Vasárnapi szubjektív rovatunkban szintén eheti kórházfigyelőnk témája, a Szent István kórház a helyszín, de ezúttal az élmény rettenetes. És mivel Olvasónk, Lejla szülése kegyetlenül hosszú is volt, 27 órás, két részben osztjuk meg veletek.
Először csak a vérnyomásom ugrott meg
Egész terhességem alatt magánrendelésre jártam, hogy biztos legyek benne, minden jó kézben van. 11 000 Ft/vizit, ez biztosan jó orvos és mindent kézben tart, gondoltam. Rosszul.
A babám amúgy rendesen fejlődött. Minden ultrahangvizsgálat jól ment, és mi persze nagyon boldogan vártuk. A 7. hónap végén jártam, amikor új lakásba költöztünk. A férjem mondta, hogy kíméljem magam, de én nem hallgattam rá: takarítottam, rendezgettem, úgy, mint bármely más várandós boldog nő tenné.
Nem sokkal később rettentően bevizesedtem. A 36. héten a vérnyomásom 160-170-re ugrott. Az orvosom azt mondta, ne idegeskedjek, mert attól magas. Naná, hogy én óránként mértem - de nem csökkent. Ekkor a szülészorvos javaslatára bementünk az ambulanciára, ott benn is fogtak, mert toxémiagyanús voltam. Szerencsére nem volt fehérjevizelésem, de a vérnyomásomat gyógyszerek segítségével állították be a helyes értékre. Azt is mondták, hogy ez a szülés után normalizálódni fog.
A magzatvíz aláírás közben elfolyt
Reggel a CTG-n, mivel a pici nem mozgott, a nővér azonnal orvost hívott. Amikor egy percen belül hárman jöttek és vittek ultrahangra, nagyon megijedtem. Szerencsére nem volt gond, de azt mondták, a kicsi súlya alig 2600 gramm. A 36. hét utolsó napját jártam, másnap hazaengedtek. Már éppen a folyosón voltunk a zárójelentést aláírni, amikor valami meleg folyadék öntötte el a nadrágomat. Lenéztem, mert nem tudtam mire vélni, a férjem azt hitte bepisiltem - de nem az volt.
A nővér rámnézett: "Magzatvíz: itt írja alá, és irány a 2. emeleti szülőszoba!"
Nagyon boldogan álltunk a liftben és tudtuk: ma végre gyerekünk lesz!
11 óra
Ekkor már 11 óra volt. A szülőszobán először megnézték, mennyire vagyok kitágulva. Hát, szinte semmi, és fájásaim sem nagyon voltak. Hosszas várakozás következett. Délután 5-6 óra körül valami elindult, kicsit fájdogált a derekam, meg a hasam is felkeményedett, de nem volt az igazi. Az orvosommal telefonon(!) tartottuk a kapcsolatot, azt mondta, ha nem indulnak be a fájások, tágítót kapok.
Este 8-kor az ügyeletes orvos tette fel a tágítót, miközben a férjem világított neki egy kis kézi lámpával. A tágító egy gumitömlő, amit a méhszájba helyezés után sóoldattal töltenek fel és így azonnal 5 cm-re tágulsz. Azt mondták, akkor lehet kivenni, ha magától kijön, vagyis a méhszáj hozzátágul.
Aztán eljött az éjszaka. Mivel a tágító behelyezése után beindultak a fájások, a férjem többször is kérdezte az éjszaka folyamán az orvost és a nővéreket, nem kell-e valamit csinálni, de mindig azt a választ kaptuk, hogy nem. Hajnali fél 3 körül bejött egy szülésznő és megnézte, hogy állok. Ekkor már rég kint volt a tágító. Reggelre kb. 6 ujjnyira tágultam.
Másnap reggel 8 óra
A szülésznő megkérdezte, kérek-e fájdalomcsillapítót. Kérdeztem hogy a gerincembe kapom? Mire azt a választ kaptam: nem, mert ehhez már túl késő, a fenekembe adja. Erre azt mondtam miért ne, legalább nem fog annyira fájni. Emlékszem annyira bénán szúrta meg a szülésznő a vénámat, hogy elbőgtem magam, pedig már komoly fájásaim voltak.
Megkaptam a fájdalomcsillapítót is, nem sokkal később nagyon elkezdtem szédülni, nem bírtam kinyitni a szememet sem. Az orvosom reggel (ekkor már kb 21-22 órája vajúdtam) 9 körül érkezett. Erre már nem nagyon emlékszem, de a szédüléskor az orvosom már mellettem állt és azt mondta, ez normális. A fájások elég komollyá váltak, de köztük bele-belealudtam, nem voltam teljesen magamnál. A férjem szerint úgy néztem ki, mint aki bedrogozott.
A 24. óra
11 körül múlt el a szédülés, ekkor azt mondta az orvos, hogy mindjárt szülünk. Mikor tolni kellett volna, már semmi erő nem volt bennem - még a levegőt is rosszul vettem. De sajnos nem tudtuk kitolni még a 3. próbálkozásra sem, pedig tudom, a feje búbja látszott, mert kérdeztem van-e haja. Egy újabb orvos érkezett, aki könyökkel próbálta kitolni a babát - na ez jobban fájt mint a tolófájás - de még így sem sikerült.
Ekkor még mindig vártak, pedig már kb 1,5 órája toltunk! Kezdtem úgy érezni, nem bírom tovább. 14.00-körül bejött a főorvos, megvizsgált, bár ekkor már annyira fájt, hogy a lábamat sem bírtam szétnyitni, itt eldö̈ntö̈tték: császár lesz.
A 27. órában
Megkönnyebbültem. Toltak a műtő felé, majd megkaptam a gerinctáji érzéstelenítést (műtős: "Tud két pecig mozdulatlanul maradni?" Én: "Fél perces fájásokkal?!" "Igen."). A műtőasztalon tolófájás közben mozdulatlanul ü̈ltem. Emlékszem a pulzusmérő hangjára. Teljesen nyugodtan és egyenletesen vert a szívem.
Éreztem, ahogy elmúlik a fájdalom, ahogy lassan árad szét a testemben az anyag amit beadtak a gerincembe. Ebben az állapotomban ha azt mondták volna, most meg fogok halni, azt válaszoltam volna, hogy jó, csak legyen vége ennek az egésznek. Az epidurál persze nem hatott. Ekkor az altatóorvos felém tartott egy maszkot, mondta vegyek 3 mély levegő̋t. A harmadiknál már lehunytam a szemem, éreztem ahogy a maszkot az arcomra teszik, és mintha homokszemek peregtek volna végig arcomon. Ez volt az utolsó emlékem az ébredésem előtt.
Ami borzalmas volt.
Ébredés
Kezdett az öntudatom visszatérni az altatás után, az első gondolatom az volt, hogy végre túl vagyok rajta. Valaki fölém hajolt és szólongatni kezdett, nem tudtam a hangja alapján beazonosítani kicsoda szólongat. Megkérdeztem szép lett-e a baba - a hang azt mondta: gyönyörű. És sírni kezdett. Nem igazán értettem miért is sír, gondoltam a meghatottságtól. Azután anyukám fogta meg a kezem, arra nem emlékszem miről beszélgettünk, arra viszont igen, hogy ő is sírt. Aztán a húgom fogta meg a kezem és keservesen zokogott. Na ezt már végképp nem értettem. Aztán elaludtam.
Amikor magamhoz tértem, a férjem ült velem szemben. Valamit nagyon el szeretett volna mondani. "Magadnál vagy?" - kérdezte. "Igen." Mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- A baba nincs jól. Az orvosok szerint központi idegrendszeri károsodása van. Ránéztem és azt mondtam neki erre teljes nyugalommal:
- Nem lesz semmi baj.
Erre azt mondta:
- Nem érted, agykárosodott lett a gyerekünk!
Mire én teljes nyugalommal megint azt mondtam:
- Nem lesz semmi baj.
(folyt. köv.)
Lejla
