betegségeken. Hogy akkor most már szegény Abigél októbertől májusig folyamatosan beteg lesz, és mindig be lesz dugulva az orra, hazahozza majd a bárányhimlőt meg az újinfluenzát. Gyorsan meg is kérdeztem a védőnőt a H1N1 elleni oltásról, de csak legyintett egy nagyot, és tulajdonképpen én is ezt gondolom: minek oltás egy négy napos, az eddigi esetek alapján enyhe lefolyású betegséggel szemben? De néha ezeken a betegségeken annyira felhergelem magam, hogy azt gondolom, fölösleges szegényt bölcsibe járatni, (pedig hát dolgozom), aztán meg azt gondolom, ezt a betegségesdit nem lehet megúszni, ha nem most, akkor jövőre, az oviban fogja végigköhögni az egész évet.
Mindenesetre tény, hogy Abigél már aktívan nagylány, néha ránézek, és nem is értem, mikor nőtt ekkorára. Nagylánysága folyományaként a héten lekerült a kiságya oldaláról a rács, újabb aggodalmakra késztetve engem: ja istenem, biztosan le fog szegénykém esni, úgyhogy körbepárnáztam az egész ágyat, hogy puhára essen.. Na jó, ezt a posztot most nem olvasom vissza, csak röhögnék magamon.
