Ketten is megnéztük a dán rendező legújabb filmjét, azt gondoltuk, kettős kritikai szemmel majd jól megírjuk, mi szól mellette és mi ellene. Aztán igazából nem is tudtunk olyat, ami ellene szólna.
Pro:
Nehéz olyan filmről kritikát írni, amit maga a rendező sem volt hajlandó megnézni, csak úgy áldását adta a producerek döntéseire, így most nézzük azt, hogy a Nimfomániás első részének produceri változata milyen lett. Lars von Trier filmjét sértődött rajongói majd szépen megnézik dvd-n, aki viszont neadjisten még sosem hallotta a dán rendező nevét, az most szépen besétál a moziba, és jegyet vált a Nimfomániás 1-re. Hogy miért? Mert a film kibelezve és lecsupaszítva is zseniális. Hát igen, fogyasztható, de az legyen a legnagyobb bűn a filmtörténetben, hogy nézők mennek el egy filmre.
Szóval, adott ez a nimfomániás csaj, Joe (Charlotte Gainsbourg), akit félholtra verve talál az idősödő Seligman (Stellan Skarsgard). Ahogy az már a mesékben lenni szokott, hazaviszi pátyolgatni, és jó pár csésze tejes tea mellett végighallgatja az élettörténetét (nyolc fejezetben, ebből láthatunk az első részben ötöt).
Lesz ez még így se
Nem titok, sőt végig érződik a filmen is, hogy ez az első rész még csak könnyed lányregény a februárban érkező másodikhoz képest. Megismerhetjük a fiatal Joe-t, akinek a motorbütykölő, léha Jerôme (Shia LaBeouf) veszi el a szüzességét, és aki ezek után sokáig nem akar többé szexelni. Na jó, azért nem olyan sokáig, mert végül barátnőjével cukorkában fogadnak, hogy kinek lesz több numerája a vonaton, és elkezdődik a halászat. (Nem akarunk sokat a múlton rágódni, de az azért jópofa dolog volt a rendezőtől, hogy pontosan ugyanolyan kurvás szettbe öltöztette a Joe fiatal énjét játszó Stacy Martint, mint Emily Watsont a Hullámtörésben.)
Igen sokat basznak a Nimfomániás első részében, de ez se nem sokkoló, se nem izgató, inkább csak dokumentarista és nagyon hatásos, mert a szexet a világ legtermészetesebb módján mutatja be. A feszes szexjelenetek érzelemmentes tárgynak aposztrofálják mind Joe-t, mind a férfiakat körülötte, legyenek azok halálosan szerelmesek belé.
Uma Thurman for prezident
Az első rész csúcspontja Uma Thurman kiborulása a harmadik jelenetben, nem tudunk elég hálásak lenni a sorsnak, amiért Nicole Kidman visszadobta ezt a szerepet. Thurman a háromgyerekes, idegösszeomlás szélén álló nő szerepében egészen hátborzongató, nem lehet nem nevetni rajta, miközben mégis összeszorul az ember gyomra, ahogy nézi.
Ez a szexualitást mellőző, groteszk közjáték nagyon is kell ahhoz, hogy megértsük, Joe számára tényleg nincs remény, az érzelmi intelligencia teljes hiánya jellemzi, és a szex valamiféle drog számára. A negyedik részben apja haldoklik, és bár a fejezet a Delírium címet kapta, kicsit hatásvadászra sikerült, és mintha csak azért lenne a filmben, hogy izgulhassunk, vajon bekövetkezik-e az apa-lánya szex. Az ötödikben a polifónia rejtelmeibe nyerünk betekintést három különböző férfi megismerésével, a gyengédség és a közöny végletei között ingázva.
Ám még mielőtt az igazi dráma elkezdődhetne, vége is lesz az első résznek, így csak ízelítőt kaphatunk abból, hogyan is áll Joe az igazi érzelmekkel (sehogy). A produceri változat első részében inkább csak egy pszichológusra rászoruló lánykát ismerhetünk meg felületesen, akinek a története a társadalmi elvárások teljes hiánya miatt mégis lebilincselő. Zseniális húzás továbbá, hogy ott vágták félbe a filmet, ahol az ember még nagyon is tudni akarja, mi fog történni ezzel a nővel, még akkor is, ha borítékolva van, hogy meg fogja bánni. A sem rossz ötlet, hogy a második rész után majd külön megjelenik még a rendezői változat is, mert Trier ezzel a beetetős verzióval rengeteg új rajongót fog szerezni, akikből ha csak a negyedének fog tetszeni az igazi életműve, már mindenki jól jön ki a dologból.
Kontra:
A szexjelenetek elvonják a figyelmet a film szépségéről
Nehéz bármi negatívumot találni a Nimfomániás első részében, talán a legzavaróbb tényező, hogy az explicit szexjelenetek miatt övezi közérdeklődés, de pontosan ez az, amivel Lars Von Trier cannes-i nácizása után végre elterelheti a figyelmet a botrányt kiváltó mondatairól. A Nimfomániás legfőbb szépsége elvész a nemi szervek és a testnedvek áradatában, Lars Von Trier - a filmben látott szimbólumokkal élve - úgy építi fel a szexmániás nő történetét, ahogy a folyó sodródik: hol fennakad egy-egy nagyobb sziklán, hol hirtelen az emberre zúdul, akárcsak egy vízesés. Mindezt tökéletesen kiegészíti a film zenéje.
A film történetét a rendező nagyon szépen vezeti fel, a vadász-vad szimbólumok köré épülő szexmániás nő élettörténete percről percre egyre közelebb kerül a nézőhöz - Charlotte Gainsbourg meggyónja életét Stellan Skarsgårdnak, aki a (feltehetően összevert) nőt ápolja otthonában. A főszereplőnő, Joe úgy kerül közel a nézőhöz, hogy közben egy pillanatra sem lesz teljesen hétköznapi, és ez kissé zavaró: a visszaemlékezéseiben nem iszik vizet, nem tudjuk, hogy viseli mániáját, amikor menstruál, nem fürdik, nem eszik, nem alszik, csak szexel. Állandóan. Azt sem tudjuk meg, hogy erre mi a motivációja, de azt sem, hogy az egész hol kezdődött, hiszen az első szexuális élményét kifejezetten rossznak élte meg. Később pedig már naponta tíz férfit is leszervez a munkája mellett, ami logikusan végiggondolva is képtelenség. Azt, hogy csak a főszereplőnő csak fantáziál, vagy valóban az életét meséli el, nem tudjuk meg, nyitott kérdés marad, ami talán a Nimfomániás második részében kiderül.
Unalomból egy egész vonatot végigszexelő tinilányok márpedig nincsenek
Az, hogy tizenéves lányok UNALOMBÓL szexelnek idegen férfiakkal, a férfi rendezők egyik kedvenc témája - csak a közelmúltból másik példa erre François Ozon Fiatal és gyönyörű-je -, a valóságban azért ez eléggé fals megközelítése a nimfomániának. A klinikai értelemben vett nimfomániás valójában igen ritka, a fehérmájú nők motivációja a szexre sokkal összetettebb annál, minthogy versenyből, egy doboz csokiért végigkefélnek egy vonatutat. A valódi nimfománia szexfüggőséget jelent, ami elvonási tünetekkel is együttjár: ha a beteg nem kapja meg a napi adagját, annak fizikai tünetei is vannak. Függés, aminek a hátterében valamiféle hisztériás neurózis áll, de akár hormonális elváltozás is okozhatja. Lars von Trier nimfomániása - legalábbis az első fejezet szerint - mindössze kitaláció, a film vége felé ugyan utalást kapunk arra, hogy a komolyabb érzelmi megrázkódtatások együttjárhatnak szexuális izgalommal, de mindössze egy fél mondat az, amit a miértre kapunk. Talán a második résztől okosabbak leszünk.
