Frida Kahlót brutális baleset tette igazán nagy festővé

Frida Kahlóhoz nem volt kegyes a sors. Harmadikként született egy négygyermekes családba, szűkös anyagi körülmények közé. Korán megismerte a testi szenvedést, hatéves volt, amikor járványos gyermekbénulást kapott, és eldeformálódott a jobb lába. Fridát a hosszú lábadozás és a szomszéd gyerekek gúnyolódása elszigetelte a világtól. Támasza fotós édesapja lett, aki bevezette lányát mestersége világába és megszerettette vele a művészeteket. A lány szabadidejében sokat rajzolt, emellett pedig az ország egyik legjobb iskolájában tanult, hogy egyszer orvos lehessen belőle. Nem sejthette, hogy egy szerencsétlen baleset az egész életét megváltoztatja.

A végzetes baleset

Frida az iskolában került közel a baloldali eszmékhez egy Cachucas nevű diákcsoport révén. Ebbe a csoportba tartozott Alejandro Gómez Arias is. A jóképű, barna szemű fiú és az eleven lány egymásba szerettek. Sokat beszélgettek, szerelemről és politikáról leveleztek, és iskola után együtt mentek haza. 

1925. szeptember 17. szürke, esős nap volt. Óráik után buszra szálltak, de Fridának eszébe jutott, hogy elhagyta az esernyőjét, ezért visszafordultak, hogy megkeressék, és egy másik buszra szálltak vissza. Percekkel később egy villamos csapódott a busz oldalába. Többen azonnal meghaltak, mások a kórházban vesztették életüket. 

Arias könnyebb sérülésekkel úszta meg a balesetet, de Frida nem volt ilyen szerencsés. A lányt felnyársalta a busz vas kapaszkodórúdja – „ahogyan a kard felnyársalja a bikát”, fogalmazott később –, átszúrta a gyomrát és a méhét, eltört a medencecsontja, a kulcscsontja, három csigolyája, a gerince három, a jobb lába tizenegy helyen, a válla pedig elmozdult. Egy hónapig feküdt kórházban. 

Ágyhoz kötve

Frida a kórházból kijövet is még hosszú hónapokra ágyba kényszerült, és számos műtét várt rá. Az elhúzódó lábadozás miatt ott kellett hagynia az iskolát, és le kellett mondania álmáról, hogy egyszer orvos lesz belőle. Festeni kezdett, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról, és kitöltse valamivel az ágyban töltött eseménytelen órákat. Egy speciális festőállvány és a baldachinos ágya fölé erősített tükör segítségével önarcképeket készített. 

Szenvedéseit Ariasszal történt szakítása is súlyosbította: a fiú állítólag egyszer sem látogatta meg hosszú lábadozása során. Fridára a balesete után négy évvel talált rá ismét a szerelem a mexikói festőművész, a nála húsz évvel idősebb Diego Rivera személyében. Viharos kapcsolatuk és Rivera nőügyei ellenére Frida kitartott a férfi mellett, aki támogatta a munkáját, és 1929 augusztusában összeházasodtak. 

Fridát a sérülései okozta fájdalom egész életében elkísérte. Több mint harminc műtéten esett át. Legnagyobb fájdalma mégis az volt, hogy nem lehetett gyermeke Riverától, az orvosok ugyanis tartottak tőle, hogy a szülés a nő életébe kerülne. 

1953-ban állapota miatt ágynyugalmat írtak elő neki, ami távol tarthatta volna első önálló kiállítása megnyitójáról, de ágyát a galériába szállíttatta, ő maga pedig mentővel, hordágyon érkezett meg az eseményre. Ugyanebben az évben amputálni kellett a jobb lábát. Naplójában egyre több vázlatot készített angyalokról és csontvázakról. 

Ekkor így írt állapotáról: „Hat hónappal ezelőtt amputálták a lábam, egy örökkévalóság óta kínoznak, és egyre homályosabb az ok, amiért érdemes életben maradnom. Meg akarom ölni magam. Diego az egyetlen, aki visszatart ettől, mert hiú módon azt képzelem, hiányoznék neki.”

Ezek után nem sokkal, 47 éves korában egy tüntetésen tüdőgyulladást kapott, és nem sokkal később meghalt.