juhász anna interjú karinthy irodalom

Javában zajlik a Nemes Nagy Ágnes-emlékév, amelynek fő szervezője vagy. Milyen rendezvények voltak eddig, és még mire számíthatunk?

Számomra mindig ünnep egy éven át foglalkozni egy adott szerző életművével. Tavaly Pilinszkyt ünnepeltük, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes pedig kortársak voltak. Sokat köszönhettek egymásnak, és sok közös élményük is volt, szép és nehéz élmények egyaránt. Mindketten átélték a háborút, a nélkülözést, az elhallgattatást. Én már tavaly sejtettem, hogy az idei év Nemes Nagy Ágnesé lesz, és idén januárban el is indult egy beszélgetéssorozat a Petőfi Irodalmi Múzeummal, a Petőfi Kulturális Ügynökséggel szervezve, a MOMKulttal partnerségben. Minden hónapban egy kiemelt kérdés köré rendezzük a beszélgetéseket. Egyik ilyen téma például a természetközelség, nagyon jellemző Nemes Nagy Ágnesre, ahogy a fákról, a madarakról, a természetben létezésről ír, és ahogyan elhelyezi benne az embert. A februári estünk Babits Mihályhoz kapcsolódik, „A hegyi költő”-höz, aki Nemes Nagy Ágnes mestere volt, és akiről a disszertációját is írta. Lesz program a római ösztöndíjról, a szerelemről, a nőiségről: hogyan állta meg a helyét és teremtett szuverén hangot az ötvenes-hatvanas évek férfiközpontú világában? Szabó Magdával való barátságáról is beszélgetünk majd. A centenárium tehát tele lesz fontos és izgalmas programokkal Budapesten és vidéken, de tartunk rendhagyó irodalomórákat is, és egy-egy estet elviszünk különböző helyszínekre, akár a határon túlra is. Márciusban Rómába megyünk Tóth Krisztinával, Ughy Szabinával, valamint Dobri Dániel zeneszerzővel és kollégáival, aki egy kortárs operát készített Nemes Nagy Ágnes szövegei alapján, A másik Róma címmel.

Nemes Nagy Ágnes verseire jellemző a szikár, már-már szigorú forma, ugyanakkor sokszor megjelenik a nőiség is. Mit gondolsz, kiket szólít ma meg az ő költészete?

Jelen van a kettősség, de azt gondolom, hogy olvasóként nem kell választanunk. A szinte tanárnős szigorúság, a pontosság és az objektív líra jelenléte mellett a versekben egy nagyon sebezhető, érzékeny alkotó jelenik meg. Transzparenssé teszi, ahogyan például a családjáról ír, az otthonáról, a gyökértelenségéről. Verseiben a testhez és az érzelmekhez való viszony is a sebezhető nőt mutatja meg. Egyik szigligeti naplóbejegyzésében olvashatjuk a tépelődéseit arról, hogy lehet-e költő, mi mindent jelent számára az írás. „Itt ez a Szigliget, micsoda csönd! Kert, vár, tó, éjszaka, emlék, emlék – nem is emlék, mert minden állandóan jelenvaló – s nem írom. Formában nem tudom, fecsegve nem merem. Pedig mi minden volt ezen a Szigligeten már! Jó és iszonyú.” Beenged minket oda, ahová mi, olvasók, átlagemberek nem biztos, hogy be tudjuk engedni a másikat: mi az, ami fáj, mi ad ihletet, mi volt a pályánkon a fordulópont? A szerzővel azonosulva a saját érzéseinket is megérthetjük. A másik pillanatban pedig nagyon objektív tud lenni. A szomj című versében például egy húsevő virághoz hasonlítja a szexuális vágyat: „Ha húsevő növény lehetne testem, / belém szívódnál, illatomba esten.” Tehát rögtön megjelenik a természet. A távolságtartást, a hűvösséget és a meleg szellőt is megkapjuk Nemes Nagy Ágnestől. Aki időt ad ennek a költészetnek, megtalálja azt a hangot, ami megszólítja.

Van személyes emléked Nemes Nagy Ágnesről, találkoztál vele gyerekként?

Édesapám (Juhász Ferenc költő – a szerk.) második házasságából születtünk a nővéremmel. Számára ez egy új esélyt jelentett, így meglehetősen zárt, tiszta és bensőséges közösségben éltünk mi négyen, kevés emberrel jártak össze a szüleim. Persze voltak hagyományos szombat esti vacsorák művész barátokkal, és emellett is néha eljött hozzánk Illyés Gyula, telefonált Szabó Magda, vagy az utcán összefutottunk Nemes Nagy Ágnessel, vagy a pár utcával feljebb lakó Weöres Sándorral. Hogy ez mit jelent, azt idővel értettem csak meg. A gyerekkori élményeim beépültek, az emlékeim megvannak, de később váltak ezek fontossá, amikor leültem édesapámmal, és mesélni kezdett. Akkor értettem meg, hogy azok az emberek, akikkel találkoztam, milyen hatással voltak a magyar irodalomra. Nagy élmény volt hallgatni, ahogy irodalomról beszélt édesapám, ahogy együtt elemeztük a verseket, vagy az ország-város játék, ami nálunk öt-hat órát tartott. Nemcsak az volt a kérdés, hogy ki tud több nevet vagy művet felsorolni, hanem mélységében is beszéltünk a szerzőkről.

Nemrég mutatták be a Frici & Aranka című filmet, amelynek elkészítésében kreatív producerként vettél részt. Ez volt az első film, amiben közreműködtél?

Több, az irodalomhoz kapcsolódó dokumentumfilmben vettem már részt. 2018-ban édesapámról is készítettünk egyet a férjemmel. A Frici & Aranka „színházi tévéfilm”, egy pályázat eredményeképpen jött létre, amelynek az volt a célja, hogy a járványhelyzet alatt lehetőséghez juttassák a színházakat, színészeket, színházi dolgozókat. Egy évvel ezelőtt kezdtük el forgatni, és emlékszem, teljesen irodalmi lázban égtünk a forgatás tíz napja alatt. A Kosztolányit játszó Hajdu Tibor már a sminkeléskor verseket szavalt, ezzel hódította meg a lányokat, Aranka filmbeli barátnőit. Számomra a film lehetőséget kínált arra, hogy eredeti szövegek alapján megmutassuk, milyenek voltak ezek a karakterek, a századfordulós irodalmi élet, azok az írók és barátaik, akikkel én már egy évtizede foglalkozom, különböző kávéházi beszélgetéseken. Remélem, hogy a nézőkhöz is közel fognak kerülni, és olvasni fognak róluk.

Böhm Aranka nagyon különleges karakter volt, már Ady is írt hozzá verseket. Hogyan kezdtél érdeklődni iránta?

A Gellért térnél lakom, egykori kedvenc kávéházukkal, a Hadikkal szemben, 2010-ben itt kezdtem el szervezni az irodalmi esteket. Arankáék az egykori Verpeléti, mai nevén Karinthy Frigyes úton laktak. Nagyon régóta közel érzem magamhoz Aranka karakterét, az én személyes mitológiámnak régóta része volt. Ez a különleges asszony, „a vadak királynője” sokaknál kihúzta a gyufát, valószínűleg azzal, hogy egy nagyon szép, impulzív, karakteres nő volt. Az ilyen nőket nehezen fogadják el, háttérbe próbálják szorítani, vagy ítélkeznek fölöttük. Nem volt ez másképp száz éve sem. Mindig is próbáltam küzdeni ez ellen, úgy gondolom, hogy sokkal egészségesebb társadalom lennénk, ha nem ítélkeznénk, hanem kíváncsiak lennénk egymásra, és elfogadnánk a másikban azt, amiben ő jó. Aranka nagyon tehetséges nő volt, és kifejezetten azt próbáltuk a film középpontjába állítani, hogy milyen volt Karinthyval az egymásra találásuk és a kapcsolati dinamikájuk. Hogyan ér össze ez a két élet, és mi történik kapcsolatuk majdnem két évtizedében, ami Karinthy 1938-as halálával ér véget? Aranka oldaláról, az ő személyiségét bemutatva pedig az érdekelt, hogy mivel harcolhatott egy ilyen nagyon izgalmas, nagyon szép nő? Miért szeretett volna múzsa lenni? Az irodalomtörténészek szerint is túlzó állítások vannak róla például Déry Tibor Ítélet nincs című regényében. De Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona is eltúlozva írt róla, bár a könyve végén, Aranka halála kapcsán leírja, hogy „ő volt köztünk a legkülönb”. Mindig nehéz sors jut az ilyen nőknek.

A féltékenység rossz tanácsadó. Az volt a cél, hogy ezen az attitűdön változtassak.

Karinthy és Böhm Aranka kapcsolata meglehetősen sajátos, viharos volt.

Nem tudhatjuk, mi történt anno a Verpeléti út 2.-ben, ahol laktak, de azt gondolom, hogy tipikusan a „két dudás egy csárdában” esete voltak. Hiszem, hogy két ember kapcsolatát csak az a két ember ismeri a maga teljességében. Valóban nagyon sok visszaemlékezés szól az állandó veszekedésekről, de a rajongásról is. Maga Karinthy Frigyes írja le, mit jelent neki Böhm Aranka: „Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan te, te nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én fejemben benne…” Ezeknek az ellenpólusoknak a tükrében lehet leginkább érzékelni, hogy mit jelentettek ők egymásnak. Lehet, hogy Aranka többször kísérelt meg öngyilkosságot, lehet, hogy Karinthy Bécsben találkozgatott a szeretőjével, sőt lehet, hogy Arankának is volt szeretője, de mindig ott voltak egymásnak. A személyiségemtől az ítélkezés nagyon távol áll, kíváncsisággal figyeltem ezt a párt és olvasok róluk hosszú évek óta. Lépésről lépésre kerülök hozzájuk közelebb, lenyűgöz Karinthy tanítása és nagyvonalúsága, ahogy a jövő emberét megszólítja: „Én, Karinthy Frigyes, az, aki az / Andrássy úton sétált 1913-ban, száz / év múlva újra meg fog jelenni, és / sétálni fog, s azoknak részére, akik / látni fogják, egészen ugyanazt fogom / jelenteni, mintha mostan látnának…”

A mai individualizálódó társadalmunkban leginkább a mostra koncentrálunk. Karinthyt az érdekelte egy nehéz időszakban, két világháború között, hogy mi lesz majd a világ sorsa, mit tud az írásaival hozzátenni, mit jelent a felelősség. „…aki 2016. november 16-án a Múzeum hírlapi halljában böngészi ezeket a lapokat, hogy nagy történelmi regényéhez, mely a forradalomban játszik, egykorú adalékot szerezzen – hát, hogy vannak maguk odaát, a másik században? …Kérlek, írótárs, válaszolj. Könyörgök neked, írd meg sebtiben – mi lesz? Hová megyünk? Meddig élünk? Mifelé törekedjünk? Mitől tartózkodjunk?” Az volt a célom a filmmel, hogy a nézők is gondolkodjanak el ezekről a kérdésekről.