Kerekesszékkel is minden kivitelezhető, csak meg kell találni a módját

Till Attila Tiszta szívvel című filmje már a premier napján óriási érdeklődést váltott ki, és nem csak a nézők szerették. Már csak azért is, mert a mozgássérült főszerepét végre nem csak eljátszatták valakivel, hanem amatőr, valóban mozgássérült színészeket castingoltak a feladatra. A kerekesszékes Zoltán szerepére Fenyvesi Zoli bizonyult a legjobbnak, akit ismerhetünk már az Instagramjáról, ahol tizenegyezren követik, de hallhattunk már sporteredményeiről is. A film kapcsán vele beszélgettünk.

Ugyan amatőr színész, de már hallottunk róla:

Sok helyen divatbloggerként emlegetik, ami nem teljesen fedi az igazságot, ugyanis blogja egyelőre még nincs. Főleg az Instagramon van jelen, ahol elég népszerűnek számít, posztjait több mint tizenegyezren követik.

2014-ben a Suhanj! Alapítvány segítségével részt vett a New York Maratonon, amit 1970 óta minden évben megrendeznek és mára világeseménnyé nőtte ki magát, amit világszerte több 10 millióan követnek televízión és interneten keresztül.

Kicsit szkeptikus voltam a filmmel kapcsolatban, mindenfélét képzeltem, hogyan fogja Tilla humoros akciókon keresztül bemutatni a mozgássérültek világát (de az eredmény valóban humoros és vállalható lett, a kritikát itt találja). Neked nem voltak fenntartásaid, amikor megtalált a film ötletével?

Dehogynem. Fogalmam sem volt, hogy Tilla mit szeretne ebből kihozni. Esetleg a Gellért hegyről akar majd kilőni engem egy rakétából? Egyszerűen nem tudtam elképzelni milyen sztorit találhattak ki a témához, de ahogy elolvastam a forgatókönyvet, megnyugodtam, mert egy viszonylag földhöz ragadt történetről van szó, ami pontosan, érthetően, humorosan mutatja be, milyen a a mozgássérültek élete. Tilla nagyon képben volt, egyszer sem éreztem úgy, hogy valami olyat akar eljátszatni velem, ami nem fedi a valóságot.

A szerepre ugyanolyan casting volt, mint bármelyik más filmnél. Érezted, hogy esélyes vagy?

Amikor először találkoztunk Tillával, volt ugyan egy közös szimpátia, de egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, ő pedig kerek perec meg is mondta, hogy rajtam kívül vannak más kerekesszékes srácok is, akik versenyben vannak a szerepért. Bár azt azért éreztem, hogy Tillának bejön, hogy vannak átfedések a saját életem és a kitalált karakter története között. De ez engem is eléggé felspanolt.

Mennyire hasonlítotok egymásra a filmbeli Zolival?

A nevünk egyezése is teljesen véletlenszerű, egyszerűen Tilla így írta meg a forgatókönyvet jó pár évvel ezelőtt. Más összecsengés is volt: én is születésem óta mozgássérült vagyok, és én sem tartom az apámmal a kapcsolatot, aki egész kiskoromban elhagyott minket.

Én viszont alapvetően sokkal vidámabb, poénkodósabb srác vagyok, mint a filmbeli karakterem, aki néha úgy viselkedik mintha rászakadt volna a világfájdalom. Nem vagyok ennyire negatív, és távol áll tőlem a trágárkodás meg az érzelmi kirohanások is. Kihívás volt számomra, hogy erélyesebb, érzéketlenebb legyek, igazából nem vagyok az a kötözködős alkat, aki simán beszól az orvosának és köcsögnek nevezi.

Volt olyan jelenet, ami érzelmileg felkavart, pont a sok átfedés miatt?

Amikor a szerepem szerinti anyukámmal (Balsai Móni, a szerk.) veszekszem a kórház udvarán, és azt vágom a fejéhez, hogy milyen ciki lehetett már, amikor a játszótéren az ő gyereke csúszott- mászott, míg a többiek normálisan játszottak... Na, ezeket nagyon nehéz volt kiejtenem a számon. Kemény mondatok egy anyának. Ami azt illeti, meg is törtem párszor a gyakorlások alatt, ha elsírta magát Móni, onnantól kezdve nem tudtam tovább terrorizálni szegényt. Szerep ide, szerep oda nem tudok egy síró nőt bántani. Azt hiszem ez volt az egyetlen jelenet, ami egy kicsit felkavart. Tilla egyébként is nagyon odafigyelt, hogy komfortosan érezzem magam a jelenetekben. Az egész stáb nagyon támogató volt, nem volt olyan érzésem, hogy csak egy kiszolgáltatott kellék vagyok a filmben, amit úgy pakolnak ide-oda, ahogy nekik tetszik.

Előtte sosem színészkedtél, milyen volt viszontlátni magadat a mozivásznon?

Furcsa. Tudod, az ember azt mondja, amikor még nem látta a filmet, hogy "á nem fog érdekelni, mit gondolnak mások”, de aztán amikor már a mozikban megy a film, nagyon is elkezd érdekelni, mi az általános vélemény róla, a szereplésemről. De az is érdekes kérdés volt, hogy én saját magam mit fogok szólni magamhoz.

És mit szóltál?

Ahhoz képest, hogy ez volt az első filmszerepem, szerintem nem volt rossz. De persze vannak jelenetek, amiket annyira nem érzek erősnek és már másképp csinálnék.

Ahogy te is mondtad a filmbeli Zoli szeret az önsajnálatban tipródni. Neked volt ilyen időszakod?

Persze, főleg gimisként, amikor fogalmad sincs, hogy ki vagy és mit akarsz majd később kezdeni magaddal. Féltem, hogy nem találok olyan szakmát, ami érdekel, elég sötéten láttam a jövőt, olyanokat képzeltem, hogy a végén az utcán kötök ki. De akkoriban az sem volt könnyű, hogy nem volt akadálymentesítve a suli, magyarán mindig mások segítségére, jóindulatára kellett hagyatkoznom. Emiatt úgy éreztem, meg vagyok fosztva attól, hogy önálló legyek. Ezek persze nagyon le tudtak törni, de szerencsére olyan típusú ember vagyok, aki nem tud sokáig keseregni. Sosem vártam el másoktól, hogy sajnáljanak, csak mert kerekesszékes vagyok. Persze nem könnyű, de azt tapasztalatom és azt látom más kerekesszékes ismerőseimen is, hogy szinte minden kivitelezhető, csak meg kell találni a módját.

Anyukád is ebben a szellemben nevelt?

Abszolút, anya már egész kiskoromban arra tanított, hogy nélküle is tudjak boldogulni. Mindenbe korán bele voltam szoktatva, ami gyerekként nem volt mindig könnyű, de szép lassan rákaptam az ízére, hogy minél több dolgot kipróbáljak és minél nagyobb célokat tűzzek ki magam elé. Ha rossz passzban voltam, anya mindig kirángatott a mélypontról, de nem babusgatással, hanem azzal, hogy azt mondta: csak rajtam múlik, mi lesz belőlem, kesergéssel nem jutok előre.

Lehet Budapesten egyedül közlekedni kerekesszékesként?

Azt tapasztalom, hogy egyre jobb a helyzet, a tömegközlekedések nagy része már akadálymentesített, ahogy egyre több az olyan étterem, szórakozóhely is, ahová segítség nélkül be tudok jutni. Nagyon jó érzés, hogy egyre gyakrabban érzem azt, nem kell segítséget kérnem, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az éjszakai életben még azért akadnak kihívások. Ha el akarok menni bulizni, előtte muszáj átgondolni, hova szeretnénk menni, be tudok-e jutni kerekesszékkel, vagy van e mosdó amit én is igénybe tudok venni. Utóbbinak a hiánya azért tényleg nagyon kellemetlen tud lenni. Ráadásul a mozgássérültek számára kialakított mosdókat a látszólagos kihasználatlanság miatt gyakran átalakítják raktárhelyiséggé. Ezek nemcsak bosszantó dolgok, hanem nagyon kiszolgáltatottá is tudják tenni az embert.

És mit tudsz tenni olyankor, ha nincs az adott szórakozóhelyen mozgássérültek számára kialakított mosdó?

Megnézem, hogy hol van a legközelebbi McDonalds, Burger King, vagy egy szálloda, ahová bemehetek. A múltkor a Four Seasons-ben kellett szívességet kérnem, mert az adott szórakozóhelyen megszűnt a mozgássérült WC. Ezek a szituációk nem könnyítik meg az életünket.

Nehéz lehet állandóan másoktól segítséget kérni.

Nem könnyű, de szerencsére nem kell mindig kérni, gyakran az emberek maguktól is felajánlják. De én sosem várom el tőlük. Szerintem az már rég rossz, ha evidensnek vesszük a segítséget, még ha mozgássérült is az ember. A segítség egy oda-vissza működő dolog, és csak azért, mert én kerekesszékes vagyok, nem jelenti azt, hogy nekem jár, vagy nekem mindenkinél nehezebb az életem. Persze nehéz, de legalább ennyire nem lehet könnyű a babakocsis anyukának, vagy egy idősnek, akiknek nem adják át a helyet, vagy teszem azt neked, vagy bárki másnak, aki megy előre, de időközönként felpofozza az élet. Mindenki küzd problémákkal és mindenki igényel néha egy kis segítséget. És mindenkinek kell néha mankót nyújtani.

Akkor is, ha a másik nem kéri? Az egyik látássérült ismerősömet például kikészítik azok a túlbuzgó, segítőkész embertársak, akik a tömegközlekedési járműveken kérdés nélkül lenyomják őt egy szabad székre.

Amíg megkérdezik, azzal szerintem sincs baj, de az valóban idegesítő tud lenni, amikor például a zebránál kérdés nélkül megragadják az embert és átrángatják az úton. Velem is előfordult, hogy valaki csak úgy feltolt a villamosra, miközben egyáltalán nem akartam felszállni, csak vártam valakire. Végül villamosoztam egy jót, és most már mosolygok rajta, de ezek azért kényelmetlenek tudnak lenni egy felnőtt ember számára.

Lényegében most tanuljuk, milyen együtt élni, hiszen régebben a sérültek leginkább szegregáltan éltek.

Igen, az a tapasztalat, hogy az ép emberek sokszor nem tudják, hogyan kezeljék a sérülteket, zavarban vannak, és túludvariaskodják a dolgot.De persze nekünk is meg kell tanulnunk nyitni és türelmesnek lenni. Én például már integrált általános és középiskolába jártam, és nagyon örülök neki, hogy így történt. A suliban csak én voltam egyedül kerekesszékes, így szerintem jóval nyitottabbá, önállóbbá váltam, mintha szegregált oktatásban részesültem volna. Megtanultam, hogy bizonyos kérdéseket nem kell sértésnek venni, mert csak arra szolgálnak, hogy jobban megismerjenek engem és megértsék, hogyan működik egy kerekesszékes világa. De azt is fontos volt megtanulnom, hogy nem vagyok köteles minden kérdésre válaszolni. Ha úgy érzem, nincs kedvem arról beszélni, miért kerültem kerekesszékbe, akkor udvariasan megmondom, hogy most erre nem szeretnék válaszolni.

Az integrált suliban nem voltak csúfolódások?

Hideget is, meleget is kaptam, de nyílt csúfolódás nem volt. Akadtak kellemetlen szituációk, volt olyan, hogy a tanár elkiabálta magát, "osztály indulj!” és az osztály elindult, Zoli meg ott maradt a lépcső tetején, mert ugye segítség nélkül nem tudtam lemenni. Csak később vették észre, hogy ott felejtettek. Talán egyszer-kétszer volt olyan beszólás, hogy "te fogyatékos, azt hiszed, neked mindent szabad?!”.

Kivételeztek veled, mert más voltál, mint a többiek?

Szerintem a tanárok nem, de az anyukámnak és a nagymamámnak tényleg én voltam a kedvence. Ráadásul nincsen testvérem, úgyhogy megmondom őszintén, fürödtem az egyke szerepben, még talán kicsit manipuláltam is anyuékat. Mármint ha valamit akartam, akkor addig piszkáltam őket, míg el nem értem. Aztán ez a kényelmes buborék a gimi után kipukkant és szembesültem azzal, hogy milyen egyedül helyt állni a hétköznapokban. Ekkor tudatosult bennem, milyen jó, hogy anya már kiskoromban is önállóságra nevelt és gyakran szigorú volt velem. Így sokkal könnyebben megálltam a helyemet.

Tényleg aktív életet élsz, rengetegszer látlak különféle divateseményeken, az Instagramon pedig több mint tízezren követnek. Vannak terveid a divatszakmával kapcsolatban?

Szeretem a divatot, főleg azt a sok kreatív munkát, ami mögötte van. Lenyűgöz, hogy egy 10 perces divatbemutató mennyi ember munkájából tevődik össze. De nincsenek olyan vágyaim, hogy stylist legyek, vagy egy olyasvalaki, aki megmondja, mit viselj nyáron. Azt szívesen megmutatom, hogy én miket hordok, mit mivel veszek fel, de a divat világa főleg a szervezés, illetve a kommunikációs részről érdekel. Van ilyen tervem, hogy a jövőben ezzel foglalkozzak, ezért is járok most a kommunikációs főiskolára, és hamarosan elindítom a saját blogomat is. Ezt már régóta tervezem, de most talán lesz is rá időm.

Nem áll tőled távol a szereplés, de az milyen érzés volt, amikor megláttad a plakátokat a városban?

Az első egy-két plakát látványa még nagyon jó érzés volt, de amikor azt vettem észre, hogy tényleg mindenhol ott van a képem, az már egy kicsit megijesztett. Furcsa egy kicsit, meg feszélyez is, amikor a villamosmegállóban állok a saját plakátom mellett. Ilyenkor azon feszengek, vajon mikor szúrja ki valaki, hogy a fotón látható srác én vagyok.

Megszólítanak?

Meg. Gratulálnak, kezet fognak. A múltkor is volt egy olyan eset az egyik étteremben, hogy a mellettem ülő lányok odafordultak hozzám és mondták, hogy pont most látták a filmet és gratulálnak hozzá, mert nagyon tetszett nekik. De ezzel persze nincs baj, csak egyszerűen nagyon új és nagyon fura.

Fel vagy készülve, mi lesz, ha lemegy a film körüli hype?

Annyi mindent csinálunk mindannyian, legyen szó Ádámról (Fekete Ádám, a szerk.), Szabolcsról (Thúróczy Szabolcs, a szerk.), vagy rólam hogy nincs bennem pánik, hogy "jajj mi lesz, ha már nem leszek érdekes a film miatt?”. Elkezdtem búvárkodni, és az a cél, hogy a társaimmal minél több sérült embernek lehetővé tegyük a búvárkodás lehetőségét itthon meg Horvátországban. A búvároktatókkal és a segítőkkel jelenleg is ezen dolgozunk, és ha minden jól megy, szeptemberben el is fog indulni a projekt, jövőre pedig már tudjuk utaztatni Horvátországba az embereket. Május végén megyek is ki, hogy felmérjem a leendő bázist kerekesszékes szempontból. Aztán a Suhanj! Alapítvánnyal ősszel megyünk majd újra egy maratonra, és persze itt van a nyakamon a suli is, meg a szakdolgozat, amit még be kell fejeznem.

Jut időd ezek mellett barátokra, szerelemre?

Szerencsére sokan vesznek körül, és van egy erős baráti mag, akikre számíthatok. Velük azért sokat találkozom még mostanában is, amikor kicsit besűrűsödött az élet. A kapcsolat már egy kicsit más tészta. Annyi minden van az életemben jelenleg, hogy azt érzem, nem tudnék annyi energiát és időt fordítani egy másik személyre, amit szerintem egy kapcsolatban megérdemelne. Szeretném rendbe tenni a dolgaimat, megalapozni egy kicsit az egzisztenciámat, karriert építeni, utazni, meg kipróbálni egy csomót dolgot. Szerintem fontos, hogy megtapasztaljunk egyedül lenni, és ne csak úgy tudjunk boldogok lenni, hogy valaki ott van mellettünk. De persze szerintem el fog jönni az is, amikor hulla szerelmes leszek. Szeptemberben dumáljunk, hogy mi lett ezekből.

Mit kell tudni a Suhanj! Alapítványról?

A Suhanj! Alapítvány célja rendszeres sportolási lehetőség biztosítása látás- és mozgássérülteknek több sportágban, mindemellett, hogy folyamatosan bővítsék a saját eszközparkjukat. Rendszeresen jelen vannak a nagyobb futóversenyeken, legutóbb a Telekom Vivicittá Városvédő Futáson is ott voltak, erről be is számoltunk.

Mottójuk az elfogadás: ,,tudjuk: a fogyatékkal élőknek nem sajnálatra,hanem megértésre és elfogadásra van szükségük."

Úgy tudjuk, hamarosan egy új projekttel is előállnak: Magyarországon egyedülálló, látás- és mozgássérülteknek egyaránt akadálymentesített, de épek számára is igénybe vehető, integratív fitness termet nyitnak!

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek