Vámos Miklós: Az egy irreális törekvés, hogy mindenki szeressen minket

IMG 3456s

„Újságíró kérdezte tőlem, hogyan tudnám összegezni a legrövidebben, hogy mi kell a prózaíráshoz. Azt válaszoltam: ÉLET. Mire ő: És kissé bővebben? Hát... egy-két IGEN. Tagadásra nem épülhet szilárd vár, főleg nem ércnél maradandóbb. Ha nem sajtómunkás várja a frappáns választ, itt azért le kéne fékezni.” Vámos Miklós pedig lefékez, és a tőle megszokott, fanyar humorral fűszerezve, Igen című kötetében mesél arról, hogy mit jelent számára élni, olvasni és írni.

Íróknak hirdetett tanfolyamon – ne adj’ Isten tanfolyamokon – biztosan kapiskálják, hogy az irodalom nem olyan egzakt tudomány, mint mondjuk a matematika, amelynek szabályrendszerét követve előbb vagy utóbb megkapjuk az általunk elvégzett feladatok többnyire egyetlen helyes megoldását. 

Hiszen senki sem mondhatja meg, hogy milyen témáról írjunk, hogy életünk mely élményeiből inspirálódjunk, hogy milyen stílus áll hozzánk a legközelebb – egyáltalán, hogy hogyan írjunk jó regényt, novellát, esszét vagy verset. Ezekre a kérdésekre magunknak kell megtalálnunk a válaszokat. A válaszkeresés is éppen olyan szerves része az írásnak, mint az éjszakába nyúló billentyűzetpüfölés. Eszközöket persze kaphatunk, de ahogy Salvador Dalí nem restellt ecset helyett polipcsápokkal festeni, úgy mi is bánhatunk a rendelkezésünkre álló eszköztárral saját szájízünk szerint.

Ezt vallja Vámos Miklós is, aki legújabb könyvében ugyan ellátja néhány gyakorlati tanáccsal az írni vágyókat, mégis úgy hiszi, hogy ha valaki írni szeretne, a legfontosabb dolog, amit tehet, az az, hogy nekiáll írni. Az általa válogatott merengéseknek nevezett esszékben saját bevált praktikáin túl az irodalomról megfogalmazott gondolataiba és az őt formáló, személyes élményeibe is bepillantást enged. Vámos Miklóssal az Igen (élni, olvasni, írni) című kötet bemutatóján beszélgettünk. 

Azt szoktad mondani, hogy egészen kisgyerekkorod óta tudtad, hogy írónak születtél. Volt mégis olyan momentum az életedben, ami előtt még csak író szerettél volna lenni, és ami után már írónak érezted magad? 

Nem. Négyévesen ezt valahogy kiötöltem. Azt sem tudtam, hogy mi az az író, de ha valaki kérdezte, ezt feleltem, és amikor azt válaszolták, hogy „Ne hülyéskedj már!”, akkor azt mondtam, hogy vegyészmérnök. Eszem ágában nem volt vegyészmérnöknek menni. Egyszer megvették nekem karácsonyra a Kis vegyész című játékkészletet, és azzal felrobbantottam a konyhát. Akkor belátták, hogy nem lehetek jó vegyész. 

És végre elfogadták, hogy író lesz belőled? 

Nem, sosem fogadták el. 

Emlékszel a legelső történetre, amit írtál? 

Arra emlékszem, hogy egy Pupák nevű főszereplőről írtam először bugyuta verseket, aztán bugyuta történeteket, amiket úgy javítgattam, hogy minden felnőttnek többször elmondtam őket. A Délibáb utcában laktunk – munkáimban Tünemény utcaként emlegetem –, ahol a közeli utcasarkon, az albán nagykövetség előtt állt egy rendőr fakabátban. Sokat beszélgettem vele útban az óvodába és iskolába meg vissza. 

„Egy Pupák nevű főszereplőről írtam először bugyuta verseket, aztán bugyuta történeteket”
„Egy Pupák nevű főszereplőről írtam először bugyuta verseket, aztán bugyuta történeteket”Kiss Marietta Panka

Évekkel később a Népköztársaság útján – ami jelenleg Andrássy út – szembejött egy nagydarab ember, akkora volt, mint egy háromajtós szekrény. Megállított: „Emlékszel rám?”. Mondtam, nem. „Én vagyok az a rendőr, aki ott állt fakabátban. Te mindig megálltál, és a kis történetkéidet mondtad nekem.” Kérdeztem, milyenek voltak a történetek. „Borzalmasak.” „Akkor miért hallgattad?” „Tudod, hogy milyen unalmas volt állni a fakabátban?” Mondtam neki, hogy meséljen még, ha emlékszik. Azt mesélte, hogy volt ez a Pupák, akit mindenféle balesetek értek, olyan volt, mint egy kabaréfigura. 

Igen című könyvedben azt tanácsolod azoknak, akik írók szeretnének lenni, hogy ne a nagy elődöket másolják, hanem találják meg a saját hangjukat. Pályakezdőként beleestél hasonló hibába? 

Abszolút. Volt egy korszakom a középiskolában, amikor Hemingwayt utánoztam, írtam a végtelen párbeszédeket. Ezután jött a Mándy Iván-korszakom. Volt négy híres gyerekregénye, amiből mai szemmel az első volt a leggyengébb, a Csutak színre lép, egy Pál utcai fiúk-utánzat, de tetszett a stílusa. Egy női főszereplőről azt írta, hogy olyan, mintha a fal repedéséből jött volna elő. Ez annyira különlegesnek tetszett nekem, hogy elkezdtem Mándy-novellákat írni. Nem sokra rá megismertem Mándy Ivánt, akkor elszégyelltem magam, és ezt abbahagytam.

Aztán teljesen véletlenül olyan novellákat írtam, mint az Örkény-egypercesek. Nem olyan jókat, csak olyanféléket.

Röviden abszurd novelláknak nevezném őket. Ezekből tettem egyet egy későbbi kötetembe, aminek a címe Estély. Arról szólt, hogy valahol estélyt adnak, és minden résztvevő egy autó: a kis autók alacsony beosztású tisztviselők, a nagy autók meg vezérigazgatók. Úgy ért véget, hogy valahol a VIII. kerületben egy ifjú pár hallgatja a zenét az odaszűrődő estélyről: egy repedt borotválkozótükör és talán egy állófogas, akik ritmusra ingatják a fejüket. Így próbáltam a szociális különbségeket ábrázolni, de nem volt benne jellemábrázolás, márpedig az a prózaírás lényege. De akkor fiatalon és bohón azt gondoltam, hogy már annyian ábrázoltak jellem’, meg annyian írták le, hogy milyen az időjárás, hogy azt már nekem nem is kell. Aztán amikor megjelentek Örkény egyperces novellái, nagyon nagy hatást tettek rám, és ezt az egészet azonnal abbahagytam. Utána már nem utánoztam senkit. 

Neked volt szerencséd Örkénnyel személyesen is találkozni. 

Igen, sokszor. A Vörösmarty téren állt egy irodaház, amiben számomra olyan fontos vállalatok voltak, mint a Magvető, a Jogvédő Hivatal, az ORI és még sok más. Alul volt egy könyv- és lemezbolt, nagy üvegportálok mögött. Egyszer megálltam ott nézelődni. Egyszer csak észrevettem, hogy ott áll mellettem az Örkény. Én láttam már őt az Új Írás-találkozókon, beszéltünk is, de ha odanéztem, és ő rám nézett, elkaptam a fejem. Fiatal voltam nagyon, lehettem húsz. Egyszer csak azt mondta: „Te vagy az, Vámos?”. Mondtam, én. Váltottunk néhány szót, és attól kezdve kialakult közöttünk valami kapcsolatféle. Néha felmentem hozzá a Pasarétre, és sokszor láttam irodalmi rendezvényeken. 

„Egyszer csak észrevettem, hogy ott áll mellettem az Örkény”
„Egyszer csak észrevettem, hogy ott áll mellettem az Örkény”Kiss Marietta Panka

Kezdő íróként fordultál tanácsért Örkényhez? 

Soha nem kértem tanácsot, mindig beszélgetni akartam, elsősorban a történelemről, ’45-ről, ’56-ról, hogy hogy volt a munkaszolgálat. Pláne, hogy apám abban a táborban volt, Tambovban, ahol az Örkény. Kérdeztem tőle, hogy mennyi ideig volt ott, milyen volt, hogy nem emlékszik-e az apámra. Apám elég jó volt matekból, noha jogász volt, ezért az lett a dolga, hogy kiszámítsa, hány köbméter fa került ki a fakitermelésből, így bizonyos ismertségre tett szert. Örkény azt mondta, mégsem találkozott vele. Azért az egy hatalmas tábor volt. 

Írói tanácsot én sosem kértem. Nagyon hamar megértettem, hogy olyan nincs. Olyan van, hogy odaadsz egy írónak egy novellát, és megkéred, hogy fusson át rajta ceruzával. Örkény a Levelek egypercben című kötetében írja le, hogy József Attila egy szúrós hegyű ceruzával minden mondatát átírta, ami nem volt eléggé jó stílusban. Örkény egyszer az én egyik novellámat is átceruzázta. De én inkább a kész könyveiről szerettem beszélgetni. Ő is többször írt nekem levelet az én könyveimről. 

A gimnázium után – ahogyan sok, már legendává lett író – az ELTE bölcsészkarán szerettél volna továbbtanulni, de ez politikai okok miatt meghiúsult. Végül a jogi karon kötöttél ki. Nem érezted azt, hogy ez eltérít téged az eredeti célodtól? 

Nem, mert az egyetemre is csak azért mentem, hogy ne legyek közveszélyes munkakerülő. Az világos volt, hogy valamilyen iskolát azért illik elvégezni. A bölcsészkarra nem vettek fel, megsértődtem, elmentem a jogi karra, annál is inkább, mert apám is jogász volt.

„Egyetemre is csak azért mentem, hogy ne legyek közveszélyes munkakerülő”
„Egyetemre is csak azért mentem, hogy ne legyek közveszélyes munkakerülő”Kiss Marietta Panka

A sors iróniája, hogy később a világ egyik leghíresebb egyeteme, a Yale kért fel, hogy taníts film- és drámaírást. A könyvben azt írtad, hogy nem érezted testhezálló feladatnak, hiszen te prózaíróként hivatkozol magadra. Mi tesz egy prózaírót prózaíróvá? 

Az, hogy a gondolatait regényben és novellában tudja jól kifejezni. Írtam színdarabokat, nem is keveset, de felkérésre. Szerintem azok nem jók, és én ezt nyugodtan mondhatom, nem fogok megsértődni. Én egy epikus alkat vagyok, azt mondhatnám, hogy történetmesélő. A színpadon meg nem történetet kell mesélni, hanem egy drámai helyzetet felrajzolni, és a történet lényege nem is kerül szóba. 

Másokat tudok tanítani drámaírni, mert ahhoz nem nekem kell tudni. Mindig adtam a hallgatóknak egy gyakorlatot a Yale-en, hogy menjenek haza, és írják le, hogy milyen a saját kezük. Majdnem mindenki ugyanazt írta: hogy vannak benne vonalak. Akkor jöttem én. „Milyen vonalak? Részletezzétek. Például, tudjátok, hogy egy »V« és egy »M« mindenkinek a tenyerében ott van? Lehet, hogy az én vagyok.” 

Ez olyan dolog, hogy remek rántottát készítek, de tojást tojni azért nem tudnék.

Az én nehézségem az, hogy fel tudok vázolni úgy egy helyzetet, hogy az borzasztó érdekes legyen, de az epikus alkatom miatt nem az történik a drámáimban, mint a jó színdarabokban: hogy az első felvonásban beindul egy rakéta, ami magasabbra emelkedik a másodikban, és még magasabbra a harmadikban. Az egyik darabomnak az a címe, hogy Világszezon, és arról szól, hogy a világ összes népe egy plázson együtt nyaral. Ez egy nagyon jó ötlet volt, egy abszurd helyzet, de aztán nem tudtam azt kihozni belőle, amit szerettem volna. Ettől még bemutatták itt is, Amerikában is. 

Sokan kérnek tőled tanácsot az írással kapcsolatban, ezért is született meg az Igen című könyved. Mindenekelőtt azt vallod, hogy aki írni szeretne, írjon, találja meg a saját útját, a saját hangját. Azért ellátod néhány hasznos tanáccsal az írni vágyókat. Például azt javaslod, hogy a karaktereiket mintázzák olyan híres színészekről, karakteres figurákról, mint mondjuk Jack Nicholson vagy Meryl Streep. Ezek a karakterek aztán úgyis átalakulnak. A te regényeidben is bukkannak fel olyan hősök, akik híres színészek alakjában kezdték az életüket? 

A tanács lényege, hogy nem szabad összekevernünk a figuráinkat. Ha két nő beszélget, nem szerencsés, ha valahogyan ugyanolyanok. Nem fontos, hogy híresek legyenek, csak valakik, élő figurák legyenek. 

Egyszer írtam az anyámról egy regényt. Eredetileg az anyámból indultam ki, de aztán írás közben más mániás depressziós néniket is belegyúrtam. Amint megírod, már nem az anyád. Ha kijegyzeteled a külalakját a regényből, rájössz, hogy nem úgy néz ki, mint az anyám. Nem is feltétlenül úgy beszél. Az Anya csak egy van fia külsőleg úgy néz ki, mint a Székhelyi József nevű magyar színész, belsőleg meg úgy, mint a Nagy Bandó András humorista, de ezt senki nem mondaná meg.

„Eredetileg az anyámból indultam ki, de aztán írás közben más mániás depressziós néniket is belegyúrtam. Amint megírod, már nem az anyád”
„Eredetileg az anyámból indultam ki, de aztán írás közben más mániás depressziós néniket is belegyúrtam. Amint megírod, már nem az anyád”Kiss Marietta Panka

Az még az írói gyerekkor, amikor mindig te vagy a főszereplő, és a családod, barátaid, ismerőseid a többi figurák. Magasabb osztályban már elhatározod, hogy fogsz írni egy regényt egy öregasszonyról, és hát ugye látványosan nem vagy öregasszony. Akkor mit csinálsz? Nézel öregasszonyokat, figyeled, hogy hogy beszélnek, és tulajdonképpen kitalálod ezt az öregasszonyt, de minél jobban kitalálod, annál igazabbnak kell lennie. Ha Picassót megkéred, hogy gyufaskatulyát rajzoljon, hat vonalat fog húzni, de az gyufaskatulyább lesz, mint egy szuperrealista fénykép, és ez ugyanígy van az írással is. 

Én az Apák könyvéig használtam ezt a módszert. Az Apák könyvében nagy szerepet játszott a horoszkóp. Azóta, ha elkezdek valamit írni, kitalálom, hogy a főszereplőnek mi a születésnapja, mi az aszcendense. Ha például egy figura Vízöntő-Szűz, akkor nagyjából olyan lesz, mint én, elvégre én is Vízöntő-Szűz vagyok. 

Ha jól tudom, Agatha Christie a számmisztikát hívta segítségül, amikor megalkotta a karaktereit. 

A lényeg csak az, hogy ne keverjük össze a figurákat. Sok könyvet olvasok, amiben a férfi úgy beszél, mint egy nő, csak mert férfi írta. Azért az nem frankó. 

A kritika mindenkire hatással van, akár bevalljuk, akár nem. Te azt képviseled, hogy még a legfájóbb kritikát is érdemes elolvasni, meghallgatni és megfontolni, hiszen akadhatnak benne olyan részigazságok, amik az író fejlődését segítik. 

Ez az én jóindulatom. De különben tényleg így van. Ha a kritikusok valamit nagyon nehezményeznek, akkor abban, amit bírálnak, valami minimális igazság mindig van, csak nem biztos, hogy az, amit ők állítanak. Érdemes elgondolkozni, hogy mi lehet a baj az adott jelenettel vagy résszel.

De azért az egy irreális törekvés, hogy mindenki szeressen minket. Akit mindenki szeret, azt senki sem szereti. 

A könyvedből kiderül, hogy szerinted 50 évnek kell eltelnie, hogy egy könyvről bebizonyosodjék, valóban jó-e. Az első novellásköteted, az Előszó az ábécéhez 49, az első regényed, a Borgisz 45 éve jelent meg. Mit gondolsz, kiállták az idő próbáját?

Az Előszó az ábécéhez egy novelláskötet, és hogy melyik novella igen, melyik nem, azt sorra kéne venni. Van benne egy Cédulák című, szerintem az egyik legjobb novella, amit valaha írtam. Rengeteg nyelven megjelent, abból készült a Csók, anyu című magyar film. A Borgisz is áll a lábán, ki is adtuk újra még az Európánál. 

Elhoztam egy régi könyvemet, ennek az a címe, hogy Ki nem küldött tudósítónk jelenti, a nevem kézírással van rajta. Az akkori tervező azt mondta: „Gyere, írd le a nevedet, de ne nézz oda, úgy.” Leírtam és elmentem. Ha megfigyeled, a Vámosban az „m” betűnek eggyel több szára van, mint lennie kéne. Ennek könyvnek az volt a lényege, hogy a nyolcvanas évek elején én nem mehettem sehova. Innen írtam meg például, amit a francia elnökválasztásról gondoltam a Ki nem küldött tudósítónk jelenti a francia elnökválasztásról című tudósításban. Ezek publicisztikák. A pillanathoz kötődő, illékony műfaj. Azt nem tudom, hogy ma mit érnek ezek a szövegek, de mégis szeretném kiadni egy részüket, kordokumentumként. 

Vámos Miklós kezében a Ki nem küldött tudósítónk jelenti című kötettel
Vámos Miklós kezében a Ki nem küldött tudósítónk jelenti című kötettelKiss Marietta Panka

De én az ötven évet úgy értettem, hogy a halálunktól számítandó. A magyar irodalom hajlamos arra, hogy kikiáltsa, ő a legjobb magyar prózaíró, vagy ez a legjobb magyar dráma – aztán vagy az, vagy nem. Életem során hatalmas életművek süllyedtek a semmibe. Nem tudom, ki olvas ma Németh Lászlót vagy Déry Tibort. Valamiért mintha ezeket az életműveket befedte volna az iszap. A tenger fenekén vannak a mi remekműveink, és némelyik felúszik a felszínre. 

Van egy kényszerképzetem, hogy az összes író – ezt talán a Szitakötőben meg is írtam – egy kifeszített hálón ül meg áll, kicsit rázkódik a háló, mi ugrálunk rajta, és amikor időnként erősebben megrázzák, vannak, akik a háló résein leesnek. Alatta is van egy háló, ott ugrálnak tovább, de akad, aki lendületet vesz, és följebb ugrik. Akik a legfölső hálón vannak, azok az épp divatos szerzők. 

Déry és Németh egy hálóval lejjebb hullott, mint én szeretném, de hátha majd lendületet vesznek és visszajönnek. Lehet, hogy egyszer én is érzékelni fogom, hogy hopp, lejjebb estem eggyel, de akkor sem fogok kétségbeesni. Várok a soromra. Az irodalmi dicsfény ilyen, ezért nagyon óvatosan kell bánni vele. 

Mitől függ, hogy ki marad fent a felső hálón? A szerencsétől? 

Elsősorban a vakszerencsétől. Másodsorban meggyőződésem, hogy azok a művek, amelyek azt a kort ábrázolják, amikor íródtak, esélyesebbek. Valamint azok, amelyekben a figurák ábrázolása erős, mintha maradandóbbak volnának. Anna Karenina, a szerető és később megunt asszony érzéseit minden szerető és megunt asszony ma is átéli. 

Vámos Miklós az Igen című kötet könyvbemutatóján
Vámos Miklós az Igen című kötet könyvbemutatójánKiss Marietta Panka

Az Igenben azt is elárulod, hogy minden könyveddel adósságot törlesztettél, a barátaid, a családod vagy akár a holokausztban megöltek felé. A könyv utolsó oldalán azt írod: „Pillanatnyilag úgy érzem, a lelkiismeretem már többé-kevésbé tiszta. Nem jut eszembe más fontos adósságom.” Nyugtass meg, hogy ezt nem úgy kell érteniük az olvasóidnak, hogy leteszed a tollat!

Nem azt jelenti. Elárulom, hogy már írtam egy pici kis regényt azóta. Többet erről nem mondanék most. Magamat leptem meg a legjobban, hogy milyen gyorsan megírtam, pedig nagyon megszerkesztett. Olyan gyorsan ment, hogy gyanakszom magamra. Ilyenkor félre szoktam tenni a szöveget, hogy kihűljön. 

Mindig eszembe jut Gabriel García Márquez. Még fiatal volt, amikor a Róma Kávéházban ült a haverjaival. Mindenki befutott író volt, ő meg egy vidéki fiatalember. Az egyik író elolvasta az első könyvét, és azt mondta, hogy ez itt nem hiteles. Mire ő: „Érdekes, pedig ez pont így történt.” Őt gúnyból hívták mesternek ezek az egymást mesternek tartók. Ez a kollégája azt mondta neki: „Mester, a valóság is tévedhet, ha nincs elég jól megírva.” Egy nagy tekintélyű katalán könyvtáros pedig azt mondta neki: „Már az a veszély fenyeget, hogy megtanulsz rosszul is írni.” Arra célzott, hogy túl sokat ír újságcikket. Néha eszembe jut, nehogy megtanuljak rosszul is írni. 

Megjelent Mentes Anyu legújabb szakácskönyve!

 

„Inzulinrezisztenseknek és mentesen táplálkozóknak főzni nagy kihívás. Ebben nyújt segítséget Nemes Dóra, a Mentes Anyu megálmodója. 
Legújabb szakácskönyvében minden étkezésre és alkalomra található szuper könnyű, mentes fogás. A receptek nemcsak kipróbáltak, de minden étel tápértéke (kalória, szénhidrát, zsír, fehérje) pontosan, adagokra ki van számolva.

Mentes Anyu szakácskönyve 2 ide kattintva már rendelhető!

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Mustra