Azt gondolhatnánk, hogy egy olyan országban, mint Nagy-Britannia, ahol a demokrácia magvait már évszázadokkal ezelőtt elvetették, a nők szavazati jogának bevezetése mindössze formalitás, ám a tények másról árulkodnak.
„Szavak helyett tettek”
A 19. század végére a nők már számos országban szavazhattak, Új-Zélandon például 1893-ban kapták meg a 21 év feletti nők a jogot, hogy beleszólhassanak az ország életébe. Ekkor Anglia még sehol nem volt ezen a téren.
Annak érdekében, hogy változzon a helyzet, Emmeline Pankhurst szüfrazsett 1903-ban megalapította a Women's Social and Political Union (Nők Szociális és Politikai Szövetsége) nevű szervezetet, amelynek célja az volt, hogy harcoljon a nők jogaiért. A szövetség a „szavak helyett tettek” jelmondatának megfelelően olykor valóban drasztikus eszközöket is bevetett.
A be nem váltott ígéret
Az 1910-es általános választásokat végül megnyerő Liberális Párt vezetője és a későbbi miniszterelnök, Herbert Henry Asquit kampányában ígéretet tett, hogy amennyiben ő kerül hatalomra, felkarolja a nők választójogának ügyét, és a parlament elé terjeszti a „Kiegyezés Törvényét”, amely egymillió nőt ruházott volna fel a szabad választás jogával.
Amikor Asquit hatalomra került, meg is alakult egy bizottság, amelyik előkészítette ezt a törvényjavaslatot, amelyet kétszer is vitára bocsátottak a képviselőházban, ám ezután Asquit nem terjesztette elő a parlamenti napirendben, illetve a Képviselőház és a Lordok Háza közötti feloldhatatlan feszültségekre hivatkozva 1910. november 18-án bejelentette, hogy 28-án feloszlatja a parlamentet, és új választásokat ír ki.
Békés tüntetésként indult
A miniszterelnök e lépése után a választójogukért harcoló nők úgy érezték, elárulták őket, ezért demonstrációt szerveztek: Coxton Halltól vonultak a Parlament épületéig. A hat órán át tartó menetet a rendőrök erőszakkal igyekeztek megfékezni, és sem ők, sem a férfi bámészkodók nem riadtak vissza attól, hogy szexuálisan is bántalmazzák a demonstráló nőket. A tüntetők közül végül négy férfit és 115 nőt tartóztattak le, ám a vádakat másnap ejtették is.
A nők szavazati jogát támogató bizottság felháborodott az események miatt, és nyilvános kivizsgálást követeltek arra a 135 interjúra hivatkozva, amelyben tüntetőket kérdeztek ki a történtekről. A vizsgálati kérelmet az akkori belügyminiszter, Winston Churchill elutasította.
Eközben a parlamentben
A rendfenntartók először egy nőt sem akartak beengedni, hogy tárgyaljon a törvényről a miniszterelnökkel, ám végül egy négyfős delegációnak, Emmeline Pankhurstnek, Sophia Duleep Singh hercegnőnek, Elizabeth Garrett Andersonnak és Hertha Ayrtonnak engedélyezték a belépést. Anderson és Ayrton egyébként nem csak a szavazati jogért vívott harcban vettek részt, mindketten úttörőnek számítottak a tudomány területén akkoriban Angliában. Anderson volt az egyik első női orvos az országban, míg Ayrton villamosmérnökként dolgozott.
Bár a kapun bejutottak, sokra nem mentek vele, ugyanis a miniszterelnök nem volt hajlandó tárgyalni velük, így a három nőt, hogy ne okozzanak még több felfordulást, az épület egyik hátsó kapuján vezették ki.
A szüfrazsettek sem riadtak vissza az erőszaktól
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár a Fekete Péntek egy tragikus esemény, amelynek nem lett volna szabad megtörténnie, a szavazati jogukért harcoló nők, különösen Pankhurst szervezetének tagjai,
olykor durva, agresszív akciókkal hívták fel magukra a figyelmet: kirakatokat törtek be, gyújtogattak, műemlékeket rongáltak meg.
Ennek következtében rengeteg, több mint ezer szüfrazsett került börtönbe, ahol sokan éhségsztrájkba kezdtek. Erre válaszul bevezették a kényszeretetést, ami szó szerint azt jelentette, hogy letolták a nők torkán az ételt. A másik válaszlépés egy törvény bevezetése volt, amely azt írta elő, hogy az éhségsztrájk miatt legyengült nőket ki kell engedni a börtönből, és ha megerősödnek, ismét le kell tartóztatni őket.
Mennyire hatékony az erőszak?
A történészek a mai napig vitáznak arról, hogy vajon Emmeline Pankhurst és a szüfrazsettek mozgalmának drasztikus lépései hatékonyak voltak-e, vagy inkább ellenérzéseket váltottak ki, ami hátráltatta ügyüket.
Akadnak olyanok, akik úgy vélik, a szüfrazsettek koruk terroristái voltak, akiktől a hatalom tartott, és nem riadt vissza semmilyen eszköztől, hogy megfékezze őket, vagyis az erőszak ténylegesen erőszakot szült.
Mások szerint a nőknek egy férfiak által uralt rendszerben kellett felhívniuk magukra a figyelmet, ami megmagyarázza az agresszív fellépésüket.
A nők végül 1918-ban kapták meg a szavazati jogot, de csak a harminc éven felüliek járulhattak ekkor még az urnákhoz.
A nők hegyeket is képesek megmozgatni, ha arról van szó, nem volt ez másképp a népirtással sújtott Ruandában sem.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
