A világhírű szabadulóművészt barátja is varázslónak hitte

Sir Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes megalkotója megszállottan hitt a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek túlvilági eredetében: a pókhálós padlásokon kísértő szellemekben, a varázserővel bíró halandókban. Még barátja, Harry Houdini, a világhírű szabadulóművész sem tudta bebizonyítani, hogy trükkjei mögött semmilyen természetfeletti erő nem áll.

Négyen ülik körül az aranybojtos szaténterítővel letakart, kerek kisasztalt: Sir Arthur Conan Doyle, a népszerű detektívtörténetek írója, felesége Jean, a világhírű illuzionista, Harry Houdini és az ő felesége, Bess. Az elsötétített szállodai szobában egymás kezét fogva hajolnak a kristálytányérra állított gyertya fölé, amelynek lángja ringatózó rémalakokat fest a falakra. 

Jean egy borostyánbrossal összefogott turbánt visel a fején, ujjain gyűrűk csillognak, szemét szorosan lehunyja. Percek óta nem történt semmi. Mind éberen figyelnek, és ha felettük léptek zaja hallatszik vagy a szobaszerviz robog el az ajtajuk előtt, összerezzennek. Aztán Jean szeme hirtelen felpattan, és akár egy tébolyult üveggolyó, nyughatatlanul forog üregében. 

 – Harry! – búgja szokatlanul mély, fátyolos hangján. – Harry, itt vagy? 

A szólított nyel egyet, bólint, majd a biztonság kedvéért hangosan válaszol: – Itt vagyok, Jean. 

 – A mama vagyok, Harry – formázzák Jean vérvörös ajkai. 

A szabadulóművész, az író és a kísértetek

Vajon mi történik velünk a halál után? Tényleg a mennyországba kerülünk egy sokat dicsőített isten színe elé? Vagy a földön rója tovább megszokott köreit testtelen szellemünk? A 19. század emberét ilyen és ezekhez hasonló kérdések foglalkoztatták az Egyesült Királyságban és az Atlanti-óceán túlfelén. Meglepő módon a spiritualizmus iránti érdeklődés fellendülése egybeesett az ipari forradalommal és a nagy tudományos-technológiai fejlődések időszakával. 

Talán minél inkább kitágult a halandó ember világról szerzett tapasztalatainak köre, annál inkább foglalkoztatta, hogy hol található a határ a számokkal és képletekkel leírható világ és a megmagyarázhatatlan jelenségek birodalma között? Ráadásul később az első világháborús veszteségek is még inkább a túlvilág létéről szóló kérdésekre irányították a figyelmet: vajon kapcsolatba léphetünk-e szeretteinkkel, akik a fronton vesztették életüket, és nem volt időnk elbúcsúzni tőlük? 

A spiritualizmus a korszak olyan nagy neveinek a fantáziáját ragadta meg, mint az illuzionista és szabadulóművész, Harry Houdini és a Sherlock Holmes-regények írója, Sir Arthur Conan Doyle. Mindkét férfi egy elhunyt családtagját vágyta viszontlátni a mozgalom gyakorlati hasznát közvetíteni hivatott szeánszokon, de ahogyan a szellemi létben való hit hozta őket össze, úgy az is szakította meg a két kebelcimbora barátságát. 

Sir Arthur Conan Doyle és Harry Houdini
Sir Arthur Conan Doyle és Harry HoudiniWikipédia

Harry, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete

Doyle mindig is érdeklődött a halottal való kommunikáció iránt, de csak azután állította életét igazán a túlviláginak vélt jelenségek vizsgálatának szolgálatába, miután elveszítette Kingsley nevű fiát, testvérét, két unokaöccsét és két sógorát az első világháborúban. Nemcsak a kíséretetek létezését hitte megingathatatlanul, de hitt a tündérekben is – ebben részben két fiatal yorkshire-i lány volt ludas, akik papírbábuk segítségével készítettek fotókat tündérekről. 1921-ben The Coming of the Fairies (A tündérek eljövetele) címmel írt könyvet ezekről a mesekönyvekben feltűnő lényekről. Többek között ez a munkája volt az indok arra, hogy a Szovjetunióban okkultizmus vádjával nem jelenhetett meg Sherlock Holmes kalandjai című novelláskötete. 

Weisz Erik, azaz Harry Houdini mindössze négyéves volt, amikor családja maga mögött hagyta Budapestet, és Amerikába emigrált. Harry gyerekként vett részt a Spirit Cabinet (Szellemszekrény) című előadáson, amelyben egy megbilincselt férfi különféle hangszerek segítségével szellemekkel kommunikált – legalábbis az előadás szórólapja ezt állította. Testvérével, Theóval már akkor kételkedtek a mutatvány valóságában, ennek ellenére a látottak inspirálták Harryt a szabadulószámok ötletének kidolgozására. Az 1900-as évek elejére pedig világhírű illuzionistává vált. 

Sir Arthur Conan Doyle és Harry Houdini 1920-ban találkozott először. Doyle bálványozta az illuzionistát, aki hiába próbálta elmagyarázni, hogy minden földöntúli erőtől mentes trükkökkel él csupán, ő úgy gondolta róla, hogy valódi varázslatot használ. Az író mentségére legyen mondva, nem ő volt az egyetlen, aki elhitte, hogy amit a színpadon lát, valóság. Egy színésznő, Sarah Bernhardt például arra kérte Houdinit, hogy növesszen neki új lábat annak a helyére, amit egy színpadi baleset következtében veszített el. 

A mama, Harry és Bess
A mama, Harry és BessWikipédia

Arthur, azt hiszem, ez egy rémes barátság vége

A két barát sehogyan sem jutott dűlőre a spiritualizmus körülötti kérdésekben. Houdini szeretett volna hinni a kísértetekben, mindennél jobban vágyott rá, hogy néhány szót válthasson elhunyt édesanyjával. Megesett, hogy képtelen volt ellenállni a szeánszok csábításának, hogy így lépjen vele kapcsolatba, de az összes médium sarlatánnak bizonyult. Ezek után missziójának tekintette, hogy leleplezze a csalókat, mert úgy gondolta, sokkal többet tudnak ártani a szeretteiket sirató, naiv embereknek, mint amekkora segítséget azok várnak tőlük. 

Doyle nem vette jó néven barátja tevékenységét. Az ő életét annyira meghatározta a spiritualizmus iránti elköteleződés, hogy saját szellemi vezetője (Phineas) utasításaitól függött, hogy mikor adta a fejét költözésre, vagy mikor utazott el otthonról. Egy alkalommal az ő tanácsára ütemeztették át a sussexi vonat menetrendjét. Valamilyen különös egybeesés folytán Phineas sokszor képviselte a szintén kísértethívő és önkéntes médium feleség, Jean érdekeit. 

Az író és az illuzionista között nem sokkal azután került sor kenyértörésre, amikor Jean médiumi szerepkörében megpróbált kapcsolatba lépni Houdini édesanyjával. Jean tizenöt oldalnyi, tökéletes angolsággal lediktált szöveget körmölt le a szeánsz alatt. Bár Houdinit először mélyen megérintette az esemény, de a tény, hogy édesanyja rémesen rosszul tudott angolul, hamar kijózanította, és az újságoknak már azt nyilatkozta, nem hinné, hogy ha a mama a túlvilágról szólhatna hozzá, ilyen bőbeszédű lenne. 

Houdini ennek ellenére valószínűleg sosem vetette el teljesen a túlvilági lét lehetőségét. Miután meghalt, özvegye, Bess évente egyszer részt vett egy szeánszon abban a reményben, hogy férje kapcsolatba lép vele a kód segítségével, amit erre az esetre talált ki és osztott meg vele. Houdini mégsem szólt hozzá. Beth tíz éven keresztül próbálta őt elérni a másvilágon, de végül feladta. Állítólag

Megjelent az új Dívány-könyv!

A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!

Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!

hirdetés

azt mondta, tíz év túl hosszú idő, hogy egy férfira várjon. 

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek