Black Mirror: a tükörkép, amit nem jó látni, de nem tudod nem nézni

Black Mirror az egyik kedvenc sorozatunk, bár lehet, hogy nem kéne sorozatnak nevezni, mert kábé annyira sorozat, amennyire az irodalmi szöveggyűjtemény nagyregény. Ha már irodalmi hasonlatot keresünk, akkor ez antológia: az egyes részek sem történetükben, sem szereplőikben nem kapcsolódnak egymáshoz, sőt az idő, a műfaj, az alapvető szabályok is különböznek egymástól. Van amelyik thriller, van amelyik szerelmesfilm és bosszúdráma elegye, van amelyik szatíra. Egy dolog azonos a részekben: a címadó black mirror, azaz fekete tükör, ami a minden részben szereplő jelenségre, a médiafogyasztásra és az arra alkalmas eszközeinkre utal. A telefonra, tabletre, számítógépre, tévére, amelyek sötét képernyőjén, kikapcsolás után egy pillanatra megláthatjuk a saját tükörképünket. Mely tükörkép sokszor torz és nagyon sötét – feltéve, hogy egyáltalán észrevesszük vagy odafigyelünk rá. A Black Mirror pedig épp erre megy rá: hogy vegyük csak szépen észre és figyeljünk rá oda.

A Black Mirror eredetileg angol sorozat, első két évada 3-3 résszel a BBC-n ment, a csatornának megfelelő igényességgel kivitelezve: akihez eljutott, már ekkor imádta. Pedig a Black Mirrorból aztán tényleg hiányzik minden negédesség, hazugság, sőt teljes mértékben hiányzott belőle a happy endre való törekvés is. Ez a sorozat nemhogy fekete tükröt tart az emberiség elé, de maró, gyilkos savval leöntött fekete tükröt: az egyes részek nem is történetnek, inkább egyfajta dramatizált gondolatkísérletnek tekinthetők arról, mit tesz velünk a média és a technika, illetve hogy mit engedünk meg mi magunk, hogy megtegyen velünk.

Bár a Black Mirror elméletileg scifi-antológia, a scifi részét úgy kell elképzelni, amibe mintegy reményért kapaszkodunk. Mert mi mégsem ebben a felvázolt világban élünk, hiszen még nem tartunk ott, talán nem is fogunk soha… és csak amikor alaposabban végiggondoljuk, döbbenünk rá mindig arra, hogy annyira azért nagyon nincs tőlünk távol a felskiccelt világ. Ez elég hátborzongató tud lenni, főleg úgy, hogy a Black Mirror nem fogja vissza magát, ha azt kell bemutatnia, milyen aljas, önző, undorító ösztönlény az ember, és hogy a technika vívmányait szinte mindig inkább a saját alantas vágyainak a kielégítésére használja bármiféle humánus cél helyett. Emiatt a Black Mirrort nehezebb is „darálni”, mint minden más sorozatot, hiszen egy-egy rész elég tömény, és alaposan meg tudja feküdni az ember gyomrát.

Az új évad amellett, hogy már a Netflix finanszírozta, így több pénzből gazdálkodhat, illetve színészeiben és helyszíneiben is jóval nemzetközibb lett, abban is különbözik az eddigiektől, hogy a sorozattól szokatlan módon néha a remény halvány sugarait engedte megcsillanni (!!!!!!!), sőt, van egy rész, ami már szinte happy enddel végződik. Nagyjából.

Nosedive

Bár így, hogy a Netflixen egyszerre kapjuk meg az összeset, végképp nem kötelező sorrendben nézni őket, de haladjunk sorrendben. A Nosedive elsőre kedves, cukormázas kis sztorinak tűnik, aztán egyre cukormázasabbnak, a végén már a hideg ráz az egész valóságtól, amit mutat. Ebben a fiktív világban létezik egy mindenki által használt, kötelező (vagy mi tettük azzá?) app, ahova socialmedia-szerűen tölt fel magáról képeket és állapotfrissítéseket mindenki, melyeket aztán egytől ötig terjedő skálán pontozhatja mindenki. Csakhogy az elért pontszámtól (amit ráadásul a szembe ültetett kontaktlencséknek köszönhetően mindenki azonnal lát nemcsak az appban, de a valódi életben is, amikor rád pillant – nesze neked első benyomás!), nemcsak a jó közérzeted vagy az önbecsülésed függ, hanem nagyon sok más is. Hogy melyik sorba állhatsz az autókölcsönzőnél, hogy felengednek-e a repülőre, hogy megtarthatod-e a munkád, hogy mennyibe kerül a menő albérlet, hogy kapsz-e megfelelő kezelést, ha beteg vagy… És míg egy darabig könnyűnek tűnik a felfelé araszolgatás, az igazi elitbe természetesen nagyon nehéz bekerülni – lecsúszni viszont döbbenetesen könnyű.

Az epizód főszereplője, Bryce Dallas Howard tökéletes választás, belőlem mindig is pont azt a fajta idegenkedést váltotta ki az édibédi arcával, amit aztán itt a csúcsra járat, mint social media- és lájkfüggő, púderszínekbe öltöző fanatikus bige; a végén pedig az önmagából kifordult, kétségbeesett tombolása is erős. Ez az egyik legjobb rész, meglepően reménykedő véggel, bár nem valami hízelgő társadalomkritikával.

Nekünk: 8,5/10

Playtest

Míg a Nosedive cukorkaszínű, lilaakácos, stepfordi feleséges pasztellvilágba tolta el a közösségi média disztópiáját, addig a Playtest eleje, amiben a főszereplő Connort mutatják be az alkotók, úgy lett tűéles paródiája a legcoolabb instaoldalaknak, hogy nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy annak szánták. A magas, napszítta szőke, lebarnult, kockás hasú, szakállas amerikai szépfiú, aki a cool hátizsákjával cool világkörüli útra indul, elegánsan elkerülve ezzel a kötődést és felelősséget; aki érzékenyen és empatikusan ölelgeti az indiai szegény gyerekeket, de azért az amerikai hitelkártyája nélkül egy lépést sem tudna tenni; aki menő szelfit készít magáról naplementekor az óceánparti szikláról, meg szörfölés és tábortűzrakás, tevegelés és a Colosseum tövében, de olyan egyedül van, hogy ha egy kis romantikára vágyik, nem marad neki más, mint a Tinder: Connor az Y-generáció ideálja és állatorvosi lova egyben. Miután valami probléma miatt pár hétre zárolják azt a bizonyos kártyát, rá kell jönnie, hogy nincs kiben bíznia és nincs kit felhívnia. Elmegy a legutóbbi egyéjszakása lakására, aki tök jófej… annyira, hogy a Black Mirroron edződött agyunk azonnal vészjeleket ad, vajon MI A CÉLJA? Egy darabig úgy tűnik semmi: a lány segít Connornak alkalmi melót találni, aki így egy játékfejlesztő cég szupertitkos projektjébe jelentkezik tesztelőnek, hogy összekaparja magának a hazafelé útra való pénzt.

A teszten egy apró chipet ültetnek a nyakába (helló, mátrix!), ami egyenesen az idegrendszerére kapcsolódik, egy egészen kiterjedt VR-jellegű érzékelést hozva létre, aminek a segítségével a vetített képet nemhogy háromdimenziósnak, hanem teljesen valósnak éli meg. És belekóstol egy forradalmi horrorjáték prototípusába, ahol a program az alapján hozza létre az ijesztő tartalmat, amitől a tudata tényleg, valóban retteg (helló, Harry Potter!): bizalomgerjesztő, mi? Bár a csavarok kiszámíthatóak, a Playtest alapötlete önmagában olyan érdekes és elgondolkodtató, hogy még napokig vissza-visszakalandoznak hozzá a néző gondolatai.

Nekünk: 7,5/10

Shut Up and Dance

Ez a rész annyira nem scifi, hogy akár meg is történhetne, akár ma is, velem, vagy az olvasóval. Van egy srác, az a szerencsétlen, akin már kamaszként látszódik, mennyire a társadalom perifériáján ragadt, ahonnan sosem fog elmozdulni. A szüleivel él, egy gyorsétteremben dolgozik, a munkatársai folyton szívatják, a környezete nem bátorítja arra, hogy bármilyen módon is kitörjön. Amikor a gépét próbálja megtisztítani a vírusoktól, telepít egy olyan programot, ami irányítani kezdi a kameráját, és felveszi, ahogy egy alkalommal, nos, kiveri magának. Szinte azonnal kap egy zsaroló e-mailt, amiben megfenyegetik, hogy posztolják a videót a facebookjára, ha nem áll a rendelkezésükre. Másnap pedig elkezdődik a vesszőfutása: először csak át kell vennie egy dobozt egy szemmel láthatóan szintén zsarolt embertől, aztán azt elvinni egy hotelszobába, ahol egy férfi várja (a csodálatos Jerome Flynne alakításában), akit szintén megzsaroltak, aztán kettőjüknek el kell juttatni a dobozt (amiben, mint kiderül, egy torta van), egy másik megjelölt helyre, és persze a torta is rejt némi meglepetést… A feladatok egyre kevésbé tűnnek ártatlannak, és felmerül az a kérdés is, mi az, amit bevállalnál a virtuális presztízsed, a közösségi médában rólad kialakult kép érdekében, meddig mennél el? A falig? Mindig kiderül, hogy van egy lépéssel tovább.

Bár ez a rész az évad legvisszafogottabb, leglineárisabb darabja, az okosan megírt forgatókönyvnek, a két főszereplő lehengerlő alakításának, és kísérteties aktualitásának köszönhetően napokig a hatása alatt maradtam.

Nekünk: 8,5/10

San Junipero

Ez az epizód az a kincs, amiben az ember csak reménykedik, hogy rábukkanhat egy évadban. Nagyon nehéz róla úgy beszélni, hogy ne áruljak el spoilereket a történetről, ami különösen finoman kidolgozott, tele szeretnivaló karakterekkel és kellemes meglepetésekkel. A vége pedig a Black Mirrortól szokatlanul életigenlő és pozitív kicsengésű, miközben nem spórol meg nagyon mély és nagyon komoly kérdéseket, amiken úgy is alaposan elgondolkodik az ember, hogy nem veszik el tőle a reményt: elképzelhető, hogy mégis léteznek jó emberek, akik képesek egy békés és boldog világban együtt élni. Ami a legfurcsább, hogy a San Juniperoban a technológia legújabb vívmányát igénybe vevő emberek teljesen a saját döntéseik szerint használják azt (semmi diktatúra, háború, éhínség, tömegmanipuláció, vagy egyéb blackmirroros finomság), nincsenek kiszolgáltatva majdhogynem semminek, még egymásnak sem, legalábbis nem jobban, mint egy normális társadalomban. Itt a rekreációs térként és amolyan kvázi-mennyországként létrehozott virtuális valóságot nem nyomják le senki torkán, hanem mindenki önként döntheti el, hogy él-e vele. Éppen ezért lehetnek az epizódban felvetett kérdések még differenciáltabbak és nagyon is átélhetőek.

A San Junipero gyönyörű szerelmi történet az újrakezdésről, a folyton, utolsó utáni pillanatban is élni akaró életről, és a második, vagy talán utolsó esélyről: nem tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy elbőgjem magam egy love storyn, hát még olyanon, aminek a szereplői nem is valóságosak. Vagyis de. Vagyis nem úgy. Ha csak egy részt néz meg a Black Mirrorból, ez legyen az. Ha a legjobbat szereti a végére hagyni, ezt hagyja a végére.

Nekünk: 9/10

Men Against Fire

A széria legkiszámíthatóbb és számomra ezért legunalmasabb epizódja, amiben egy disztópikus, háborúk utáni világban egy fiatal újonc bekerül a katonasághoz, akik a „csótányoktól” védelmezik a környező vidék lakosságát. Az epizód erőssége, hogy olyasfajta katonai újításokat mutat be, amik egyáltalán nem elképzelhetetlenek, és mind egy, az agyhoz csatlakoztatott és szintén a szembe ültetett kontaktlencséhez (illetve az ezt irányító chiprendszerhez) tartoznak. Ez felturbózza a katonák érzékeit, segíti őket a tájékozódásban, a kommunikációban, de például jutalmul is szolgál (ha megfelelően teljesítenek a harcmezőn, komplett és kielégítő pornót álmodhatnak). Persze hamarosan kiderül, hogy a rendszer alapjaiban el van cseszve, és újoncunknak döntenie kell: megszokna vagy megszökne.

A sztori elég kiszámítható, ez az évad leggyengébb része, de egyébként nem rossz, mert oké az atmoszféra és nagyon jók a színészek. Nem hagynám ki az évad megtekintéséből, nem sajnálom a rászánt időt, de inkább egy fáradt nap végére ajánlom, amikor nem gond az se, ha csak igen kevéssé tudunk figyelni.

Nekünk: 6/10

Hated in the Nation

Képzeljük el, hogy amivel már olyan régen riogatnak, valóban megtörténik: kihalnak a méhek, amik az ökoszisztéma, és köztük az emberiség táplálékláncának egyik alapját képezik. A kormány pedig, hogy a problémát áthidalja, megbíz egy céget, akik kis bionikus drónocskákkal helyettesítik őket. Ebben a technológia által uralt világban különös és érthetetlen halálesetek történnek, amik először szinte megoldhatatlannak tűnnek, majd kiderül, hogy nemcsak egymással, hanem az újfajta technológiával is összeköttetésben állnak.

Az epizód alapproblémája és felvetései számomra érdekesnek tűntek, azonban olyan lassan és túlzottan titkolózva vezették fel azokat (MINTHA nem lenne köztük összefüggés, de persze utalgatva rá, hogy egyszer majd leesik az állunk), hogy mire eljutottunk oda, ahol a nagy csavarnak kellett volna jönnie, bár maga a történés meglepett, de a megoldás java részére már rájöttem. Ez egy kriminél inkább ciki, mint megbocsátható. Ettől függetlenül jó kis epizód, remek a főszereplő detektívpáros (ami a műfajtól szokatlanul, viszont nagyon örvendetes módon két női karakter!), és nagyon hangulatos, jó a rendezés, egészen hitchcocki feszültségkeltéssel. Ha nem ezt hagytam volna végére, vagy kevésbé lettem volna kipihent és felkészült, lehet, hogy nem esik le az egyébként tényleg frappáns és elgondolkodtató megoldás. Bár ez készült az évad zárórészének (hosszabb is, mint a többi, 90 perces) és simán megcserélném az első résszel, és ezzel kezdeném a Black Mirror új évadának megtekintését. Jó szórakozást!

Nekünk: 7/10

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek