A túlzsúfolt lakásokban nem ritkán nyolcan-tízen is szorongtak egyetlen szobában, miközben sem áram, sem víz, de még elegendő élelem sem jutott a gettó lakóinak.
„A kapu, melyen kifordultunk, egy Pozsonyi úti háznak a kapuja volt. Itt laktam testvéreimmel együtt június vége óta, mióta a zsidókat összeköltöztették (hogy még jobban összetarthassanak). Hatágú, nagy vörös csillagot tettek a kapura, a Dávid csillagát. (…) Költözéskor már kaptunk egy kis kóstolót az eljövendőből: a fuvaros legényei, akik költöztettek, elzabrálták egy csomó drága ruhaneműnket, fehérneműnket, tündér ügyesen; két testvérem is kísérte a fuvart, semmit se vettek észre” – írta Szép Ernő egyik utolsó prózai munkájában, amely Emberszag címmel jelent meg, először 1945-ben.
A hatvanéves Szép Ernőnek – aki harminchárom évig volt a Margitszigeten a Palatinus Szálló lakója – 1944. március 19-én, a németek bevonulásának napján kellett otthagynia lakóhelyét. A zsidó származású író először testvéreihez, a Thököly útra költözött, majd egy Pozsonyi úti csillagos házba kellett mennie, de itt sem maradhatott sokáig: behívták munkaszolgálatra, amit csak menlevelének köszönhetően élt túl.
Sárga csillag a bejáratnál
1944. június 16-án polgármesteri rendelet jelent meg arról, hogy Budapest zsidó lakóinak el kell hagyniuk otthonaikat, és a hatóság által kijelölt kényszerlakhelyekre, az úgynevezett csillagos házakba kell költözniük. A rendelet előírta, hogy e házak bejárata fölé jól látható, „kanárisárga” Dávid csillagot helyezzenek el, hasonlóan a ruhájukon április óta viselt sárga csillaghoz, amit „állandóan ép és tiszta állapotban” kellett tartaniuk. A fővárosban mintegy kétezer csillagos házat jelöltek ki: ezek Budapest minden kerületében megtalálhatóak voltak, de legtöbbjük a bel-pesti területeken, a később felállított gettó területén helyezkedett el.
A magyar hatóságok tíz nap alatt a csillagos házakba terelték zsidó származású honfitársaikat, akik a rendelet szerint családonként egy szoba használatára voltak jogosultak. A rendelet a főváros lakosságának 20%-át, összesen körülbelül 220 000 embert érintett, akik számára a 2000 ház nagyon kevésnek bizonyult. A gyorsan kialakuló zsúfoltságban nyomorúságos körülmények között kellett élniük, idegenekkel megosztva legintimebb szférájukat.
Nyolcvanan három szobában
Konrád György, aki gyerekfejjel élte át a vészkorszakot, így emlékezett vissza a zsúfoltságra: „Egy harmadik emeleti lakásban talán nyolcvanan is laktunk két szoba hallban.
Éjjelre egymásra halmoztunk minden bútort, amin nem lehetett aludni; nem mindenki alatt volt ágy vagy matrac, de szőnyeg mindenki alá jutott.”
A házakat csak meghatározott napszakban és meghatározott időre lehetett elhagyni – ám korántsem volt biztos, hogy aki kimerészkedett az utcára, épségben haza is tért, hiszen a házmesterek és a nyilasokkal rokonszenvező polgári lakosság rendszeresen feljelentette, akit gyanúsnak talált.
A csillagos házakban mindennaposak voltak a házkutatások. „Éjjelenként rendőrök, katonák és nyilasok jöttek külön-külön vagy együtt és azzal az ürüggyel, hogy fegyvert és titkos rádióleadót keresnek, elloptak, amit találtak és ami megtetszett nekik. A zsákmányon kívül tetszésük szerint egy-egy zsidót is magukkal vittek.
Minden este rettegve hajtottuk le fejünket, mert nem tudtuk, hogy mit hoz az éjszaka, és féltünk a másnaptól, mert az is csak rosszat hozott a számunkra”
– emlékezett vissza egy túlélő.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Kényszermunka a téglagyárban
A balul sikerült október 15-i kiugrási kísérlet után bevett gyakorlat volt, hogy a nyilasok előzetes értesítés nélkül, hajnalban beállítottak valamelyik csillagos házba, összehívták a lakókat, majd az összes férfit (vagy az összes nőt) kényszermunkára vitték, például az óbudai téglagyárba. Órákig tartó gyaloglás után, a zuhogó esőben kellett dolgozniuk, elszenvedni a fizikai és verbális atrocitásokat. Az út végső állomása azonban sokaknak nem a téglagyár volt, hanem valamelyik haláltábor, ahová a Józsefvárosi pályaudvarról vitték, marhavagonokban a szerencsétlen embereket. November elejétől kezdve ugyanis a halálmeneteket is elindították, majd arról is döntés született, hogy a budapesti zsidókat gettóba zárják.
A védett házak sem voltak biztonságosak
A Vöröskereszt és a semleges országok már 1944 novemberében létrehozták a védett nemzetközi gettót a Szent István park és Pozsonyi út környékén. Ezekbe a védett házakba hivatalosan 15 600 fő költözhetett volna be, menlevéllel, a valóságban azonban jóval többen zsúfolódtak össze. „Semleges követségek védelmük alá vettek bérházakat, és kiírták a kapura, hogy ez a ház a svájci, a svéd, a spanyol vagy a vatikáni követség védelme alatt áll. Állítólag a pápai oltalom volt a legjobb.
Aki nem tudott védett házba kerülni, az ment a gettóba, már ácsolták a magas kerítéspalánkot és a kaput”
– írta Konrád György. A menlevelek és a védett házak azonban csak ideig-óráig óvták meg az üldözötteket: a nyilasok 1944 telén már innen is kiterelték, majd a Dunába lőtték a zsidókat.
A budapesti gettó
Ebben az időszakban már biztonságosabbnak tűnt a központi gettóban tartózkodni, ott azonban rettenetes körülmények uralkodtak. A Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és a Károly király körút által határolt területet magas fapalánkkal vették körbe, majd december 10-én lezárták, mindössze négy őrzött kaput hagyva rajta. A gettó 4500 lakásában 70-80 000 ember zsúfolódott össze: mindegyik szobában legalább heten-nyolcan laktak, de nem volt ritkaság az sem, ha tizennégyen szorongtak egymás mellett.
A gettóba a zsidók gyakorlatilag üres kézzel érkeztek: sem tartós élelmiszert, sem tüzelőt, sem bútorokat nem vihettek magukkal. Vendéget nem fogadhattak, és rádiót vagy telefont sem tarthattak, karácsony után megszűnt az áramszolgáltatás és a vízellátás is. Az emberek napi 7-800 kalóriás fejadagokon tengődtek, s a legyengült gettólakók között a flekktífusz és a vérhas is szedte áldozatait. Mint ahogy a nyilasok is:
„Ha visszagondolok ezekre a hetekre, hónapokra, minden annyira rendkívüli volt, azaz annyira kívül esett minden normális renden, amiben azelőtt éltünk, hogy voltaképpen semmi nem ért váratlanul és semmin nem csodálkoztunk”
– írta egy túlélő. „Elég gyakran előfordult például, hogy minden előzetes bejelentés nélkül bezúdult a lakásba három-négy fiatalember, nyilas egyenruhában, karszalaggal, végigtrappoltak a lakáson, és fenyegetően emelgették vállukról a puskájukat. Ilyenkor néhányan sikoltoztak, zokogtak, volt, aki elájult, de e különítmény elvonult, senkit nem vittek magukkal.”
A gettó 3000 áldozata
1945. január 17-én a szovjet csapatok elérték Budapestet, a pesti gettó felszabadult, de rengetegen áldozatul estek a borzalmaknak: a gettó területén 3000 holttestet találtak, amelyek többségét a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokban temették el. A túlélőknek azzal is szembesülniük kellett, hogy rokonaik és ismerőseik közül nagyon sokan nem tértek vissza: Szép Ernő testvérei közül Mártont a rakpartról lőtték a Dunába, József munkaszolgálatosként veszett el, Vilma pedig eltűnt. Akik pedig túlélték a haláltáborokat, egy életen át cipelték magukkal az ott átélt borzalmakat. (Borítókép: Fortepan / Fortepan)
Kapcsolódó: Dövényi Nagy Lajos félárva zsellérfiúból lett antiszemita újságíró
