Mi lesz velünk, ha eljön a világvége?

A 21. század elején, az egyre nagyobb méreteket öltő klímaválság idején számtalan eshetőséget ismerünk, ami az emberiség vesztét okozhatja. Fajunkat eltörölheti a globális felmelegedés okozta szárazság, éhínség és szélsőséges időjárás. Vagy az is lehet, hogy mielőtt ez bekövetkezne, mi magunk vetünk véget az életnek egy atomháborúval? Netán megtámadhat minket egy földön kívüli civilizáció? És ha igen, vajon túlélheti-e bárki is?

Mike Pearl szorongásos zavarban szenved. A terrorizmustól kezdve a fulladáson át a pitbullokig minden félelemben tartja. Néha napokon át tartó pánikrohammal küzd, máskor retteg az éjszakától, mert biztos benne, hogy élénk rémálmokat hoz majd. De Mike Pearl az a fajta ember, aki a gyengeségéből előnyt kovácsolt. Úgy döntött, ahelyett, hogy alaptalanul retteg a válogatottan szörnyű események bekövetkeztétől, inkább utánajár, mennyi a valószínűsége, hogy bekövetkezzenek, és milyen következményekkel járhatnak. A nap, amikor megtörténhet című könyvében még valószerűtlennek tűnő, sokszor félelmetes események eljövetelének lehetőségeit latolgatja.

Végezhet-e az emberiséggel egy atomháború?

Hirosima és Nagaszaki bombázása óta azt reméljük, az emberiségnek megjött az esze, és tisztában van azzal, hogy milyen következményekkel járna, ha atomháborúba bocsátkozna. Mike Pearl szerint ez az esemény akár holnap is bekövetkezhetne, de az is lehet, hogy talán sosem kerül rá sor. Kutatásaiban a legmeglepőbb az, hogy nem feltétlenül törölné el a Föld felszínéről az életet.

Úgy gondolja, hogy az ötvenes évek biztonsági oktatóvideóihoz nem szükséges cinikusan hozzáállnunk („Teljesen felesleges egy atomrobbanás esetén az iskolapad alá bújni, amikor egy ilyen fegyver nemcsak a gyerekekkel, az iskolapadokkal is végez!”), ugyanis – bár a város, ami felett felrobban, azonnal elpusztul – az ereje nem végtelen. Az Atomic Bomb Casualty Commission (Atombombakár-felmérő Bizottság) amerikai kutatói a hirosimai robbanást vizsgálva rájöttek, hogy azok, akik lebuktak, fedezékbe vonultak vagy védve voltak a törmelékektől, sokkal nagyobb eséllyel élték túl a támadást.

Egy atomháború nem feltétlenül végezne az egész emberiséggel
Egy atomháború nem feltétlenül végezne az egész emberiséggelFotó: Kremll /

Ahhoz, hogy mindannyian meghaljunk, hatalmas méreteket öltött háborúra és több ezer atombomba bevetésére lenne szükség, és Pearl arra is figyelmeztet, hogy nemcsak a robbanással, hanem a detonáció utáni tűzviharral és sugárzással is számolnunk kell. Akiko Takakkura, aki húszéves volt Hirosima bombázásának idején, az Atomic Archive felvételén így számolt be az átélt borzalmakról: „Abban a pillanatban azt éreztem, hogy Hirosimát három szín borítja be. Csak vörösre, feketére és barnára emlékszem... semmi másra. Az utcán lévő emberek közül sokan szinte azonnal meghaltak. A holttestek ujjhegyei lángra kaptak, és az ujjaikról a tűz fokozatosan átterjedt az egész testükre.”

Tehát az atomtámadásnak lehetnek túlélői. Erre azonnal rávághatjuk, hogy persze, de vajon meddig, hiszen ott van még a sugárzás is, ami egy nagyobb horderejű háború esetében kiirtaná az egész fajunkat. Dr. David Denkenberger, a Global Catastrophic Risk Institute munkatársa szerint viszont ez nem egészen így van. A detonáció közelében valóban pusztító lenne a sugárzás, és természetesen beszivárogna a talajba és a vizeinkbe, de a nukleáris robbanófejek nem hatékony szállítóeszközei az apokalipszis esetén elképzelt, kontinens méretű sugárfelhőknek. A csernobili robbanás például négyszázszor annyi radioaktív anyagot juttatott a Föld atmoszférájába, mint a Hirosimára ledobott bomba.

Egy atomháború esetén azonban fel kellene készülnünk a nukleáris télre is. A tűzvihar után maradt füst és hamu a légkör felső részeibe kerülve kizárná a napfényt, ami az optimista megközelítés szerint két-három éven át tartó, 1,25 Celsius-fokos hőmérséklet-csökkenéshez vezetne. Ez összességében nem vezet katasztrófához, de a fotoszintézishez szükséges napfény hiánya miatt a mezőgazdaság összeomlana. Ezenfelül otthon kellene maradnunk lesötétített ablakok mögött, hogy védjük magunkat az UV-sugárzástól, és védőruhát kéne viselnünk, amikor kilépünk a házból.

Pearl kutatásai szerint a Föld összes szárazföldi területének elpusztításához azonban nem lenne elég pár száz bomba, összesen tizenhatezer darabra lenne szükség. Ez hatalmas mennyiség, hiszen a világon jelenleg kilencezer-hatszáz robbanófej van aktív katonai használatban. Az író felhívja a figyelmet, hogy mégsem árt résen lenni, hiszen ha Donald Trump hű ígéreteihez, a nukleáris arzenált minden eddiginél jobban ki fogja bővíteni.

A jó hír az, hogy felvettük a kapcsolatot a földönkívüliekkel, a rossz, hogy elpusztítanak bennünket

Egy atomháborút tehát valahogy túlélhetne az emberiség, a fejlett és ellenséges földönkívüliek invázióját viszont több mint valószínű, hogy nem. Pearl ezért nem is az űrháborúval foglalkozik könyvében, hanem a lehetőséggel, hogy egy nap jelet kapunk intelligens földönkívüliektől.

Könyvének egyik legvalószínűbb eseményeként utal a földön kívüli élet felfedezésére. Úgy gondolja, őrültség azt hinni, hogy rajtunk kívül nem élnek mások az univerzumban, tekintettel Eric Bergernek, egy űrre szakosodott újságírónak az ismert bolygók lakhatóságával foglalkozó Pinceton-tanulmánnyal kapcsolatos analízisére, ami azt állítja, hogy a lakható bolygók száma valószínűleg több tízmillióra tehető, és minél többet tudunk a világűrről, ez a szám annál inkább növekszik.

Ez is jól mutatja, hogy az űr hatalmas. Az egyetlen lakható bolygó, amiről a galaxisunkon kívül tudunk – a Proxima Centauri – négy fényévnyire van tőlünk, tehát ha léteznek is ott földönkívüliek, a fénysebességgel megtett utazásuk hozzánk négy évig tartana.

Chris Impey, az Arizona Egyetem csillagásza ráadásul óva int attól, hogy a SETI-kutatások minden mesterségesnek tűnő jelzéseit a földön kívüli élet bizonyítékának véljük, hiszen ezek többsége vagy az univerzum valamely természetes jelensége, aminek még nem értjük az okát, vagy egyszerűen hamis jel. Dan Werthimer, a kaliforniai Berkeley Egyetem SETI-programjának igazgatója szerint a következő években találhatunk olyan primitív létformát, mint a kövekre ragadt szerves nyálka, de ha fejlett létformával szeretnénk felvenni a kapcsolatot, ahhoz a technológiájukat kell megtalálni. 

Vajon elpusztítanának minket a földönkívüliek?
Vajon elpusztítanának minket a földönkívüliek?Fotó: Colin Anderson Productions pty l /

Az eszközeink pedig egy olyan fajéhoz képest, amely akár kétmillió évvel is előttünk járhat, meglehetősen elmaradottak. „Tudjuk, hogy vannak fizikai jelenségek, amelyeket nem értünk. Fogalmunk sincs, mi az a sötét energia. Szóval elképzelhető, hogy létezik olyan megoldás, amely még az elektromágneses kommunikációnál is jobb” – magyarázza Werthimer. Impey úgy véli, hogy ha sikerülne bizonyíthatóan intelligens jelet fognunk egy nap, az önmagában aggodalomra adhatna okot. „Elképzelhető, hogy a bolondéria, a zűrzavar, a forrongás, amely a népi kultúrában csapódik le, a világot alapjaiban megrengető eseményekhez vezet majd.”

Werthimer szerint előfordulhat, hogy a jeladás olyan tartalommal érkezne, amiben képek és nyelvleckék vannak. De persze nemcsak olyan jelek röpködnek az űrben, amit nekünk szántak, foghatunk valamiféle űrbéli építmény által kibocsátott fotonhullámokat is. De az a lehetőség is elképzelhető, hogy az üzenetet képtelenek leszünk dekódolni. Az erre a szituációra létrehozott protokollsorozat kijelenti, hogy nemzetközi konzultáció lezajlása nélkül tilos választ küldeni, egész egyszerűen azért, mert nem biztos, hogy az idegenek barátságos szándékkal közelednének felénk.

Vagy túléljük a halált is

Tegyük fel, hogy képesek vagyunk túlélni egy atomtámadást, ráadásul a földönkívüliek is megkegyelmeztek nekünk. Ebben az esetben úgy érezhetjük, hogy többé semmi sem árthat az emberiségnek, kivéve persze a halált. Vajon képesek lehetünk-e felülkerekedni a természet rendjén, és szert tenni a halhatatlanságra? Pearl szerint igen, de valószínűleg semmi jó nem származna belőle. 

Arra azonban figyelmeztet, hogy a halhatatlanságot ne halál nélküli, hanem hihetetlenül hosszú életként képzeljük el. Ehhez mindössze arra van szükség, hogy csökkentsük az olyan halálozási okokat, mint a szívbetegségek és a rák, ne adjuk fel a mikrobák elleni küzdelmet, és győzzük le az öregedést. Egyszerűnek hangzik, nem? 

Mióta Carlos López-Otín és spanyolországi kutatócsoportja nemrég megtalálta a biológiai öregedés kilenc tényezőjét, a harc nem teljesen kilátástalan. Ezekre a tényezőkre azonnal megoldást is kínálnak, de mielőtt nagyon beleélnénk magunkat, legtöbbjük még nem létező terápiákat és gyógyszereket jelent. 

Túlélhetjük-e a halhatatlanságot?
Túlélhetjük-e a halhatatlanságot?Fotó: FotoMaximum /

Tegyük fel mégis, hogy mindegyiket feltalálták. Ebben az esetben ezeket már fiatalkorban alkalmazni kellene, hogy elejét vegyük az öregedésnek, és előfordulhat, hogy olyan mellékhatásokkal járnának, amelyek megkeseríthetik a hosszú életünket. Mivel ezeket a gyógyszereket örökké szednünk kellene, szükségünk lesz életmódbéli változtatásokra is. Pápá, kávé, pápá, alkohol! És azt se feledjük, hogy ezek a gyógyszerek még mindig nem védenek meg minket a halálos balesetektől, amiknek egy hosszú élet alatt sokkal nagyobb a valószínűsége. 

Pearl megkereste Bryan Biscofot, a San Franciscó-i Quasicoherent Labs konzultációs cég matematikusát, aki kiszámolta, hogy az örök élet ebben az esetben nagyjából 1132,925 évet jelentene. Ez az az időintervallum, ami túl hosszú ahhoz, hogy elkerüljük a baleseteket.

Bár mindannyian örülnénk ennek az örök életnek, a következményei senkit sem tennének boldoggá. Halál nélkül ugyanis hamarosan nemhogy a Föld, de az egész naprendszer sem bírná eltartani az emberiséget. 

Mustra