Kezdjük ott, hogy a bajusznak ki kellett nőnie. Amíg ez nem történt meg, nem is vették komolyan a legényeket: bőrbajszúnak vagy kopasz-szájúnak csúfolták őket, mint Arany János A bajusz című versében Szücs György gazdát. A különféle varázsszerek, amelyek a bajusz és a szakáll kinövését ígérték a kétségbeesett, „csórészájú” korabeli kamaszoknak, népszerűek voltak: a századelőn a lapokban előszeretettel hirdettek különböző kencéket a probléma megoldására. Így például a Sámson bajusznövesztő szert vagy Csillag Anna haj- és szakállnövesztő kenőcsét, amelyeket „titoktartás mellett” küldtek el az impozáns arcszőrzetre vágyó serdülő ifjaknak. Arany versében pedig a nevezett Szücs György is mindent megtett, hogy kinőjön végre a bajusza: kenegette „írral, kígyóhájjal, medvezsírral, ebkaporral, kutyatéjjel”, de mindhiába.
Bajusz kell a magyarnak!
Egy 1940-es orvosi mű, Berda Károly A magyar nép dermatológiája című könyve egyenesen leszögezi: „Bajusz kell a magyarnak!” Mi több: „Ha legény, legyen »bajszi« s ne aféle »kopaszszájú p...a nyaló«.” A bajusz lehetett „pender”, „pöndör”, „kondor”, „pödrött”, s a közfelfogás szerint addig nem is udvarolhatott az illető, míg ki nem nőtt a bajusza: „Amíg »tejfölös szájú«, hagyjon békét a leányoknak, majd, ha »kipelyhedzik a legénytolla!«”
A bajuszkötő volt az első magyar szabadalom
Akinek végre kinőtt a bajsza, foglalkoznia kellett vele, hogy ne legyen csálé, hanem mindkét ága szép egyformán álljon. A 19. században Magyarországon igen elterjedt volt a harcsabajusz és a pödrött bajusz, ez utóbbit faggyúval bekenték, majd zsinórral pödörték, ami nem kis vesződséggel járt. A bajuszkötő Korényi Endre zilahi fogtechnikus találmánya volt 1896-ban, s mint ilyen, az első magyar szabadalom dicsőségét is magáénak mondhatja. Lefekvés előtt kellett felkötni, miután a férfiember a bajusz mindkét felét ízlése szerint gondosan felkunkorította. A bajuszkötőt a korabeli lapokban éppen úgy reklámoztak, mint manapság a kozmetikai eszközöket. Az első világháborúig a katonáknak tilos volt a bajuszukat leborotválni; utána viszont a bajuszok előbb megrövidültek, majd egyre inkább divatba jött a simára borotvált arc, a bajusz csak jelzésértékű maradt, mint Jávor Pál arcán.
Zsebóra, bőrcsizma, sarkantyú
A férfiak kedvelt kiegészítője volt a zsebóra is. Minél tehetősebb volt valaki, annál díszesebb, márkásabb terméket hordott –
csakúgy, mint manapság a csuklón viselt Rolex, ez is jelezte viselője társadalmi státuszát.
A férfiasság jelképe volt még a bőrcsizma és a hozzá tartozó sarkantyú is. Mivel a csizma drága darabnak számított, viselője megbecsülte: olyannyira, hogy egyes tájakon sáros időben kézben vitték a csizmát a templomba, s csak odaérve húzták fel. A csizma ünnepi ruhadarabnak számított, leginkább bálokra, istentiszteletekre és lakodalmakra húzták fel. A sarkantyú lovagláskor praktikus célt szolgált, de a táncmulatságokon pengő hangja is felhívta viselőjére a figyelmet.
A családfő helye
Parasztemberek jellemző tárgya volt az Alföldön a gondolkodószék, amit paraszttrónusnak is neveztek. Akié ez a szék volt, az övé volt a családban a „hatalom”. De a paraszti családokban nem csak tárgyi megjelenítői voltak a családfő státuszának. A családfő mindig az asztalfőn ült, és ő szedhetett magának először a feltálalt ételből, kiválogatva magának a jobb falatokat. Utána következett az anya, majd a legvégén a gyerekek. A családfő akkor is a neki kijáró helyen ült, amikor vendége jött: „Olyan kedves vendég nem volt, akit az apa a maga helyire erisztött volna” – emlékezett vissza egy idős parasztember.
A családfő igazi hatalmát és tekintélyét a vagyontárgyak jelentették. A szántóföld, a tanya, a jószágok, a termények, esetleg városi ingatlan vagy szőlő-gyümölcsös, amit a családfő gyakran már életében megosztott fiai között. Mások viszont az utolsó pillanatig ragaszkodtak vagyonukhoz, amivel nehéz helyzetbe hozták fiaikat: „Előfordult, hogy az ötven-hatvan éves fiaknak még mindég az apjuktul köllött ruhára valót kúdulni, vagy az öregöt möglopták.” Ha valaki elszegényedett, a tekintélyét is elveszítette. „Nincs vagyon, oda a hatalom” – tartotta a hódmezővásárhelyi szólásmondás.
Apáról fiúra szállt a gondolkodószék
A gyönyörűen faragott és díszített gondolkodószéket mindenesetre kizárólag a családfő használhatta, s ő is csak akkor, ha éppen gondolkodni vágyott. Magas, mívesen faragott háttámlájára a gazda rávésette a nevét és a készítés évszámát. A gondolkodószékek apáról fiúra szálltak, aki megörökölte, átfestette, és saját nevét írta rá. Fontos szerepét jelzi, hogy egyes vidékeken a családfő temetésekor a sírhoz is kivitték az elhunyt gondolkodószékét. A gondolkodószék fölé kis képet akasztottak, mellé kétoldalt pedig pipatartót (pipatóriumot), illetve egy falitékát, amelyben a férfiasság további kellékei kaptak helyet: a pálinkás butykos, a borotvatok és a borotválkozáshoz szükséges tükör, a dohányvágó és a tűzszerszám. Ha tudott olvasni a családfő, esetleg az imádságoskönyvet és a kalendáriumot is odakészítették.
Három szakácskönyv ingyenes szállítással!
Mentes Anyu szakácskönyveit azoknak ajánljuk, akik egészségük érdekében vagy meggyőződésből különleges étrendet követnek, de azoknak is, akik csak inspirációt, új ízeket keresnek.
MOST INGYENES HÁZHOZSZÁLLÍTÁSSAL!
Tekintsd meg ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
