Elképzelhető, hogy a Himalája előteréből, Indiából származik. Egyes elméletek szerint már a rómaiak is ízesítették vele étküket, de azt soha senki nem mondta, hogy őseink paprikafüzérrel a nyakukban lovagoltak be hátrafelé nyilazva a zord Kárpátok közé, hogy paprikanemzetüket aztán itt alapítsák meg, s jól végezvén dolgukat, az egészet lefojtották egy vörösen gyöngyöző gulyással. Pedig nagyjából ilyesmi kép élhet rólunk másokban.
Sőt, még maga Vörösmarty is belekomponálta Hunyadi Lászlóról írt művébe a paprikát, amit akkor, a Hunyadiak korában még aligha ismertek eleink. Illetve, talán éppen a törökök lehettek pont azokban az időben, akik az Újvilágból behozott növényt megismertették őseinkkel. Ennek köszönhetően akkortájt törökborsnak is nevezték a jópofa színes és az addigra megdrágult bors pótlására is használatos termést.
Nem méreg, orvosság!
Beszélik, hogy miután Chanca, Kolumbusz hajóorvosa behozta az öreg kontinensre, sokáig azt terjesztették róla, hogy mérgező, így jó ideig csak dísznövényként jegyezték.
Aztán hazánkban az 1831-es kolerajárvány idején megelőzésre (is) használták, hiszen korábban, az Alföldön elterjedt hideglelés, azaz a malária ellen már bizonyította jótékony egészségügyi hatását. A láz csillapításában is jeleskedő paprika egészségvédő szerepe aztán Szent-Györgyi Albert Nobel-díjat érő felfedezésével érte el tetőpontját, aki a paprikából vonta ki a C-vitamint. Első Nobel-díjra jelölését követően 3 évvel, 1937-ben nyerte el az elismerést egy hosszabb folyamat eredményeként: már az 1920-as évek kísérletezései során hasznos anyagra bukkant a mellékvese tanulmányozása közben, majd Szegeden keresni kezdte azt, amiből ezt az értékes dolgot kivonhatja: 10 liter paprikaprésnedvből 6,5 gramm savat sikerült is kinyerni.
Nini! Külű?
A szegedi talaj a paprikai hazai karrierjének kezdetétől ideálisnak bizonyult annak termesztésére, amely főleg az asszonyok és a gyermekek tisztsége volt. Hideg téli estéken pedig, minthogy tévét még nem nézhettek, az asztal körül fűzött paprikafüzéreket a kemencénél ücsörögve megszárították abban. Ebből készült a csörmő, ami a kemencében szárított paprika külűben tört, durván csípős őrleménye, ugyanis abba a csutkát is belezúzták.
Vigyázat, hamisítják!
A századforduló után a paprikatermesztés kiválóan jövedelmezett a szegediek számára, egy hold paprikaföld jövedelme 200 aranykoronától 800-ig is terjedhetett. Történt azután viszont, hogy néhányan üzleti lehetőséget kezdtek látni a jó minőségű, de borsos árú szegedi paprika felhígításában íztelen, ellenben annál olcsóbb spanyol rokonával. A paprikamutyizás aztán olyan méreteket öltött, hogy akadtak évek, amikor több paprikát hoztak be Spanyolországból hazánkba, mint amennyit mi exportáltunk külföldre. Persze hamar kiderült, hogy az ízhatás így alulmaradt a megszokotthoz képest, és az egész paprikabiznisz kicsit lejáratta magát. Szerencsére ez csak múló presztízszavar volt a fűszernövény reputációjában, s a szegedi paprika a kalocsaival karöltve fényes csillagként ragyog a hungarikumok egén.
Petőfiék korában éticsigát enni tehát mindennapos, bevett szokás, de paprikásan főzni éppen csak elterjedőben lévő új módi volt. Lehet, hogy unokáink idejére pedig már avokádónemzet vagy éppen articsóka-nagyhatalom leszünk?
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
