„Budapest közönsége néhány napig az állatkerti akváriumban láthatta a Fekete-tengerről felvándorolt hatalmas vizát, amelyet a paksi halászok fogtak ki. Hossza 273 centiméter, súlya 135 kiló. 60 év óta nem halásztak ekkora vizát a magyar Duna-szakaszon” – hangzott el 1957 márciusában a Filmhíradóban. Ekkor már ritkaságszámba ment a vizafogás, pedig pár évtizeddel korábban még mindennaposnak számított.
Budapest életében a halászat egykor roppant fontos szerepet töltött be. A folyót mindennap elárasztották a halászbárkák, és a halászok fogásukat ladikjaikból vagy a halpiacon értékesítették. Az egyik legfontosabb hal a viza volt: ez a hatalmas tokféle alapvetően tengerben él, ám ívni felúszik a folyókon, így került minden évben a Duna magyarországi és budapesti szakaszára. A feledésbe merült halászmúltról egészen régről, a 11. századból is maradtak fönn feljegyzések.
A Duna őrhala, mint adó
Már a Nagy Lajos király utasítására 1360 körül készült Képes krónikában is szerepel: 1053-ban I. András a Győr alatt állomásozó III. Henrik német-római császár éhező seregének ötven vizát küldött, Komárom várjobbágyai pedig hallal, kiváltképpen vizával fizették adójukat. Ekkoriban évente 1000-1500 tonnányi halat fogtak ki, főként a Dunából és a Tiszából, de a Maros, a Körös és a Zagyva mentén is gyakori volt a vizafogás. A Szigetköz és a Csallóköz, valamint Komárom térsége például közismert vizaívóhely volt.
A halfajtát olyan nagy becsben tartották, hogy Mátyás király több tucat vizát vitetett a Dunából a tatai Öreg-tóba, hogy gyönyörködhessen bennük.
A viza fogására alkalmas területek komoly értéket képviseltek. Valamikor 1498 és 1511 között gróf Szentgyörgyi Farkas vizafogót építtetett a Dunán, ám gátját Korlátkövi Osvát, a komáromi várnagy széthányatta. Az ügyből per lett, végül II. Ulászló közbelépett, és magára vállalta a per folytatását. Hogy mi lett az ügy vége, az sajnos ma már nem ismert.
A viza halászata nem volt könnyű munka. Általában két módszer valamelyikét alkalmazták. Az egyik az úgynevezett rekesztés: cölöpsort vertek le a folyómederbe, csapdába ejtve a halakat, esetleg karók közé veszített hálókkal terelték a varsába az állatokat. Ősszel, amikor a vizák téli szállást keresve lomhán úszkáltak a víz felszínén, nagyon fontos volt a vizafogó tanyát időben előkészíteni. A másik bevett módszer szerint lánchorgokat vezettek át a folyó egyik partjáról a másikra. Herman Ottó A magyar halászat könyve című munkájában így írt erről:
„az egész szerszám fényesre van kicsiszolva, mert a vizahalász azt tartja, hogy a Duna »őrhala« a fényes horoggal szeret »játszani«.”
„Ezekkel a lánczhorgokkal, tavaszkor, midőn a viza, a tok a Fekete-tengerből jöve, a Dunán felvonúl, – különösen a Kazán-szoros táján – átkötik a folyót, anélkül, hogy a horgokra bárminemű csalit tennének. Ez a szerszám tehát csak a hal kiváncsiságára épít, még pedig nem is hiába, mert kivált régibb időben, mikor a nagy őrhalak még seregesen tódultak a Duna folyamágazatába, ez a halászat nagyon is kifizette magát, szolgáltatván néha 500 kilós vizákat, a melyek sózásra kerültek s így a téli éléskamara kincseit szaporították; nem is szólva az ikráról, mely már a régi magyar konyhán is oly előkelő helyet foglalt el. A viza és a tok öregje kapkodott az útjában álló horgok után; ezek szúrták; a hal – különösen a farkával – visszavágott s rajtavesztett.” Olykor a jégolvadás előtt is halászták, ilyenkor szigonyt vágtak a hal hasába.
A viza
Hatalmasra növő és sokáig élő tokféle. A legnagyobb, rekord méretű példány 7,2 méter hosszú és 1571 kilogrammos volt. Persze az ennél kisebbek a gyakoribbak: a tipikus viza 4-5 méter hoszzú, 5-600 kilogrammos. Nagyon hosszú életű faj: akár 100 évig is élhet, a hímek 10-13, a nőstények 13-15 éves korukban válnak ivaréretté. A Fekete- és a Kaszpi-tengerben, ritkábban az Adriai-tengerben él, ívni azonban a tengerbe ömlő folyókba vonul. Húsa, de legfőképpen ikrája miatt halászták, utóbbiból készül a beluga- vagy fekete kaviár, amelynek alig több, mint 100 grammja mintegy 80 ezer forintba kerül. Ma hivatalosan csak a tenyésztett halak ikráját lehet nemzetközi kereskedelmi forgalomba hozni. Magyarországon annak, aki élő vizát szeretne látni, a Tiszatavi Ökocentrumba kell ellátogatnia.Ladikokból árulták a halakat a budapesti rakparton
Noha a vizahalászat fénykora a 11–15. század közé tehető, még hosszú ideig sok ilyen hal akadt horogra. „A legnagyobb hal, mit fogtak a Dunában, Viza volt. 1857-ben fogatott, súlya meghaladta a 8 régi mázsát néhány fonttal” – írta Singhoffer József Hazánk halászata című, 1892-es könyvében (a 8 régi mázsa nagyjából 420 kilogrammnak felel meg). Sőt, még 1957-ben is beszámoltak hasonló esetről: ekkor Paksnál egy 135 kilós vizát emeltek ki a folyóból – ezt az állatot szállították aztán az Állatkert akváriumába, a fogságban azonban hamarosan elpusztult.
Ebben az időben a mai Molnár és az Irinyi utca sarkán volt a halpiac – itt kínálták minden reggel a hajnalban fogott zsákmányt a halászok, az Erzsébet híd építése után pedig a Nagyvásárcsarnokban lehetett vizát (és más halakat) vásárolni. Sok halász nem ment a piacra, hanem egyszerűen csónakjából árulta portékáját a rakparton. Thurzó Gábor író így emlékezett vissza arra, amikor édesanyja egyszer magával vitte halat venni:
„megborzongok, beléfogózom, behunyom a szemem, mert a halászlegény éppen rácsapott a tátogó fejre, most, most nyisszantja fel a hasát, véres vödörbe a belsőségek – az ikrája, a mája persze a miénk – majd újságpapírba tekeri, vihetjük.”
Élve vontatták Bécsbe a vizákat
A kifogott halakat általában feldarabolták, és besózva, hordókban szállították Bécsbe, Krakkóba, Párizsba. Olykor egyszerűen a folyón felfelé haladó hajók után kötötték a hatalmas állatokat, és élve vontatták őket Bécsbe, ahol vizamészárszék is működött. Ekkoriban számos halvendéglő is volt Budapesten. Sőt, az a szokás járta, hogy péntekenként az éttermek meghívtak egy-egy halászmestert, aki saját maga készítette el a halászlevet és a halpaprikást a vendégeknek. Ebből az időből származik a Karinthy Frigyesnek tulajdonított híres reklámszlogen is, a
„Mondja, marha, miért oly bús? Olcsóbb a ponty, mint a hús.”
Pedig az író egy 1931-es vitafórumon kategorikusan tagadta, hogy ő írta volna. „Legeslegnagyobb sikerem egy reklámverssel volt, amelyet nem is én írtam” – mondta, majd így folytatta: „Amikor a pesti utcán és a csarnokokban megjelentek a »Mondja, marha, miért oly bús, olcsóbb a ponty, mint a hús« szövegű plakátok, hetekig csilingelt eszeveszetten a lakásomon a telefon, cégek, vezérigazgatók könyörögtek, hogy vállalataik részére sürgősen szerkesszek hasonlóan szellemes reklámkölteményt. Hiába szabadkoztam, hogy ezt nem én írtam: nem hitték el.”
Vízlépcső lehetetlenítette el a vizahalászatot
Ma azonban a budapesti halászat szinte elképzelhetetlen. A túlhalászás hatására – a vizának ugyanis nemcsak a húsa remek, de ikrájából készül a világ egyik legdrágább kaviárja – egyre csökkent a számuk a magyarországi folyókban. A halak hazai ívását a Duna vaskapui vízlépcsőjének megépítése lehetetlenítette el végleg: a vizák ugyanis ezen az akadályon nem tudnak átkelni. A legutolsó vizafogást 1986-ból jegyezték föl, amikor egy 3 méteres, 180 kilós példányt emeltek ki a folyóból Paksnál. Budapest utcáit járva azonban bizonyos részletek felidézik a múltat. Például a XIII. kerület egyik részét, amely a Duna és a Váci út közötti terül el, ma is Vizafogónak hívják – a Vizafogó parkban található tó közepén még egy szobor is a hatalmas halat mintázza. Ugyancsak a budapesti halászatnak állít emléket a halárus lány szobra a Kristóf téren, és a régmúltban keresendő annak az oka is, hogy miért állítottak szobrot a Horváth-kertben Nepomuki Szent Jánosnak, a halászok védőszentjének.
Nyitófotó: Fortepan / Bojár Sándor
Nemcsak a halászat nyomai tűntek el Budapestről: azt is kevesen sejtik, hogy a Krisztinavárost és a Tabánt egy patak szeli át, ami olyan büdös volt, hogy inkább befedték.
