„Jártak is a csudájára e karmos állatnak. Helyébe azonban inkább oda illett volna a kék disznó. Ami e „dalcsarnok”-ban hangzott, az nem volt nyávogás, az röfögés volt, mégpedig olyan, hogy a dragonyos káplár is belepirulhatott” – írta Ágai Adolf 1909-ben a főváros egyik leghírhedtebb bordélyházáról, a Kék Macskáról, vagyis a Blaue Katzról. A mulató csak egyike volt Budapest ilyen létesítményeinek, amelyekről ebben az időben jobban ismerték Magyarországot Európa-szerte, mint a tokaji borról.
Cselédsors helyett kéjelgés
A prostitúció Magyarországon a 19. század közepétől kezdett megkerülhetetlen problémát jelenteni. A főváros növekedésével ugyanis egyre nagyobb néptömegek áramlottak Budapestre jó munkalehetőségek reményében. A nők közül rengetegen álltak cselédnek – ekkoriban a fővárosban foglalkoztatták az ország háztartási alkalmazottjainak mintegy 50 százalékát. A nehéz cselédsors elől azonban sokan inkább menekülni próbáltak – ahogy arról Forrai Judit ír A budapesti prostitúció szabályozásának kezdeteicímű tanulmányában. Ehhez hozzájött, hogy a nagyvárosi körülmények között egyre nőtt a magányos emberek száma, akik szórakozást és szerelmet kerestek. Mindez „létrehívta a kéjelgési rendszer nem látható hálózatát, és ezzel szervező, öngerjesztő erővé vált az állandó »új áru« megszerzésére” – fogalmaz Forrai.
Az ellenőrizetlen kéjelgés azonban azzal is járt, hogy aggasztó méreteket kezdett ölteni a nemi betegségekben szenvedők száma.
1863-ben például már 14 olyan kórház működött a fővárosban, amely kifejezetten a bujakór gyógyításával foglalkozott.
Kényszerből hoztak szabályozást
Szentkirályi főpolgármester és Gerlóczy főjegyző végül 1867-ban rendeletet alkotott, ez volt a „Szabályok a kéjelgésről, bordélyházakról és kéjhölgyekről”. Az indoklás szerint „a jelenlegi társadalmi viszonyoknál fogva
a kéjhölgyek és bordelházak eltűrése, ámbár azok a közerkölcsiséggel homlokegyenest ellenkeznek,
a kósza kéjelgésből különben a közegészségre háruló kóros következések elkerülése végett szomorú kényszerűség lévén, szükséges olyan rendszabályokat alkotni, melyek által egyrészről a vétek szemtelen gyakorlásából eredendő közbotrány elkerültessék, másrészről a közegészség veszélyei lehetőleg elháríttassanak.”
Az előírások szerint bordélyházat csak 30 év feletti nő vezethetett, és mind neki, mind alkalmazottainak úgynevezett türelmi bárcát, egyfajta működési engedély kellett igényelniük – ezt a főkapitány adhatta ki a tanács jóváhagyásával. Egy kéjlakban legfeljebb 8 nő dolgozhatott, a prostituáltaknak négynaponként meg kellett vizsgáltatniuk magukat a kerületi orvossal. A lányok 17 éves koruktól dolgozhattak.
Túl sok örömlány volt az utcán
A kéjnők kizárólagosan bordélyházakba zárása azonban valójában nem volt működőképes elképzelés – ahogy erre a főváros vezetése is rájött. A rendelet 1884-es módosításától fogva – hivatalosan is – működhettek olyan létesítmények, amelyek egyszerre kínáltak szórakozást és prostituáltakat. A kéjnők azonban az utcán egyáltalán nem „dolgozhattak”, legalábbis elvben nem. A szabályt sokáig nem tartatták be, egészen Boda Dezső hivatalba lépéséig. Az új főkapitány ugyanis keményen lecsapott a szabálytalankodókra, ahogy azt a Mulató Budapest című lap 1906-os száma is megjegyzi.
„A székesfőváros utcáin ismét éjszaka is arcpirulás nélkül mehet haza a színházból jövő női közönség
és megtörtént az a csoda, hogy a nagyobb utcák sarkán nincs többé kitéve az ember az ott álló kéjnők megszólításainak, melyeknek akkor is ki volt téve, ha az ember tisztességes női társaságban volt (…) Boda főkapitánynak köszönheti a székesfőváros közönsége, hogy megszabadult ez ázsiai állapotra valló mizériától.”
Itt feledte szerelmi bánatát Bismarck fia
Kocsmából, kávémérésből (a kávézók elődjei), orfeumból, varietéből és bordélyból persze sokféle akadt a fővárosban, a kétes hírű lebujoktól az arisztokraták és politikusok által látogatott luxuskéjlakokig. A mai VI., VII. és VIII. kerület külsőbb utcáiban a lepukkantabb mulatók üzemeltek, így nem volt különösebben jó híre az Ó, a Zichy, a Mozsár, az Akácfa, a Dob, a Bérkocsis vagy a Víg utcának. Utóbbiról Csáth Géza is megjegyzi: itt dolgoztak Budapest legrosszabb sorsú, paraszti sorból származó kéjnői.
Az egyik legismertebb lebuj ebben az időben a Blaue Katze (Kék Macska) volt, amely a Király utca 15. szám alatt működött. A mulatóban olyan vendégek is megfordultak, mint walesi herceg korában VII. Eduárd, Habsburg–Lotaringiai Rudolf, valamint Herbert von Bismarck, a német birodalmi kancellár fia. Utóbbi az Ujság 1926. decemberi száma szerint szerelmi bánatát feledni érkezett a Kék Macskába, mert „apja nem tűrte, hogy a friedrichsruhei hitbizomány leendő ura egy Carolath hercegnőt vegyen el feleségül”.
A német birodalmi kancellár fia az egyik átmulatott éjszaka végén teljesen pucéran táncolt a mulató nézőterén, és a kiérkező rendőrök nem őt, hanem a közönséget parancsolták ki.
Mikszáth Kálmán így írt a Blaue Katzéről Cassius álnéven a Pesti Hírlap 1881 augusztusi számában: „Az orgiák, a kiélt sanzon-énekesnők, a frivol couplettek hajléka. Közmondás, hogy ahol húsz tót megtelepszik, ott mindjárt pálinkamérést kell nyitni. Még inkább áll ez a mágnásokra nézve, kiknek... a Kék Macska... nélkül lehetetlen megegzisztálniok.”
Persze nem ez volt a környék egyetlen hírhedt lebuja. Errefelé működött a Fekete Macska, a Vörös Macska, a Fogazó Kacsa és a Jó Pásztor is. És persze az Etablissement Ármin, amelyet ugyan a pesti polgárság mocskos és veszélyes létesítménynek tartott, ez nem akadályozta meg az ide látogató tömegeket, hogy élvezzék a zenés bohózatokat, a sanzonokat és a táncos előadásokat – meg persze az örömlányok szolgáltatásait.
A virágzó mulatót azonban lapostetű-invázió miatt 1896-ban bezárták.
Luxustanyák és -mulatók a város szívében
A kor leghíresebb kéjhölgye ekkoriban kétségtelenül Pilisy Róza volt, aki örömlányokon kívül zenés, verses vacsorákat is kínált – ezeken olykor nem csak férfiak vettek részt, persze csak ők maradtak a vacsora végeztével is, hogy másfajta testi örömöknek is hódoljanak. Ahogy az Ó utca talán leghíresebb bordélyházában, a Kakasos házban, úgy a Magyar utca 20. szám alatti, jóval színvonalasabb kéjházban is gyakran megfordult
Krúdy Gyula, aki mindkét létesítmény madámját levette a lábáról – a szó szoros értelmében.
Hogy Pilisy Róza bordélyháza mennyire előkelő volt, azt jól mutatja, hogy a ház bútorzatát ugyanaz a Thék Endre asztalos készítette, aki kifaragta az Országházban a miniszterelnök íróasztalát is.
Roppant híres – és hírhedt – volt a Maison Frida is, amely 14 lánnyal kezdte meg működését 1905-ben. A korabeli híresztelések szerint egy katonatiszt itt talált rá feleségére, persze nem egyedül; a tiszt előbb a nő, majd saját fejébe eresztett golyót. Noha nem kifejezetten bordélyként működött, ám szexualitásban és erotikában nem szenvedett hiányt Somossy Károly Orfeuma sem.
„Somosy úr eltaposta az egész pesti éjszakát, amikor vállalkozásába belefogott”
– írta róla Krúdy Gyula Somosy, aki Pestet mulatni tanította című írásában. Somossy fedezte föl a többi között a Barrison-lányokat: „titkuk abban rejlett, hogy egyformán szőkék voltak, alig fejlett gyereklánynak látszottak, s a legártatlanabb arccal a legpikánsabb dalokat énekelték” – írta visszatekintésében előadásukról 1986-ban Alpár Ágnes színháztörténész. Az orfeumokat az 1896-ban kinevezett Rudnay Béla rendőrfőkapitány megpróbálta megrendszabályozni, ám nem járt sok sikerrel.
A kifejezetten bordélyházként működő mulatóknak az 1926-ban hozott, szigorúbb szabályozás tette be a kaput: nem adtak ki újabb türelmi bárcákat, és a régieket is egymás után vonták vissza. Ekkortól bordélyok helyett csak magán- és nyilvános találkahelyek kaptak engedélyt, a prostitúciót véglegesen 1950-ben tiltották be Magyarországon.
Ady Endre is híres volt mulatozásairól – így teltek napjai Nagyváradon.
