idegesítő szavak

A kétezres évek elején egy kollégiumi szobában laktam, amin két jogászlánnyal osztoztam. Mindenki szabadon járkálhatott egész nap és éjszaka is, így nem lepődtem meg különösebben, amikor egyik éjjel arra riadtam, hogy valaki bejött. A szobatársam – nevezzük Anikónak – barátja volt. Félálomban a következő párbeszédre lettem figyelmes:

– Szia, Maci, hát megjöttél? Hol voltatok?

– Elmentünk kajcsizni.

– De jó! És mit ettetek?

– Sült bancsit.

– Az nagyon fincsi!

„Keményvonalas” magyar szakosként itt nyögtem egyet, majd a fülemre nyomtam a kispárnát, így nem derült ki, hogy mi másról dumcsizott a párocska, ettek-e husit a vacsi főfogásaként, vagy milyen üdcsit fogyasztottak – bár kétségtelen, hogy a maguk módján, szerizték egymást.

Benne van a pakliban

Vajon mi az oka annak, hogy bizonyos szavaktól olyannyira föláll a szőr a hátunkon, mintha legalábbis a táblán csikorgatott krétát hallanánk? És mitől függ, hogy ki milyen szavakra, kifejezésekre „ugrik”? Jómagam – többek között – a következő kifejezésektől kapok kis híján sikítófrászt: odateszi magát (mégis hova?), benne volt a pakliban (unalomig ismételgetett, mindenre jó frázis), kályhameleg kabát (meggyulladsz benne, kinek jó az?), nem horror áron (minden második közösségimédia-bejegyzésben előfordul). De emlékszem arra a megrökönyödésre is, ami két (egyébként erdélyi) ismerősöm beszélgetését hallgatva fogott el, amikor meghallottam egyikük kérdését: Te voltál kimenve a Szigetre?

Pocaklakó és társai

Az utált szavak listáján évek óta dobogós a pocaklakó: sokan elviselhetetlenül modorosnak érzékelik, de lehet még fokozni, ha pocaklakó minimanóként hivatkozunk megszületendő gyermekünkre. A gyereknyelvből, becézéssel, kicsinyítő képzőkkel alkotott szavak egyébként is sokaknál kiverik a biztosítékot: kari aji (karácsonyi ajándék), szepiszori (szeparációs szorongás), depi, öngyi. De hallottam már a mocitalit (motorostalálkozó), csopibuli (csoportbuli), klántali szavakat is, egyazon beszélő szájából. A törcsi (sőt, türcsi), szopizni, kósti, tejcsi, tejci, fini is hasonló megfontolásból születhettek, nem beszélve a babás lett vagy lebabázik szófordulatokról.

Nem kellene, hogy zavarjon

Dr. Minya Károly nyelvész, a Nyíregyházi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének igazgatója szerint sokan túlságosan negédesnek, bizalmasnak találják ezt a stílust, annak ellenére, hogy nincs olyan magyar nyelven beszélő, aki időnként ne élne az ilyen, szórövidüléssel és kicsinyítő-becéző képzős szavakkal: „Csak egyetlen példa: mindenkinek volt diákkorában töriórája. Ez egyúttal jelzi azt, hogy ezzel a két, összekapcsolt szóalkotási móddal (szórövidülés és képzés) elsősorban a diákok, fiatalok élnek, az így létrejött kifejezések a bizalmas, szleng stílusrétegbe tartoznak. Ezzel sincs semmi gond, hiszen a fiatalok egymás közötti kommunikációjában ez a normatív” – véli a szakember. „Az lenne a norma- vagy stílustörés, ha a kollégiumi szobában az egyik diák így szólna a lakótársához: »Légy oly kedves, nyújtsd ide nekem a székről a ruházatomat!« Nyilvánvalóan azt kérdezné a szobatársa, hogy elmentek nálad otthonról, vagy azt, hogy mi bajod van velem. Ott és akkor a »Lökd ide a rucim!« mondat »megfelelő«. Természetesen ha az idősebb korosztály alkalmazza ezt a beszédmódot, az még inkább visszatetsző, azonban sem bűnt nem követ el ezzel, sem szóban nem inzultál senkit.”

Hivatali förmedvények

Mások a tértivevény szótól vakarják magukat. Valóban nehéz értelmezni, a tér-idő kontinuumban ki mit vesz ennek segítségével, de a hivatali bikkfanyelvben biztosan jól mutat. A megoldásra került, a foganatosítás és társaik sem könnyítik meg az életünket, ha szeretnénk a hivatalok üzeneteit dekódolni. A magasságában és a keretében szintén idegesítőek. De idetartozhatnak a gazdasági vagy egyéb szaknyelvből vett példák is, például a méretgazdaságosság. Máskor a választékosság iránti igény szül furcsa megoldásokat: máig emlékszem a középiskolai tankönyvekben szereplő kijegecesedik vagy izmosodó gyáripar kifejezésekre.

Megeshet az is, hogy a szó hangalakja kelt nemkívánatos asszociációkat: ez lehet a vizenyő és a bőnye (jelentése: emberi, állati kötőszövet) iránti ellenérzés hátterében. A helytelenül használt alakok (szihológus, fusztrál, infulenza vagy infulenzia, inekció) is bosszantóak, nem beszélve a -szuk, -szükölés okozta gyötrelmektől (például kiválassza a kiválasztja helyett). A rizsát ma már vidékiesnek tartjuk, de van, akit inkább a belpesti meghatározás zavar, másokat az, hogy a fővárosba mindig „feljönnek”.

Why beszélsz half angolul?

Van, aki a magyar beszédbe – sokszor indokolatlanul – angol szavakat kever, ez szintén irritáló lehet: lájkolnám, by the way, trash ez a ruha, jó trip volt, full random, tipik, medzsik. Idesorolnám még a kimaxolja, riszpekt, evör szavakat, amelyeket a kelleténél jóval gyakrabban hallunk és olvasunk. A nyelvész szerint ugyanakkor ez sem feltétlenül baj: „A magyar nem holt nyelv, mint a latin, hanem egy élő, organikus nyelv, amely változásában és változataiban él. Elsősorban a szókincse bővül folyamatosan, ezzel elégíti ki a nyelvhasználók kommunikációs szükségletét. A változatait illetően csupán az úgynevezett regiszterváltást kell elsajátítani, ami egyszerűen azt jelenti, hogy angolul nem tudóval beszélgetve nem fogok angol szavakat használni.” De ugyanígy a regiszterváltáshoz tartozik az is, hogy bizonyos helyzetekhez igazítsuk nyelvhasználatunkat:

nem célszerű egy állásinterjún úgy indítani, hogy „na nyomjad a kérdésket, kisapám”.

Te tudtad, melyek a legidegesítőbb szavak? Mutatjuk!

A közösségi médiában igen gyorsan terjednek azok a szófordulatok is, amelyek egyszer-egyszer még elmennek, de egy idő után zavaróan sokan ismétlik. Ilyen lehet a tűpontos, az imádás van, az adom, az osztva és környéke, a minden szava, a szakadok. Cikkek címeiben is feltűnnek mára már közhelyes nyelvi megoldások: felrobbant az internet, brutál jó, mutatjuk. De lássuk, rögtönzött közvélemény-kutatásom szerint milyen egyéb szavak vagy kifejezések lehetnek idegesítőek:

„Kili  vagy kilcsi (futók a kilométerre, főleg, amikor írják). Vissza szoktam írni, hogy a km rövidebb, és mintha ismertebb lenne. A többit lassan megszokom, de ezt a szót nem viselem el.”

„Amikor valaki azt mondja, hogy »Spanyolba« vagy »Horvátba« megy nyaralni.”

„Ez a történet erről szól…, muszáj vagyok…, no de a lényeg az egészből az, hogy…”

„Elvásolja (a fogam). Ez egy szabolcsi kifejezés, mint megtudtam, azt jelenti, érzékennyé tesz, de engem kiráz a hideg minden alkalommal, amikor hallom.”

„Megmondom az őszintét – miért, máskor nem vagy az?! Ezt utálom.”

„A  mondat végi »ja, nem«. Például »Korrekt volt és baráti. Ja, nem.«”

„K i kerázza magát (brrrr), flexel (mármint amikor feszít, pózol helyett mondják), számítózik, meg minden ige elé helytelenül teszik, hogy be- meg le-.”

„A fő ellenségem a »kaja«. Tiszteljük már meg magunkat azzal, hogy nem moslékot, hanem ételt eszünk.”

A kulcsszó: a nyelvi tolerancia

Dr. Minya Károly szerint érdemes azonban óvatosnak lenni az értékítélettel: „Ugyanúgy nem lehet, nem célszerű minősíteni valakinek a beszédét, mint ahogy az alkatát. Ez a nyelvi tolerancia körébe tartozik, amelynek során az önmagunkban időnként fölöslegesen feltörő értékítéleti megmondóembert kell legyőzni. Természetesen, mint ahogy sok egyéb esetben, nem fekete-fehér minden, hanem a különböző színek nagyon sok árnyalatával találkozhatunk. Így az egyik végponton áll az a beszélő, akinek soha nem volt barija, csak barátja, a másik végponton pedig az, aki azt mondja, hogy »Hasi tasi van a hepi hapin!«.Teljesen más, ha valaki grammatikai hibát ejt: »Én elolvasod a könyvet.« Akkor némi szemöldökfelhúzás érvényes lehet.”