punk magyarország

"Hol minden rossz, mi új,
Hol a jólét csendet szül,
Hol az emberek mind némák,
Ott mindenki tetű"

– énekelte a CPg nevű punkzenekar az 1980-as évek elején Magyarországon, jól megvilágítva a kádári gulyáskommunizmus általános problémáját. A nyugat-európai punkokkal szemben – akik a jólét és szüleik normái ellen lázadtak – Magyarországon a 80-as évek szubkultúráinak volt egy erőteljesen antikommunista jellege, legalábbis addig, amíg a punkzenekarok ellen indított perek el nem hallgattatták a kritikus hangokat.

Azt, hogy mit jelent a punk, a magyar lakosság először a sajtóból tudhatta meg, méghozzá igencsak negatív kontextusban. 1979-ben a Világ Ifjúsága így definiálta a punk fogalmát: „Angliából eredő, tulajdonképpen mesterségesen létrehozott, dekadens zenei irányzat és társadalmi jelenség. Jellemzője az agresszivitás, a mindennel való ellenkezés, a botrányok, az erőszakolt avantgardizmus. Létezését 1976 második felétől számíthatjuk. Mind zenei, mind öltözködésbeli és más külső megnyilvánulása torz, elfajzott utánzata az ötvenes évek rock and roll témáinak és divatjának.”

Rothadt Jani és a „Hat Pisztoly”

1977-ben a Magyarország így riogatta olvasóit: „Londonban mindenütt belebotlunk a punkba: a munkanélküliek és az unatkozók között, a butikokban és a szexboltban a Kings Roadon, amely a hőzöngő lumpenproletariátus tanyája lett.

Itt járkál a 19 éves Johnny Rotten – Rothadt Jani –, a mindenkibe belekötő, pattanásos fiatalember, aki olcsó sört vedel és összeszaggatja a ruháját, hogy aztán óriási biztosítótűkkel vagy éppen neonáci jelvényekkel tűzködhesse össze.”

Az együttes neve – Sex Pistols – is feladta a leckét; 1981-ben „Hat Pisztoly együttes”-ként hivatkoznak rájuk, másutt pedig így írnak róluk: „Nőiket nyakörvre erősített láncnál fogva vezetik. Mindenkit gyűlölnek, úgy tűnik, hogy még magukat is.”

Angliában a munkásosztály szegény fiataljait találta meg elsősorban a mozgalom, miután a Sex Pistols és Johnny Rotten a színre léptek. A jobboldali, Margaret Thatcher által irányított Nagy-Britanniában a punkok, ha a politikai palettára képzeljük őket, a szélsőbaloldalon helyezkedtek el. Azt, hogy Magyarországon milyen zavar övezte a punk fogalmát, jól mutatja, hogy 1978-ban a Beatrice zenekart minősítették punkzenekarnak a Magyar Rádió 168 óra című műsorában, de a P. Mobil is sokszor megkapta ezt a címkét. Később a punk- és a skinheadmozgalmat is sokszor összemosta a hazai sajtó.

Punkzenekarok perei a bíróságon

„Rothadt Jani” és társainak zenéje Magyarországra néhány éves késéssel jutott el. A punkzenekarok kihívóan rendszerellenes szövegei, botrányos koncertjei miatt hamar a rendőrség látókörébe kerültek. A legelső magyar punkzenekar a Spions volt. Mindössze három koncertet adhattak, utána a hatósági és lakossági zaklatások emigrációra kényszerítették a frontembert, Molnár Gergelyt (Anton Ello). Az állandó rendőri zaklatás ugyancsak feloszlatásra kényszerítette az ETA zenekart 1984-ben. A CPg radikális antikommunista szövegei a kezdetektől fogva szúrták a kultúrpolitika szemét. A zenekart betiltották, tagjait letartóztatták és két év börtönre ítélték, ráadásképpen azt terjesztették, hogy nevük (Come on Punk Group) valójában a „Cigánypusztító Galeri” rövidítése.

1984-ben a Közellenség nevű zenekar tagjai találták magukat a vádlottak padján, majd a börtönben: egy koncerten „balalajka-számot” adtak elő, amely során „valamelyik vádlott részéről elhangzott a (sic!) »Pusztuljatok innen, minek vagytok itt! kifejezés is.« Ám ez még hagyján, a hatóságok igazán azt vették rossz néven, amikor az alábbi dalszöveget hallhatták:

„Elég volt a szép eszmékből,

Marx és Engels igéjéből,

Eltévedtem a mocskos úton,

Nem lesz vége sohasem,

Ha beledöglök is,

Kommunista állampolgár nem leszek.”

A bíróság megállapította: a dal „államrendünk és a magyar-szovjet szövetségi, barátsági együttműködés ellen irányult, a gyűlölet felkeltésére pedig alkalmas volt.”

Punkok Magyarországon

A rendőrök a mohikánfrizurás, leopárdmintás, biztosítótűvel átszúrt fülű rajongókban legtöbbször fiatalkorú bűnözőket láttak, pedig a képlet korántsem volt ennyire egydimenziós. A beszédes nevű hazai punkzenekarok (Kretens, Inkubátor, ETA, Petting, Orgazmus, Elhárítás, CPg) plakátjai egyre-másra tűntek fel a főváros utcáin, a punkok viszont – nyugat-európai társaiktól és a rendőrség várakozásaitól eltérően – egyáltalán nem mindig akartak balhézni. Budapesten – amint azt a korszak kiváló ismerője, Tóth Eszter Zsófia cikkében olvashatjuk – főbb találkozóhelyeik a József nádor tér és Óbuda voltak.

1982-ben az Ifjúsági Magazin újságírója a Közgáz Pincében kereste a magyar punkokat, de nem azt találta, amire számított.

„Nyújtogatják a nyelvüket, vad pofákat vágnak, fintorognak, ahogy a külföldi lapokban látták. Egyik-másikuk trafikból vett álbiztosítótűt, műanyag vámpírfogsort illeszt a szájába.

Nem tudjuk megállni röhögés nélkül. A punkok készséggel adnak felvilágosítást a hajszínezésről is, megmondják a maszekok címét, hol lehet menő jelvényeket szerezni, stb.”

A lap tudósított az ETA zenekar fellépéséről és a „punk táncról”, azaz a pogóról, majd beszélt három, magát punknak valló fiatallal. A 16 éves, „punkszerelésben járó” Z. R.-t például konszolidált szülei kivették a gimnáziumból és igazolást kértek a pszichológustól arról, hogy tömegiszonya van, ezért nem járhat iskolába, csak magántanulóként. B. F. szintén értelmiségi szülők gyermeke, akikkel azonban nem beszél: „Ha pénzt kér, adnak neki, de ő inkább egyedül szeretne élni, függetlenül.” K. M. 18 éves lány, kisgyerekkora óta nem látta az apját, anyjával lakik, aki időnként tiltakozik megjelenése és barátai ellen, de amikor azzal fenyegetőzik, hogy megszökik otthonról, mindent elnéz neki.

Nincs jövő, nincs remény

Ma, több mint 40 évvel később nem kell a lélektanban különösebben képzettnek lenni ahhoz, hogy lássuk: a tinédzserkori identitáskeresés és a meg nem értettség vezethetett ahhoz, hogy valaki a punkok között próbálta megtalálni a biztonságot és önmagát. Az egyik megszólalótól azt is megtudhatta a magyar újságolvasó, hogy igazán az „öreg punkok” veszélyesek, akik „elkeseredett emberek, a margón élnek, nincs vesztenivalójuk”, de a fiatalabbak elsősorban az önállóságot keresik a punkmozgalomban: „Nagyon lényeges, hogy a punkkultúra nem a munkásosztály kultúrája. A punk a középiskolások, egyetemisták, fiatal művészek körében terjed. Éppen ezért a punk ártalmatlan.

Nem bűnöző, nem munkakerülő, csak elege van abból, ami van, mást akar”

– foglalta össze a megszólaló az angliai és magyar helyzet közti különbséget. Dilemmáik, úgy tűnik, ma is aktuálisak: „Csak azért hajtani, hogy még több pénzünk legyen, nem érdemes. Tanulni, hogy utána diplomával hosszú évekig szellemi önkielégítést folytasson, nem érdemes…” „A cél a céltalanság”, „nincs jövő”, „nincs remény” – ezek voltak a punkok legfontosabb életbölcsességei. Meg a nagy hangerővel és nyers hangzással játszott zene, ami ezeknek a fiataloknak – a díszes külsőn kívül – a legfontosabb önkifejezési módja volt.

Punks (Not) Dead

1987-ben már a Dunaújvárosi Hírlap újságírója napokig kereste a városban a punkokat, de csak jó családból való fiatalokat talált, akik elmondták neki: punkok már nincsenek. „A vezérük átment digóba, szövetnadrágot hord és bodybuilding klubot vezet. Néha előveszik a szekrény aljából az »egyenruhát«, diliznek egyet, azzal kész” – festette le a rövid életű dunaújvárosi punkmozgalom sorsát egy fiú. A punkok a rendszerváltás után néhány évig még velünk maradtak, később még inkább a perifériára szorultak. Ebből az időszakból olyan zenekarok neveire emlékezhetnek a műfaj kedvelői, mint a HétköznaPI CSAlódások, Punktum, Apunak Sikerült, Hatóságilag Tilos, Barackca, Kétes, Aurora, Paranoia, Hátsó Szándék, Csöves Kukorica, Érdekfeszület, Trottel, Üveges Csirkeszemek, Nekropszia, Macskanadrág, Prosectura. Az anarchiajelek és a Punks Not Dead jelszó is sokáig velünk maradt – bár leginkább a házak falára firkálva. (Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás)

Ha szívesen olvasnál arról a helyről is, amely a punkzenekaroknak biztosított fellépési lehetőséget, ezt a cikket ajánljuk.