A Coen-testvérek filmje, az Inside Llewyn Davis nyerte a Cannes-i filmfesztivál nagydíját, a kritikusok viszont nincsenek elragadtatva tőle. A testvérpárnak bőven akadnak díjakat nyert és megosztó filmjei egyaránt, úgyhogy ebben nincsen is különösebb meglepetés. A filmfesztivál kapcsán viszont összegyűjtöttük a mi kedvenceinket, hogy ha ön valamiért csak most kezdene bele a Coen-filmek megtekintésébe, akkor valamennyi támpontot azért nyújtani tudjunk.
A nagy Lebowski
Az alkotók valószínűleg legismertebb filmje, ami az 1998-as bemutatást követően viszonylag gyorsan kultuszfilmmé is vált. Kétségtelen, hogy nagyon szórakoztató jelenetekkel van teli, mint például, amikor a laza és szerencsétlen Lebowski belenéz a Time magazin címlapját idéző tükörbe, vagy amikor a kattant haverja, Walter egy sziklaormon állva próbálja a szélben szétszórni egy társuk hamvait – széllel szemben. A nagy Lebowski kétségtelenül az egyik legszerethetőbb és legkönnyebben fogyasztható filmjük, amiben ott van minden fontosabb Coen-filmes jellemző a totális értelmetlenségtől, a félreértéseken át egészen az eltalált párbeszédekig.
Hollywoodi lidércnyomás
A Coen-testvérek talán egyetlen olyan filmje, ami szinte az utolsó pillanatig egészen komolyan vehető. Nem szeretnénk a szájukba rágni az értelmezéseinket ezért csak egy-két mondatot írnánk arról, hogy nagyjából mi történik benne. Barton Fink berobbanás előtt álló New York-i drámaíró, akit megkörnyékeznek Hollywoodból, hogy szerződjön le az egyik stúdióval. Fink elfogadja az ajánlatot, de sehogy nem halad a rábízott B-kategóriás bunyós film forgatókönyvével, mígnem megismerkedik a szomszédjával, akit John Goodman alakít. A film időnként majdnem olyan nyomasztó, mint David Cronenberg Meztelen ebédje, egyébként pedig Arany Pálmát nyert 1991-ben.
Nem vénnek való vidék
Az viszont biztos, hogy a legnagyobb sikereket ezzel a filmmel érték el, hiszen 2008-ban megnyerték vele többek között a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjakat is. A Nem vénnek való vidék akkor is élmény lenne, ha csak a tájat mutatnák, amit az amerikai westernekben már annyiszor bebarangoltak, és közben Tommy Lee Jones karaktere panaszkodna arról, hogy mennyire beleöregedett már az értelmetlen erőszakba. Ezen felül viszont megkapjuk az egyik legkegyetlenebb pszichopata bérgyilkost, aki valaha feltűnt a vásznon. Ebben aztán olyan sokat végül nem is csavarnak a műfajokon. Az élvezet abban van, ahogyan a Javier Bardem játszotta karakter kis híján a pusztítás és a brutalitás istenévé válik.
A halál keresztútján
A Coen-testvérek valószínűleg legkidolgozottabb, legösszetettebb filmje, aminek ugyanúgy a legendás Akira Kuroszava Testőrje szolgálhatott alapjául, ahogy a nem kevésbé legendás Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című alkotásának. A film központjában a Gabriel Byrne alakította karakter viszontagságai állnak, aki megpróbálja eljátszani a dörzsölt gengsztert, és bár megúszik minden rázósabb helyzetet, mégis a teljes filmen keresztül pofozza hol az olasz, hol az ír maffia, hol pedig a szeretője. A film, akárcsak a Nagy Lebowksi, félreértések láncolata - csak jóval kevésbé harsány -, és a végén se lesz senki okosabb.
Fargo
Az alapfilm, amiben minden benne van, amitől egy Coen-film coenes lehet, ráadásul ebben az értetlenség, a véletlenek, a hülyeség, a brutalitás és az emlékezetes karakterek is mind-mind nagyjából egyensúlyban vannak. Ezúttal egy ügyefogyott autókereskedő a főhős (illetve először ő tűnik annak), aki elraboltatja a feleségét, hogy a váltságdíjon meg tudja szedni magát, csakhogy az események persze nem várt fordulatot vesznek és egyre kilátástalanabb helyzetbe sodródnak a szereplők. Az eset kivizsgálása pedig egy terhes és kissé lökött, erősen konfliktuskerülő kisvárosi seriffnőre marad, aki – Tommy Lee Jones karakteréhez hasonlóan – egyáltalán nem érti, hogy tulajdonképpen mi történik, ahogy egyébként senki sem.
