"Van úgy, ha nagyon akarjuk, le tudjuk győzni a halált"

Gárdos Péter filmrendező és író csak remélni tudja, hogy édesapja megbocsát neki, amiért 50 évig féltve őrzött szerelmes leveleit egy könyvbe sűrítve tárta a világ elé. Szó szerint, ugyanis a Hajnali láz című regényének második kiadása a londoni könyvhét nagy felfedezettje lett: összesen 29 országban fog debütálni a Holokausztot túlélt szülők története. A könyv budapesti megjelenésének apropójából az íróval beszélgettünk, többek között a hosszú évtizedekig őrzött titokról és a szembenézés elkerülhetetlenségéről.

Milyen érzés volt kezébe fogni a második kiadást?

Felemelő, bár elárulom, hogy sokat vitatkoztunk a fedőlapon. Az első kiadásnak decens borítója volt, a mamám és a papám egyik régi fotója is szerepelt rajta. Tudja, minden héten jönnek az újabbnál újabb címlaptervek a világ különböző pontjairól, és egészen megdöbbentő, hogy mindenhol mennyire másként gondolkodnak e regénnyel kapcsolatban. Elméletileg keresztbe tehetek egy fedőlapnak, de erre eddig egyetlen alkalommal merészkedtem. Talán az a baj, hogy ilyenkor előbújik belőlem a filmrendező. Van egy igen konkrét vízióm arról, hogy milyennek kellene lennie a regényborítónak, és ebbe lehetetlen például Brazíliából beletalálni. Nem nagy baj, előbb-utóbb majd megszeretem őket.

Világsiker lett az életigenlő történet

A Hajnali láz első kiadása öt évvel ezelőtt jelent meg. Alapja Gárdos Péter szüleinek romantikus levelezése, amelyekről az író csak édesapja halála (1998) után szerzett tudomást. A levelekkel képtelen volt foglalkozni hosszú évekig, de tíz évvel később végül összeállt a regény, sőt, Gárdos rendezésében  film is készül a rendhagyó szerelmi történetről, ami 2015. decemberében kerül majd a mozikba. A második megjelenés híre óriási nemzetközi érdeklődést váltott ki, összesen 29 ország vásárolta meg a kiadás jogát.

A történet szerint a 25 éves Miklóst a Bergen-Belsen koncentrációs táborból a svédországi Gotland szigetére szállítják, ahol egy rehabilitációs központba kezelik. Állapota olyannyira súlyos, hogy az orvosa kénytelen neki megmondani: soha nem fog meggyógyulni, fél éve van hátra. Miklós nem vesz tudomást a diagnózisról és elhatározza, megházasodik. Összesen 117 levelet ír és küld el Svédországban ápolt magyar lányoknak, azzal a céllal, hogy megtalálja közöttük az igazit. Így is lesz, egy bizonyos Lilivel egyre sűrűsödnek a levélváltások, és Miklós lehengerlő stílusának a 19 éves lány nem tud ellenállni.

Emlékszik arra a pontra, amikor tudatosult Önben, hogy ez bizony tényleg óriási siker lesz?

Kora tavasszal Halmos Ádám, a Libri könyvkiadó igazgatója azt mondta nekem, hogy komoly nemzetközi sikert lát történetben. Magamban legyintettem egyet: fantasztának hittem őt, blöffnek gondoltam, amit mond. Egészen a londoni könyvvásár hetéig, amikor naponta jelentkeztek be külföldi kiadók, Ádám pedig telefonon újságolta, hogy ki milyen ajánlatokat tett. Azt hiszem, végül azok az e-mailek tudatosították bennem, hogy ami történik, az valóság, amelyeket a külföldi kiadók szerkesztői, vezetői írtak a regényről. Szenvedélyes, igen túlzó jelzőket használtak, a végletekig hittek benne, harcba indultak, hogy megszerezzék a kiadás jogát. Ezeket a mondatokat olvasva el kellett hinnem, hogy tényleg történt valamiféle áttörés. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki összeveti a szerencsejátékon kihirdetett számokat a saját szelvényével, és ezek a számok ugyanazok.

Más érzés íróként sikert elérni, mint rendezőként rangos díjat nyerni?

Más. Egyik állapot sem ellenszenves. Felejthetetlen érzés Montreálban állni a színpadon, és átvenni egy több kilós vasszörnyet, de az egyszeri érzés, egyszeri pillanat. Ez a mostani elnyúló, hosszú ideig tartó érzemény. Tudom, hogy egyetlen regénytől még nem leszek író, hogy nem ettől a zajos sikertől lesz világirodalmi rangú egy könyv, de a tudat, hogy a szüleim unikális, és talán tanulságos története olvasható lesz Taivanban, Koreában, meg egy kis brazíliai faluban is, az elégtétellel vegyes örömmel tölt el.

Többször is elmesélte a korábbi interjúiban, hogy a levelekről, a melyekben kibontakozott a szülei szerelme, csak édesapja halála után szerzett tudomást. Sosem neheztelt rá, amiért titokban tartotta megismerkedésük történetét?

Neheztelést nem éreztem, inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy miért titkolta el a családom és én előlem? Később pedig inkább bűntudatot éreztem, hogy apám döntése ellenére jogom van-e közhírré tenni a kapcsolatuk, szerelmük születését? Csak remélni tudom, hogy megbocsájt nekem.

A miértekre talált választ?

Elsősorban azt gondolom, hogy szégyellte az egész dolgot, szégyellte, hogy sok emberrel ellentétben ő túlélte a láger borzalmait. De volt egy másik fontos oka is: ő egy sikeres, jó hírű külpolitikai újságíró volt a Kádár-rendszerben. Köztudott, hogy ez a rendszer a zsidó értelmiségnek egyfajta alkut ajánlott: amennyiben elfogadják, legitimálják a Kádár-rendszert, cserébe nem kell soha többé foglalkozniuk a zsidóságukkal. Az apám tulajdonképpen szívesen kötötte meg ezt az alkut. Ugyan zsidó családból származott, és ez meghatározta az egész életét, de el akart erről felejtkezni, nem akart ezzel foglalkozni. A regény egyik legfontosabb motívuma is erről szól, amikor az édesanyámmal együtt ki akarnak térni, protestánssá szeretnének válni.

Az édesanyja végig támogatta a könyvírásban, de a mai napig nem olvasta újra a leveleket.

És én azt vélem, értem, hogy miért. Azok a levelek pontos lélektani lenyomatai annak a tudatállapotnak, amely jellemezte őket Svédországban, előtte pedig Bergen-Belsenben. Ezek a levelek arról szólnak, mit gondoltak, mit éreztek például 1946. december hatodikán, és ezekkel az anyám nem akart szembesülni, neki elég csupán az emlékek szűrőjén felidézni azokat a hónapokat. Erre talán a legjobb példa, hogy amikor erről a kitérési szándékáról faggattam, azonnal összevesztünk. Felháborodott, hogy ilyen képtelenség nekem egyáltalán az eszembe jut. Telefonon vitatkoztunk, végül felolvastam neki egy novemberi levelének erre vonatkozó részét, csak egy-két mondatot. Süket csönd támadt a vonal másik oldalán. Kérdeztem, hallod anyukám? Csend. Mondom, semmi gond, idézek egy januári leveledből: "Miklóskám intézkedtél már a püspöknél?” Még mindig csend a vonal túlsó végén, majd később suttogás:,"Ezeket én írtam?" Hosszú hónapok teltek el, mire megbékélt azzal, amit a tudata jótékonyan eltemetett. Sokáig nem is akarta, hogy ez az epizód megjelenjen a könyvben, mert szégyellte maga előtt és félt attól, mit fognak majd szólni a közeli barátai. Azzal biztattam, hogy ennél meghatóbb, őszintébb gesztust nem nagyon tudok találni a történetükben. Ez volt a legautentikusabb válasz a pokoljárásukra: megszabadulni egy stigmától, amely romba döntötte az életüket. Anyám végül hozzájárult, hogy szerepeljen a kitérés motívuma, de arra a kért, hogy főhősnő nevét változtassam meg. Így lett belőle Ágnes helyett Lili. Éppen tegnap mutattam meg neki a regény német kiadását, és akkor kimondta: ,,Már bánom ezt a névváltoztatást, miért hagytad, hogy Lili legyek?”

Az édesanyja segített rekonstruálni szituációkat?

Készítettem vele egy háromórás dokumentumfilmet. Elképesztő, hogy ebben az anyagban milyen pontosan emlékszik egészen apró részletekre: tudja milyen cipőt viselt, mitől, milyen sebek kerültek a lábára, érzéseket, illatokat idézett fel. Mintha kinyitottam volna egy zsilipet, amely mögül zuhanni kezdtek az emlékek. Minden, amelyről hosszú évtizedekig hallgatott, most a felszínre tört. Engem különösen izgattak a svédországi életének mikro-eseményei, hogyan nézett ki a kórház reggeliző terme, milyen pongyolát viselt, a kórterem falszíne, az ágy, a papucs, a kakaó édessége, amelyet egyébként literszámra ittak. Minden apróság érdekelt, mert ezek a tárgyi dolgok jelentették számomra a kapaszkodót, rajtuk keresztül kerültem közelebb a svédországi világukhoz.

A könyvben van egy kulcsfontosságú jelenet, amikor végre Lili és Miklós élőben is találkoznak. Lili annyira megrémül a fiú külsejétől, hogy azt súgja az egyik barátnőjének: ,,Legyen inkább a tied”. Ez a valóságban is így történt?

Mondhatni, ez a leghitelesebb momentuma a könyvnek. Nevetni fog, de éppen ezután az epizód után éreztem úgy, hogy meg kell írnom a történetüket. Képzelje el, amikor megjelenik ez az apró, kacsázóan járó, vastag szemüveg lencséjű, jelentéktelennek tűnő férfiú az eksjői télben! A férfiról, aki gyönyörű leveleket, fantasztikus verseket írt, tehetséges, mint a nap, kiderül, hogy igazából nem éppen egy Adonis. Anyám, aki egyébként szép lány volt, ijedtében gyorsan megpróbálja letagadni, hogy azonos önmagával. Apámat persze nem könnyű átverni, működik a hetedik érzéke... Két órával a fenti mondat után már csókolózik az anyámmal. El tudja képzelni, micsoda szuggesztivitással rendelkezhetett az apám?

Arról nem is beszélve, hogy micsoda élni akarás munkálkodott benne, hiszen az orvosi diagnózisra fittyent hányva elkezdett magának feleséget keresni. Utólag mutatta orvosoknak az édesapja leleteit?

Apám, sok más mellett, a korabeli orvosi diagnózisokat is megőrizte. Mikor írtam a regényt, felkerestem egy tüdőgyógyászt és megmutattam neki a svéd nyelvű szakvéleményt. A doktornő elmondta, hogy apámnak egy olyan fajta tuberkolózisa volt, amelynek a halálozási rátája a háború után magasabb volt, mint 80 százalék! Négy évvel később találták fel az ellenszert, akkor már több-kevesebb sikerrel gyógyították is ezt a betegséget.

És hogy miképpen maradt akkor az apám életben? Lehet, hogy szerencséje volt, és beleesett ebbe az alig 20 százalékba. De én jobban hiszek abban a verzióban, hogy meggyógyította a szerelem. Hogy van úgy, ha nagyon akarjuk, le tudjuk győzni a halált.

Érdekes lehetett a levelek által teljesen más perspektívából látni a szüleit.

Szörnyű volt, hiszen maga is, én is, elképzelünk valamit a szüleink hőskoráról. Valami heroikust. Ehhez képest a levelek alapján kezdett megformálódni előttem két esendő, sok szempontból sérült, egy igazibb élet után vágyakozó fiatal alakja, akik egyre több intimitást árultak el önmagukról, néha még akaratuk ellenére is. Különös volt belesni ezen a kulcslyukon. Látni, ahogy az apám elkezdi befűzni az anyámat a maga édes, néha szemérmes, néha igen rafinált eszközeivel. Egy helyütt például ál-naiv módon megkérdezi, hogy anyám hányszor csókolózott már életében, mire anyám csak úgy mellékesen odaszúrja a válaszlevele aljára, hogy ,,korai erről még érdeklődni Miklóskám”. Ha ezt az évődést egy regényben olvasom, mosolygok. De ezek a levelek a szüleim játszmái voltak, intim, csak egymás felé irányított játszmák. Nem beszélve a későbbi szenvedélyes részekről, amikor már megtörtént közöttük egy s más, és ők a levelekben utalnak is erre. Volt abban valami riasztó és felemelő, ahogy megláttam a számomra ismeretlen énjüket. A levelek kinyitottak nekem egy ajtót, amely mögé nem mindig szerencsés benézni.

A könyvben tökéletes leírást kapunk Miklósról, szinte megelevenedik előttünk az aprócska, szemüveges fiú, de a Lili külsejével kapcsolatban nincs semmi kézzelfoghatónk. Ez tudatos döntés volt a karakterábrázolás szempontjából?

Többen is mondták ezt nekem, de csupán annyi történt, hogy a mamámmal kapcsolatban volt egy belső gát, egyfajta szemérmesség. Természetesen láttam róla fiatalkori képet, sejtettem, hogyan kéne külsőleg is konkrétan ábrázolnom őt, de valahogy a kezem nem engedelmeskedett.

A könyvből film is készült az Ön rendezésében. A főszereplők esetében nem volt kritérium a hasonlóság, és egészen egyedi módon castingolta a színészeket.

Olyan embereket kerestem, akiket ért már valami veszteség, akik tudták már, hogy mi a halál. A casting ezért aztán abból állt, hogy próbajelenetek helyett diskuráltunk egymással. A problémát az jelentette, hogy legtöbbjükkel akkor találkoztam életemben először. Azonnal be kell ugranunk – mindkettőnknek – a mélyvízbe. Három perc ismeretség után már az édesanyjukkal való kapcsolatukról faggattam őket, meg hogy milyen tragédiák történtek a családjukban. Belekérdeztem a szerelmi életükbe, a csalódásaikba, érdekelt a gyűlöletük és szerelmük tárgya. Tulajdonképpen ez a casting a tapintatlanság csimborasszója volt. Sokan hárítottak, olyan is volt, aki elment a válogatásról. De az volt a cél, hogy viszonylag hamar megtaláljam azokat, akiknek volt valamiféle traumatikus pont az életében és erről képesek beszélni is. Fájdalmas volt, nemcsak a színészeknek, hanem nekem is, de végül megtaláltam az én színészeimet. Ezt úgy értem, hogy azokat a színészeket, akikre aztán feltétel nélkül rábízhattam ezt a történetet.

Miért volt szükség, hogy traumás emberek játsszák a főszerepet?

Mert ezeket az érzéseket nem lehet csak úgy instrukciókkal előhívni, ehhez muszáj legbelül is érezni, mit jelent a tragédia, a veszteség, a fájdalom. Egy mai magyar fiatal nem igazán tudhat a koncentrációs táborokról, többek között azért sem, mert a magyar társadalom a történelmének ezt a részét elásta, és esze ágában sincs szembesülni vele. Míg például Németországban vagy Svédországban folyamatosan analizálnak, a történelemtudomány és a művészet kéz a kézben megpróbálja megérteni és megértetni a múltat, nálunk mély hallgatás, vagy ügyeskedő mellébeszélés jellemzi a közelmúltról való gondolkodást. Olyan ez, mint egy pszichoszomatikus betegség, ami egészen addig nem gyógyítható, míg a gyökereket meg nem találja a pszichiáter.

Gondolja, hogy az ilyen jellegű könyvek, filmek segíthetnek, hogy végre elinduljon egy társadalmi diskurzus a Holokauszttal kapcsolatban?

Biztos vagyok benne, főként, mert ezek a levelek elsősorban nem a Holokausztról szólnak! Ez a történet egy love story! A mese két hőse szinte arcátlan módon akar élni, szinte obszcén módon vágyik a szerelemre! A korszaknak, amelyben a történet játszódik, a kornak, annak van köze a Holokauszthoz. Abban reménykedem, hogy miután egy viszonylag könnyen befogadható meséről van szó, ennek ürügyén már beszélhetünk húsba vágó, elfelejtett problémáinkról is.

A szülei ötven éven keresztül nem bolygatták a múltat, nem beszéltek a Holokauszt élményekről. Hogyan viszonyul Ön saját zsidóságához, szülei múltjához?

Csak identitás szintjén foglalkozom a zsidóságommal. Három hónappal ezelőtt megkért Köves Slomó (rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség egyik alapítója, a szerk.), hogy vállaljak fel egy mondatot az ATV-ben és a Klub Rádióban. Ez lényegében az 1%-os adózást támogató marketing szöveg volt. Valami olyasmit mondtam, hogy egyszerre tartom fontosnak a magyar és zsidó identitásomat. Soha ennyi ellentmondó e-mailt, Facebook bejegyzést nem kaptam, mint ezután az egyetlen mondat után. Sokan valamiféle bátorságpróbának tartották, sokan értetlenkedtek, és bizony jó néhányan felháborodtak. Ezek a reakciók is megerősítették bennem azt, hogy a Holokauszt problémaköre nálunk, Magyarországon végzetesen elintézetlen ügy, olyan seb, amely befelé mérgez, kifelé fertőz.

Külön érdekes volt a mai menekültkrízis kontextusában olvasni a könyvet, két megmenekült magyar történetét, akiket Svédország befogadott.

Ezelőtt hatvan évvel három európai ország, Anglia, Svájc, Svédország úgy döntött – egyébként gondolkodás nélkül –, hogy a súlyos egészségügyi állapotú, fertőzésektől szenvedő emberek tízezrei előtt kitárja a kapukat és befogadja őket. Nem csak ideiglenesen ápolgatja, nemcsak meggyógyítja őket, nem csak pénzt ad nekik, hanem igaziból is befogadja őket, ha akarják munkát és jövőt biztosít számukra. Nagyon sok magyar zsidó, aki túlélte a lágert és Svédországba került, ott is maradt, a mamám és a papám is kapott állásajánlatot, de aztán ők másként döntöttek.

Tudja, azt gondolom, hogy vannak olyan humanitárius helyzetek, katasztrófák, amik felülírnak minden spekulációt. Ha ezt nem így kódolta volna az említett három ország, akkor most nem ülnék itt magával szemben. A regény és a mostani migrációs helyzet mélyen összefügg, és nem csodálkoznék, ha az októberi frankfurti könyvvásáron ez lenne az egyik első, nekem szegezett kérdés.

Hamarosan turnéra indul a könyvével. Milyen egyéb projektek férnek még a szűkös idejébe?

A magyar és a külföldi kiadóim ösztökélnek egy újabb regényre, és vannak olyan forgatókönyveim, amelyeket már elfogadott a Nemzeti Filmalap. Az egyik címe: Hét erotikus történet a huszadik századból. Ennek is van családi vonatkozása és a történet hét helyszínen játszódik, többek között Budapesten, Berlinben, Párizsban, Moszkvában, a La Manche csatornán, 1922 és napjaink között. Mindegyik egy-egy külön is megálló erotikus mese, amely végül egy szomorú drámává áll össze. Szándékaink szerint a néző csak az utolsó pillanatokban állítja össze a puzzle-t. A másik elfogadott könyv 1792 és 94 között játszódik, Európában, az apropó Kempelen Farkas sakk-automatája. Akkoriban az a legenda járta, hogy egy törpe ül benne, valójában ő sakkozik az ellenfelekkel. A harmadik filmterv egy igaz történetet dolgoz fel, címe Borulás. 1954 májusában egy Pajtás nevű hajó felborult a Balatonon és 27 halálos áldozatával együtt elsüllyedt. Az akkori média mélyen hallgatott róla és csak negyven évvel később került napvilágra a történet. Azokról az emberekről szólna ez a film, akik '54-ben ott utaztak ezen a hajón.

Oszd meg másokkal is!
Mustra