öngyilkosság gyilkosság

Meg akart halni, de félt a pokoltól

Az egyik leghírhedtebb eset, amit feljegyeztek, a 18. századi Dániában esett meg: 1743-ban a cselédként dolgozó, 22 éves Cicilia Johansdatter megismerkedett egy Friedrich Christian nevű jóképű gárdistával, aki rövid ismerkedést követően megkérte a lány kezét. Az idillikusnak indult történet azonban tragikus fordulatot vett, amikor Cicilia teherbe esett kedvesétől, a fiatal katonának azonban esze ágában sem volt még családot alapítania, ezért – manapság népszerű kifejezéssel élve – „ghostingolta” a szerencsétlen lányt.

Cicilia hónapokat várt rá, hogy kedvese oltár elé vezesse, ez azonban sohasem történt meg: Christian egyre kevesebbet látogatta őt, egyre hűvösebben viselkedett vele szemben, majd teljesen eltűnt az életéből. A lány magára hagyott, egyedülálló anyaként adott életet törvénytelen gyermekének, ami a korabeli dán társadalomban nem számított éppen irigyelt szituációnak, sőt, inkább általános lenézésben és kiközösítésben volt része az érintetteknek.

Az átvert anya kilátástalansága fokozatosan nőtt, végül már úgy gondolta, csak a halál maradt számára az egyetlen lehetséges kiút – öngyilkosságra azonban gondolni sem mert, hiszen ez esetben időtlen időkig a pokol tüzén kárhozna el. Végső kilátástalanságában Cicilia 1744. február 25-én elmetszette az akkor négy hónapos gyermeke torkát, majd a halott csecsemőt az ölében tartva, fejét simogatva várta a hatóságok megérkezését.

Letartóztatásakor a gyilkossá lett édesanya tiltakozás nélkül átadta magát a rendőröknek, és a szeme sem rebbent, amikor a bíróság halálra ítélte, sőt, inkább örömmel töltötte el a tudat, hogy sikerült végrehajtania a tervét. Az ítélet szerint Ciciliát karddal lefejezték, levágott fejét pedig egy póznán helyezték közszemlére. Az ítélethirdetés előtt a szerencsétlen leányanya meggyónt és bűnbocsánatot kért – nem tudni, vajon imái meghallgatásra találtak-e, és sikerült a purgatóriumba vagy a mennyországba jutnia, vagy örök kárhozatra ítéltetett.

Tömegestül végeztek gyerekeikkel a gyilkos-öngyilkos szülők

Nem Cicilia esete volt az egyetlen gyilkosság-öngyilkosság, ellenkezőleg, viszonylag gyakran fordultak elő hasonló elkeseredett tettek a korszakban, különösen a szigorú lutheránus elveket követő északi országokban, ahol az öngyilkosságot a szokásosnál is erősebb stigmák vették körül. Pedig már ezek sem voltak enyhék: a középkori Európában a törvény szerint gyakran minden vagyonát és földbirtokát elkobozták az öngyilkosoknak, családtagjaik nem örökölhettek tőlük, tettüket pedig a király és az állam ellen elkövetett bűncselekménynek tekintették. Az öngyilkos testét gyakran a halál után megkínozták, elégették, felakasztották vagy ló után kötötték.

A skandináv gyilkos-öngyilkosok egyszerű logika alapján úgy gondolták, mivel saját életük kioltása után automatikusan elkárhoznak, semmi esélyük a bűnbocsánatra, többre mennek, ha halálos bűnt követnek el, majd a bitófán gyónnak, és bocsánatért esedeznek Istenhez, aki talán teljesíti kérésüket. A korabeli törvények számtalan vétket – például a súlyosabb lopást, csalást, árulást – is halállal büntettek, ezeknél azonban fennállt annak az esélye, hogy az érintettek enyhébb ítélettel, például hosszú börtönbüntetéssel megússzák, így a legtöbben biztosra akartak menni, és a legsúlyosabb tettet, a gyilkosságot választották.

A történészek csak Koppenhága városában legalább száz hasonló esetet tártak fel: a bírósági feljegyzések szerint leggyakrabban szülők végeztek saját gyerekeikkel azért, hogy ne kelljen öngyilkosságot elkövetniük. A kiváltó ok a legtöbb esetben a szegénység és a kilátástalanság volt, de előfordult például, hogy egy holland édesanya azért végzett három gyermekével, mert azt hitte, akkor automatikusan a mennybe kerülnek, ahol ő is csatlakozhat hozzájuk, miután megbánta bűnét a halálos ítélet végrehajtása előtt. A legtöbb öngyilkos-gyilkos örömtől eltelve, olykor dalolva sétált fel a vérpadra, és alig várta, hogy kimérjék rájuk a büntetést.

A kínzás csak még jobban fellelkesítette őket

Idővel a hatóságok megelégelték az egyre nagyobb számban előforduló öngyilkos szándékból elkövetett gyilkosságokat, és törvényileg igyekeztek megakadályozni a hasonló eseteket. A dán hatóságok kezdetben úgy gondolták, súlyos kínzással lehetne eltántorítani az embereket az öngyilkos-gyilkosságoktól: a kivégzés előtt kerékbe törték az elkövetőket, végtagjaikat levágták, megostorozták és izzó vassal kínozták őket. A kínzások azonban nemhogy nem tartották vissza, inkább még lelkesebbé tették az érintetteket, ugyanis azt gondolták, a szenvedések garantálják számukra a bűnbocsánatot, már-már mártírként kerülnek a túlvilágra.

Végül 1767-ben Dánia egy radikális lépéssel törvénybe iktatta, hogy az öngyilkossági szándékkal elkövetett gyilkosságok tetteseit nem halállal, hanem életfogytig tartó kényszermunkával sújtsa a törvény. Az új rendelkezés sokak – különösen az egyház és a buzgóbban vallásos polgárok – körében felháborodást és tiltakozást váltott ki, hiszen ellene ment a Biblia szigorú lutheránus értelmezésének, miszerint a gyilkosság büntetése minden esetben halál, mégsem vonták vissza. A döntés helyesnek bizonyult, és hamarosan megcsappant a gyilkos-öngyilkosok száma, majd szépen lassan kiment a divatból ez a különös és véres szokás.