Valamelyik forró nyár kellős közepén voltunk, küzdöttünk az elviselhetetlen hőséggel. Még strandra se tudtunk menni, annyira tűzött a nap. Az egyetlen megoldás a sokszoros jéghideg vízzel való fürdés volt, és persze az, hogy a szoba közepére beállítottuk a hármas fokozaton vinnyogó ventilátort. Meg elővettünk egy filmet, ami a borzongató téli időjárást idézte meg. Teljesen átszellemültünk, limonádét szürcsölve el is feledtük a kánikulát, a film végeztével pedig már bátran gurulhattunk le az almádi strand tömegnyomorába. Régi szép idők.
A minap, amikor a 9-es buszra csak a leghátsó ajtón fértem fel, ahol a nap felszínéhez közeli állapotok uralkodnak a budapesti dugókkal küzdő 11 ezer köbcentis motor szomszédságában, újra eszembe jutott az a szép nyár, amikor a tetőtér hőségére fittyet hányva ugrottunk fejest az Antarktisz jeges világába A dolog című film megtekintésével.
Kerestem, de nem találtam semmi olyan kutatást, ami bizonyítaná, hogy a télen és hidegben játszódó filmek tényleg működnének hőguta ellen, mindenesetre biztosan jobb, mint olyan filmeket nézni, amikben főszerepet játszik a kibírhatatlan kánikula. 12 dühös ember, Hollywoodi lidércnyomás, Összeomlás, Kánikulai délután – még rájuk gondolni is izzasztó, ezeket a filmeket inkább hagyjuk a téli estékre, nem?
Szóval álljon itt 6, egyébként nagyon is jó film a nyári hőségre, amivel talán elhiheted, hogy tél van. Vagy ilyesmi. Felelősséget nem vállalok!
Fargo
Klasszikus választás, ha téli filmre gondolunk: a Fargo egy hideg, észak-dakotai kisvárosban játszódik, ahol Jerry Lundegaard, a szerencsétlen autókereskedő felbérel két zűrös gazembert, hogy rabolják el feleségét, váltságdíjat akar ugyanis kicsikarni tehetősebb apósából. Persze az emberrablók Gaear és Carl (Peter Stormare és Steve Buscemi) nem annyira profik, hogy minden teljesen simán menjen, így aztán egészen hamar balszerencsés események követik egymást. Az erőszakmentes megbízás végül véres tragédiába torkollik ‒ miközben az egész sztori után a terhes seriffnő nyomoz.
A Coen tesók fekete humorát csak szeretni lehet: a Fargo az egyik legjobb filmjük, a zord télen játszódó krimi-thriller izgalmas, kellően véres, a befejezés pedig rátesz még egy lapáttal.
A visszatérő
Ha igazán dideregni akarunk, akkor semmiképpen sem maradhat ki A visszatérő, amiben Leonardo DiCaprio fázik, hogy Oscart kapjon.
De persze ez csak vicc: nem is került volna fel erre a listára, ha nem gondolnám, hogy jó film. Hugh Glass bosszútörténete tényleg teljesen más narratívát vesz fel, mint amit a moziban megszoktunk, nem beszélve arról, hogy a francia operatőr, Emmanuel Lubezki annyiszor mászik bele DiCaprio arcába a nagylátószöggel, hogy a film során kényelmesen megszámolhatjuk a színész összes ráncát.
A különleges történet és a különleges tálalási mód sokaknál nem talált be, de ismerve a rendező Iñárritu filmográfiáját, ez egyáltalán nem meglepő. A medvetámadásban hátrahagyott, majd ezért bosszút forraló Glass egyszemélyes drámáját elképesztő körülmények közt forgatták. Azon túl, hogy az összes jelenetet a természetben vették fel ‒ Kanada és Argentína havas világában ‒, nem használtak egyáltalán semmilyen mesterséges fényt sem. Hugo Glass története egyébként részben igaz, de a valóságban nem próbált bosszút állni társain. Évekkel később találkozott velük újra, és megbocsátott nekik, senkit nem ölt meg. Ez egy kevésbé hollywoodi történet.
Everest
Újabb igaz történet: 1996-ban egy csapat hegymászó farkasszemet néz a Mount Everest csúcsával, ahol aztán gyilkos hóviharral találják szembe magukat. Lélegzetelállítóan látványos katasztrófafilm, amelyben persze megvannak a kötelező hollywoodi könnyes drámák és happyendes fordulatok, de közben felejthetetlenül pattanásig feszült, a hideg pedig tényleg csontig hatoló.
2014 áprilisában a stáb egy része valóban a hegy alatti alaptáborban forgatott, miközben egy lavina indult el a hegy felől, majd 16 serpát temetett maga alá, akik a Himalája csúcsát megjáró expedíciók megkerülhetetlen segítői. A stábtagok közül senki nem sérült meg, de le kellett állítani a munkálatokat. A sors fintora, hogy a következő évben mozikba került a film, és ez volt az első év 1974 óta, amikor az Everest csúcsát egyetlen hegymászó sem érte el, a serpák ugyanis az előző évi forgatási katasztrófa miatt megtagadták a segítséget.
Fehér pokol
Bármiben is játszik Liam Neeson, szeretjük. Általában egy átlagos kis akciómozit is fel tud húzni a jelenlétével, az utóbbi években pedig bőven akadt ebből a fajtából. A Fehér pokol komolyabb hangvételű thriller, a ‒ szó szerint ‒ a jég hátán is megélő Liam Neeson pedig szokatlan ellenfelekkel találja szembe magát. Egy olajfúró torony személyzete repülőgép-szerencsétlenség miatt az alaszkai vadon kellős közepén próbál túlélni, ahol nemcsak a hideg, de egy éhes farkasfalka is nehezíti a túlélésüket.
Zseniális film, minden izmunkat megfeszítve követjük végig a főhősök kálváriáját, akiknek a küzdelmét a színészek is átélhették: a kanadai télben forgattak, a filmen látható viharok és természeti képződmények tényleg valódiak, semmilyen számítógépes animációt nem alkalmaztak. Liam Neeson elmondása szerint pedig olykor -40 °C-ig is lehűlt a hőmérséklet.
Wind River – Gyilkos nyomon
Ha volt meglepetés 2017-ben, akkor az Jeremy Renner és Elizabeth Olsen közös thrillere volt. A világtól elzárt indiánrezervátumban egy tinédzser lány holttestére bukkannak, és a helyszínre egy FBI-ügynöknő érkezik, Jane Banner (Olsen). Egy tapasztalt nyomkövető az ügynöknővel vállvetve próbál az ügy végére járni, ám a zárkózott és bizalmatlan helyiek nem igazán szeretnék segíteni a gyilkos megtalálását.
Átlagos kriminek tűnhet, de Taylor Sheridan filmje sokkal több annál: a gyilkosság felgöngyölítése mögött komoly dráma bújik meg, amelyben a nyomkövető és az ügynöknő traumái is terítékre kerülnek. A kisváros kihalt utcáin és a hegyek csöndes, hóval borított lankái közt, távol a világ zajától pedig még nyomasztóbb a kíméletlen tél.
A dolog
Egyszer rákerestem az összes Antarktiszon játszódó filmre, és meglepődve tapasztaltam, hogy nem sok ilyen van. Főleg nem olyan, ami említésre méltó. Az egyik ilyen A dolog a ’80-as években több klasszikust magáénak tudó John Carpentertől, akinek filmjét a szörnyfilmek egyik hivatkozási pontjának szokták emlegetni A nyolcadik utas a halál és A ragadozó mellett.
1982 telén járunk, a Déli-sarkhoz közeli kutatóbázison 12 fő olyan idegen létformával szembesül, amely több tízezer évig volt a jégbe fagyva. Az alakváltásra képes lény hamarosan elszabadul, és óriási pusztítást végez a bázison. A kétségbeesett 12 fő folyamatosan fogy, miközben nem tudják, a dolog kibe költözött bele, és ki az, aki még valóban ember. A hideg nem egy vidám dolog, hát még az Antarktiszon, ahol senki sem hallja a sikításodat, ha egy kiszámíthatatlan űrlény az életedre tör!
A film egyébként mindmáig hatalmas kultusznak örvend, a horrorrajongók egyik nagy kedvence. A külső felvételeket Alaszkában és Kanadában vették fel, a bázist viszont a Universal stúdiójában építették fel, ahol különösen kellemetlen volt a nyári hőségben sarkvidéki öltözéket hordani ‒ azért ezt ne próbáld ki otthon.
A filmzenét egyébként Ennio Morricone jegyzi, aki szokásos melódiáit félretéve inkább illeszkedett a rendező John Carpenter stílusához, aki egyébként zeneszerzőként is tevékenykedik. A minimalista szintetizátorzene ugyanakkor annyira nem tetszett az akkori kritikusoknak, hogy rögtön Arany Málnára is jelölték a nagybecsű olasz zeneszerzőt. Persze ennyi év távlatából minden szépül, vagy éppen mindent másképp értékelünk: a filmet kedvelők Morricone zenéjét ugyanúgy kultstátuszba emelték.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
