Oltalomlevélnek is nevezik latin neve nyomán az ehető szentképeket. A breverlek mellett elhelyezett lenyelhető szentképektől gyors gyógyulást és védelmet reméltek több száz esztendeje élt tulajdonosaik. Néhányat most mi is megmutatunk közülük.
Meglehetősen bizarrnak tűnik mai szemmel nézve, hogy egykor szentek képmását fogyasztották el gyógyulást remélve a betegek. A szokás hazánkban is elterjedt, a váci Tragor Ignác Múzeumban többet is találunk belőlük, ott egy különleges eseménysorozatnak köszönhetően maradhattak fenn.
Ehető szentképektől remélték a gyógyulást
A ritka, barokk kori egyházi amulettek, a breverlek szokása német nyelvterületről érkezett hazánkba a sok, betelepült németajkú lakossal együtt, a 17-18. században. Nevük eredete a littera brevis, azaz rövid, tömör levél VIII. Orbán pápa egykori kinyilatkoztatásán alapul, eredetileg a kisebb jelentőségű kérdésekkel foglalkozó pápai bullákat nevezték így. A lapocskákat védelmező amulettként viselték, és szükség szerint lenyelhető szentképeket is tartalmaztak sok, egyéb segítő amulett mellett.
A breverlek, azaz a kilencosztatú szentképek minden részét egy-egy segítő szent képmásával díszítették, Loyolai Szent Ignác, Padovai Szent Antal, Szent Benedek, Szent Anasztáz és a legismertebb pestisszentek is megjelentek az apróra hajtogatható papíron, melyet a hívők egy része magán hordozott díszes zsákocskában vagy szelencében.
A lapocskákat védelmező és áldást közvetítő eszközként használták, amelyek védetté tették a rossz külső hatásokkal és a betegségekkel szemben a viselőjüket.
A váci múmiák mellett is találtak ilyen szentképeket
A váci szentképek 1994-ben kerültek elő a Fehérek temploma egy rég elfeledett altemplomából, több száz múmia koporsóiból. Az ő spontán mumifikálódásukhoz véletlenek sorozata kellett: az osszárium kialakítása biztosította a folyamatosan 8-10 fokos hőmérsékletet, miközben egy szűk járaton keresztül az enyhe szellőzés is megmaradt. Mivel a fenyőkoporsókat faforgáccsal bélelték ki, a keletkező nedvesség sem rontotta a holttestek állapotát, azok képesek voltak kiszáradni. A temetések egyik kellékeként a lenyelhető szentképeket, azaz a fém-, illetve textiltokokba rejtett breverleket is elfalazták a koporsókkal együtt.
A váci múmiákról készült videónkat itt megnézheted:
Szakralitás és mágia a magyar néphagyományban
Nem csak Vácott bukkantak breverlekre, S. Lackovits Emőke, a Népi vallásosság a Kárpát-medencében című kötetben megjelent tanulmányában a Veszprémi Laczkó Dezső Múzeum Iparművészeti Gyűjteményének hasonló tárgyai kapcsán gyűjtötte össze, mit is érdemes tudni a német nyelvterületen Schluckbildnek is nevezett, hasonló funkciót betöltő szentképekről. Mivel abból a korból viszonylag kevés használati tárgy maradt fenn, a kevés, épen megmaradt magyar leletanyag jelentősége is igencsak nagy.
A kis amulettként funkcionáló bőr, textil vagy fém breverltartókban nemcsak a már említett segítő szentek képeit helyezték el egykor, hanem gyógynövényeket, a szerencsésebbek faszilánkokat is, melyek állítólag a keresztfából származtak. Az egyes darabokat különböző ünnepeken szentelték fel, olyan, bélyeg nagyságú, apró szentképek mellett, melyek egy-egy kegyhely, például Mariazell vagy Maria-Tafer kegyhelyét ábrázolták, esetleg konkrét szenteket.
A magyarul eszcetlnek is nevezett Schluckbildek funkciójukat már nevükben is viselték, hiszen tulajdonosaik megették, lenyelték őket.
"Többnyire 3x8 db apró képecskéből álltak, amelyek levághatók voltak. Egész íveket nyomtak belőlük, és így árusították őket. Az egészet az eredeti kegyképhez vagy kegyszoborhoz érintették, illetve megszentelték, ami által szentelménnyé lettek. Szükség esetén levágtak belőlük egyet, és lenyelték, hogy a gonosz, a betegség kiűzettessen általuk az ember testéből."
– összegezte tanulmányában S. Lackovits Emőke.
A szentképeket, gyógynövényeket tartalmazó breverlt az ing alatt, a testen viselték. Nyakba akasztva, a ruhára függesztve vagy a rózsafüzérre erősítve hordták.
Titok volt, hogy mi van benne a gyógyító szentképeken kívül
A breverl viselője nem tudta, hogy a tasak mit tartalmaz, ugyanis a viselés szabálya előírta, hogy felnyitni csak akkor szabad, ha a benne lévő, segítő tartalomra igazán szükség van. A szakemberek szerint ennek betartására enged következtetni az is, hogy viszonylag nagy számban maradtak fenn olyan darabok, amelyeket valóban soha nem nyitottak fel.
Minden breverl akkor vált hathatós védelemmel felruházott eszközzé viselője számára, ha egyházi áldásban részesült.
Ezzel olyan védő, bajt elhárító erőt tulajdonítottak neki, amely viselőjét minden testi és lelki veszélytől, a természetből jövő veszedelmektől, tűztől, víztől, betegségektől és a démonoktól egyaránt megvédte. Gyógyító erszény és oltalomlevél volt egyszerre, sőt a katonákat megoltalmazta az ellenséges golyóktól, ezért golyófogónak is mondták.
Ha kíváncsi vagy arra, miként éltek az első világégés során harcoló katonák, és miért nem hadakoztak egy bizonyos napon, olvass tovább!
