Ha ki-ki visszaemlékszik iskolás éveire, biztosan eszébe jut egy-két tanár, akinek sokat köszönhet, akinek volt egy mondata, ami végigkísérte egész életében. Esetleg aki támaszt nyújtott, mikor otthon feszült volt a légkör, vagy konfliktusba került szülő és gyermek. És valószínűleg a legtöbben olyan mondatot is fel tudnak idézni, ami rosszul esett, talán még ma is kellemetlen rá gondolni. Van, akinek iskolás éveiről elsőként az jut eszébe, hogy valamelyik tanárral hosszú éveken át keserítették egymás életét - ez bizony rányomja bélyegét a fiatal évekre. Persze, sok esetben utólag vicces anekdotává válnak a tanár-diák összetűzések. Ez inkább akkor valósul meg, ha alapvetően megvolt a tanár részéről a jóindulat, a diák így szabadon próbálgathatta kamasz oroszlánkörmeit a pedagóguson.
Ha a tanár-diák konfliktusokat nézzük, bizonyos szempontból a tanárnak nehezebb a dolga, más szempontból a gyereknek. Nehezebb a tanárnak, mert neki szeretnie kell a gyereket, bármilyen is. Vagy legalábbis elfogadni, soha nem feladni az együttműködésre tett erőfeszítéseket. Ugyanakkor felnőttként több lehetőség is van a kezében, és ha tapasztalt és helyén van a szíve, újabb és újabb próbálkozásokat tehet, hogy megtalálja az utat a gyerekhez.
Ha viszont a tanár az, aki nem szereti a gyereket, nem pedig fordítva, akkor a csemete eléggé ki van szolgáltatva. Természetesen nem várható el egyik pedagógustól sem, hogy mindenki egyformán rokonszenves legyen neki, de az igen, hogy ne éreztesse a gyerekkel, hogy épp őt nehezebb számára megkedvelni. Ha mégis úgy érzi a diák, utálják őt, nem fogadják el, akkor baj van.
Válasszuk külön azt a helyzetet, mikor vita van tanár és diák között attól, mikor elmérgesedik a viszony, megszűnik a jóindulat a tanár részéről. Előbbi része a normális életnek, utóbbi arra utal, hogy a tanár tehetetlen a szituációban. Ez utóbbi megoldását viszont ne várja senki a gyerektől! Rendben van, ha a pedagógus fegyelmez, keményen rászól a gyerekre, de a csemetének mindig éreznie kell, hogy megmaradt a jóindulat. Ha ez teljesül, a szülőnek sem érdemes a tanár ellen hangolnia őt otthon, még akkor sem, ha valamivel esetleg nem értett egyet, amit a pedagógus mondott, vagy tett.
A szülő, bár nincs ott az osztályban, ki nem mondott attitűdjével sokat segíthet vagy ronthat a tanár és diák közti viszonyon. Szerencsés helyzet, ha még mielőtt megkezdené az iskolát a gyerek, a szülő kedvező várakozásokkal néz a tanárral való kapcsolat elébe, és ez a légkör adódik át a gyermeknek. Például, ha az iskola olyan pedagógiát képvisel, aminek híve a szülő is, esetleg ő maga is járt abba az iskolába, vagy sok jól hallott róla ismerősöktől. A lényeg, hogy a szülő partnerként, ne pedig lehetséges problémaforrásként vagy riválisként tekintsen a tanerőre.
Ez gyakran előfordul, ha az anya vagy apa bizonytalan saját kompetenciájában. Ilyenkor sokkal érzékenyebb kérdéssé válik, ki mibe szólhat bele, mi a tanár, mi a szülő joga. Például egy anyuka felháborodott azon, hogy az olvasókönyvben ki kell töltenie a gyereknek, otthon ki milyen házimunkát végez. A házi feladatát megírni szándékozó csemetének magyarázta ingerülten, hogy „mi köze az iskolának ahhoz, hogy nálunk itthon mi történik?!”. Ezáltal olyasfajta látásmódot sugallt, hogy az iskola kíváncsiskodó ellenség, ami be akar férkőzni az ember privát szférájába. Holott valószínűleg nem az információnyerés volt a feladat célja, hanem egy hétköznapi témát keresett a könyvíró, ami alkalmas, hogy gyakoroljanak rajta.
A másik véglet, amibe beleeshet a szülő, hogy annyira szeretné támogatni a tanárt, hogy a gyermekével szemben vesz fel ellenséges pozíciót. Ha összeütközésbe kerül tanár és diák, azonnal az autoritás mellé áll. Még ha a legszemtelenebb, legnehezebben kezelhető gyerekből indulunk is ki, valójában ő a legvédtelenebb a tanár-diák-szülő hármasában. A védelem nem azt jelenti, hogy mindent meg kell engedni, hanem azt, hogy mindig elsősorban az ő szükségletei felől kell nézni a helyzetet. Ha eldurvul a helyzet, a szülő azzal segít, ha elsősorban az érzelmi mellette állást biztosítja a gyermeknek, még akkor is, ha adott helyzetben a tanárral ért egyet. Például semmilyen körülmények között ne forduljon elő, hogy ott állnak hárman, a tanár elmondja, így és így viselkedett az átok kölyök az óráját, a szülő pedig rákontráz, hogy bizony, ilyen ez a gyerek. Az se, hogy szégyenkezik miatta. Ha szerinte is túlment egy határon a csemete, külön, négyszemközt mondja meg neki! Még ha a tanár elvárná is, neki nem feladata igazságot tenni kettőjük közt. Nyugodtan mondhatja azt mindkettőjük jelenlétében: „sajnálom, hogy ilyen kellemetlen vitátok volt!”. Persze, nem is arról van szó, hogy amint hallótávolságon kívül kerül a tanár, essen neki a gyereknek, hogy „de hülye voltál fiam, most már mondhatom!”, hanem először kérdezze meg, hogy történt, ő hogy látja a helyzetet, és aztán a maga álláspontját is elmondhatja. Már csak azért is ez a szerencsés sorrend, mert lehet, ő maga is másképp látja a helyzetet, ha a csemete nyugodtan ki tudja fejteni, hogy vele, benne mi történt. A „kinek volt igaza, ki hibázott, ki volt rossz” típusú megközelítés általában félrevisz, és abban csak az egyik fél lehet győztes. Hatékonyabb a nevelés, ha a szülő abban segít, sikerüljön kibontani a szempontokat, és hogy a gyerek jobban megértse a saját és a tanár motivációit, érzéseit.
