emmanuelle retro erotika film

Jómagam így ismerkedtem meg Rainer Werner Fassbinder vagy Nagisza Oshima filmművészetével, de a mai fogalmak szerint legfeljebb erotikus, akkor még „félpornónak” bélyegzett Emmanuelle is belefért a közszolgálati televíziózásba – persze szigorúan késő éjjel. A főcímdal sokak fülébe beleragadt: Gergely Róbert énekelt búgó hangján a főszereplőnőről, aki a „szerelem dalára elindult”, s óriási választás elé állította az élet, amit ő nemes egyszerűséggel átengedett másoknak:

Szerette őt a trópusi nap,
Törtek a szívek egy lány miatt.
Boldog legyen, vagy csak szabad?
Hagyta, hogy mások válasszanak -

hallgathattuk a Filmslágerek magyarul kazettán, kiskamaszként homályosan megsejtve, hogy itt azért többről lehet szó, mint a boldogság, a szabadság és a választás elvont fogalma.

A magyar valóságból a Seychelles-szigetekre

A magyar nézőnek, ha éppen nem kiskamasz volt, az erotikus tartalmon kívül mást is kínált a francia sorozat. A rendszerváltás utáni rögvalósággal szembesülő, kipufogógázban és taxisblokádban fuldokló hazai lakosság számára „a Seychelle-szigetek aranysárga fövenye, örökké nevető bennszülöttei, a könnyű estéli étkezések, miközben messze a tenger morajlik” (ahogyan Kolozsvári Papp László írta az Élet és Irodalomban) nem is lehetett volna messzebb. A kenyai szafarikon, luxusvillákban, thai ópiumbarlangokban vagy valamely ranchon különböző férfiakkal és nőkkel barátja, az idős Mario hatására és biztatására intim viszonyba keveredő Emmanuelle a szexuális szabadság megtestesítője lett a tátott szájjal figyelő közép-kelet-európai számára.

Önéletrajzi motívumok

Maga a történet egy thai írónő, Marayat Bibidth fejéből pattant ki, aki Emmanuelle Arsan néven adta ki Emmanuelle című regényét 1959-ben Párizsban. A megjelenés után rögtön betiltották, és csak 1967-ben jelenhetett meg újra. Az erotikus regény írásában állítólag a Bibidth férje, a francia UNESCO-diplomata, Louis-Jacques Rollet-Andriane is közreműködött, és, hogy úgy fogalmazzunk, saját élményből dolgozott. A regényből először a hatvanas években készült film, de ez korántsem volt olyan explicit, mint az 1974-es, Just Jaeckin rendezte verzió, amely átütő sikert hozott az alkotóknak, főként a főhősnőt megszemélyesítő Sylvia Kristelnek. A sikerhez nagyban hozzájárult a Pierre Bachelet által szerzett főcímdal, amelyről kiderült, hogy egy angol együttes, a King Crimson egyik számával túlontúl erős hasonlóságot mutat. (Az alkotók végül peren kívül megegyeztek a zenekarral.) A filmet állítólag 650 millióan látták világszerte, egy párizsi moziban 14 évig vetítették folyamatosan. (Magyarországon – nem meglepő módon – nem került mozikba, videókazettán járt kézről kézre, majd a kilencvenes években az Emmanuelle-sorozat a televízió képernyőjén is megtekinthetővé vált, vélhetően némileg cenzúrázott formában.)

Női szexualitás, férfiszemmel

A nem túlságosan bonyolult szüzsé szerint Emmanuelle Thaiföldre utazik diplomata férjéhez, ahol mindene megvan, ám a luxusban unalmasan telnek napjai. Erotikus élményekre vágyik, ezért „ledobja láncait”, és nem csak azokat: leszbikus kalandokba keveredik a diplomata nőközösség tagjaival, majd beleszeret egy régésznőbe, de érzelmei nem találnak viszonzásra. Unalmas életéből az zökkenti ki, hogy találkozik Marióval, egy öregedő életművésszel, akinek feltett célja, hogy megismerteti Emmanuelle-t a női test és lélek felszabadításának útjával. Ezt konyhafilozófiai okfejtéssel („A szerelem nem más, mint vágyakozás a testi kéj után”) és többek között egy ópiumbarlangban zajló csoportos erőszakkal kívánja elérni. Emiatt már a korabeli nyugati lapok is támadták, mondván, hogy a film valódi szándékát „álfilozófiai verejték mögé rejti”, és a gyönyörű tájak felvételei a „hazug és ostoba mondanivaló” leplezésére szolgálnak.

A siker receptje

Az Emmanuelle egy idő után mint franchise üzemelt tovább: megszámlálhatatlan folytatást forgattak le, különböző főszereplőnőkkel. Emmanuelle eljutott Hongkongba, Velencébe, Los Angelesbe, és más távoli tájakra is. 

A második részben bukkant fel Laura Gemser, aki egy egzotikus masszőrnőt alakított, olyan meggyőzően, hogy egy olasz rendező szerződtette a Fekete Emanuelle (szigorúan egy m-mel, hogy a szerzői jogi vitákat elkerülhessék) címszerepére. Ebből az utánzatból több epizód is készült, nagy népszerűséget hozva Gemser számára a nyolcvanas években Olaszországban. De megformálta Emmanuelle-t Monique Gabrielle, Mia Nygren, Natalie Uher és Marcela Walerstein is. A hírek szerint ismét le fogják porolni a klasszikus szoftpornót: a címszereplő az Adéle életéből és a Nincs idő meghalni című James Bond-filmből ismert Léa Seydoux lesz.

Alice Csodaországban?

A négy nyelven beszélő, kiemelkedően magas IQ-val rendelkező Sylvia Kristelt igencsak beskatulyázta az erotikus szerep, később sem tudott kitörni belőle: a számtalan Emmanuelle-film mellett olyan, sokat sejtető című alkotásokban szerepelt, mint a Lady Chatterley szeretője, a Casanova vagy a Perzselő szenvedély. Kristel 32 évesen búcsút mondott a szerepnek – viszont az egyik utolsó verzió főcímdalát ő énekelte. 2006 szeptemberében, hat évvel halála előtt Nue (Meztelenül) címmel jelent meg önéletrajzi regénye. Ebben azt írta: az Emmanuelle a mai pornófilmekhez képest olyan, mint Alice Csodaországban, hozzátéve, hogy a fia, amikor először látta, elaludt rajta, olyan unalmasnak találta. Változnak az idők.