Gyerekként vesztette el látását és hallását, így lett világhírű író

GettyImages-88803735

Az élet vagy vakmerő kaland, vagy semmi – mondta Helen Keller, és ő aztán pontosan tudta, miről beszél. Ahelyett hogy siketen és vakon elmerült volna az önsajnálatban, nemhogy visszavonult, de egyre nagyobb kihívásokat keresett. Fantasztikus karriert futott be, életét pedig a lehető legsikeresebbé alakította. Hogy csinálta? Egy hasonlóan kitartó segítővel.

Helen Adams Keller 1880-ban született Alabamában, tökéletesen egészségesen. Úgy fejlődött, ahogy a kortársai, sőt kicsit gyorsabban is, minden iránt érdeklődött, élénk volt, sokat mozgott, beszélt a kis babanyelvén. Másfél éves korában azonban súlyos betegség támadta meg. Akkoriban még nem voltak képesek diagnosztizálni a kórt, amit ma skarlátnak vagy agyhártyagyulladásnak feltételeznek, sőt gyógyítani sem lehetett. Az „agylázban” szenvedő kislány teljes mértékben elvesztette a hallását és a látását is, és ettől kezdve megváltozott az élete, hiszen a világ befogadásában egyedül a szaglására és a tapintásra hagyatkozhatott. 

Innen tényleg nehéz nyerni. Egyáltalán élni. És főleg lediplomázni, vagy Alexander Graham Bell, esetleg Mark Twain barátjává válni, elnökökkel levelezni – Helennek mégis sikerült. 

Az anya nem adta fel

Helen a második születésnapja előtt elveszítette a két legfőbb érzékét még azelőtt, hogy megtanult volna beszélni. Nem csoda, hogy eleinte nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Többé nem hallotta, amit mondtak neki, hiába vigasztalták, és nem látott semmit sem, akármennyiszer hajolt fölé aggódva az édesanyja. Ha beszélt is, nem hallhatta, jól mondja-e a szavakat, sem azt, mit válaszolnak neki. Egyetlen emberrel volt képes kommunikálni, a család szakácsnőjének hatéves lányával.

A két kislány hatvan jelből álló saját jelnyelvet dolgozott ki, így tudtak érintkezni egymással. Emellett a látássérültekre jellemző hatodik érzék is elképesztően kifejlődött Helenben. Megtanulta abból megállapítani, ki közeledik felé, hogy hogyan lép és milyen illata van. Idővel képes volt férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat is megkülönböztetni így. Ennyi azonban nem volt elég a boldogsághoz. Saját testébe zárva nem érezte jól magát, gyakoriak voltak nála a dührohamok, amikor üvöltött, harcolt, rugdosott, akit ért. Mindenki azt javasolta, adják intézetbe a nehezen kezelhető gyereket, hiszen sehogy sem lehet megközelíteni, gyakorlatilag nem lehet vele kommunikálni – de szerencsére az anya kitartott a lánya mellett.

Helen Keller 8 évesen Anne Sullivan és a baba társaságában
Helen Keller 8 évesen Anne Sullivan és a baba társaságábanFotó: New England Historic Genealogical Society / Wikimedia Commons

Anne Sullivan mindent megváltoztatott

Az anyuka addig nem adta fel, amíg meg nem találta a megoldást a lánya problémájára. Olvasott, kutatott, szakembereket keresett, amíg rá nem bukkant a reménysugárra: Charles Dickens Amerikai jegyzetek című leírásában egy olyan lány történetét meséli el, aki Helenhez hasonlóan látása és hallása elvesztése után lett sikeres iskolás. Helen édesanyja ilyen reményekkel kereste fel dr. J. Julian Chisolm baltimore-i specialistát, aki a siket gyerekekkel foglalkozó Alexander Graham Bell-lel kapcsolta össze. Bell volt az, aki Kelleréket a Vakok Perkins Intézetébe ajánlotta. Helennek nem kellett ott laknia, az iskola 20 éves öregdiákja, az erősen látássérült (de nem teljesen vak)  Anne Sullivan ment házhoz hozzájuk tanítónak. Akkor még senki nem gondolta, hogy ezzel egy 49 éven át tartó barátság veszi kezdetét.

Jobb a séta egy baráttal a sötétben, mint egyedül a fényben

– mondta Helen, és milyen igaza volt. Bár az, hogy Anne-nel barátok lesznek, nem volt nyilvánvaló az első perctől fogva. Mire Anne a házhoz került, Helen durcás, nehezen kezelhető volt, akit a szülei alaposan elkényeztettek – hogy is ne tették volna. Anne első dolga volt kijelölni a kis kerti házat iskolának, ahová rendszeresen bejárt tanítványával, hogy az nyugodtan ismerkedhessen a jelekkel.

Ez elég nehezen ment. Anne vitt egy babát a kislánynak, majd a tenyerébe írta a baba szó betűit egymás után. Helen azonban nem értette az egészet, hiszen azt sem tudta, hogy szavakkal jelöljük a tárgyakat, ráadásul azok leírva betűkből állnak össze. Egy hónapjába telt, mire megértette, hogy az által megérintett tárgy nevét írják a tenyerébe. Az áttörés akkor érkezett meg, amikor Anne vizet csorgatott Helen kezére, majd a másikba beleírta, hogy víz. Innentől kezdve nem volt megállás, mindennek tudni akarta a nevét, és végre megvolt az eszköze arra, hogy elementáris tudásszomját csillapíthatta. 

„Amint a hideg víz az egyik kezemre ömlött, a másikra betűzte e szót: ’víz’, először csak gyöngén, azután mind erősebben. Csöndesen állottam s teljes odaadással figyeltem ujja nyomait. Egyszerre, villámgyorsan, mintha fölébredt volna lelkemben valami elfeledett, régi gondolat visszhangja. Ezzel a nyelv titka meg volt fejtve előttem. Rájöttem, kitaláltam, hogy az a hideg valami, ami a kezemre csurgott, v-í-z volt. Ez a szó életet nyert előttem, fölébresztette szendergő lelkemet, megvilágosította, reményt, örömet fakasztott benne, szabaddá tette” – írta Helen Csöndes, sötét világom című önéletrajzi könyvében.

Helen Keller és Anne Sullivan 1897-ben
Helen Keller és Anne Sullivan 1897-benFotó: Library of Congress / Wikimedia Commons

Braille-írás és beszéd: bármi lehetséges!

Ettől kezdve Helen gőzerővel tanulni kezdett, és nagyon jól haladt. Tízéves korában elmesélték neki a norvég Ragnhild Kåta történetét. Ő volt az első norvég gyerek, aki siketvakként (ráadásul szaglását és ízérzékelését is elvesztve) képes volt beszélni, és megfelelő iskolai oktatást kapott. Megtanulta megérteni, mit mondanak neki mások azáltal, hogy kezét gyengéden azok szájára és arcára helyezte, miközben beszéltek (ezt hívják Tadoma-módszernek).

Az írás, illetve a Braille-írás elolvasása a betűk ismerete után már nem volt olyan bonyolult. Helen elképesztő inspirációt merítve sorstársának történetéből, szintén a Tadoma-módszerrel tanulta meg érteni, amit mások mondtak neki, és a beszédet, a hangok formálását is addig gyakorolta (a beszélők, illetve a saját torkára tett kézzel), míg érthetővé nem vált minden szava. A Braille-írás segítségével tankönyvenként haladhatott előre, és egy idő után képes volt idegen nyelveket is megtanulni: Helen Keller végül felnőttkorára francia, német, görög és latin műveket is olvasott. Kevesen lennénk képesek rá még úgy is, hogy az összes érzékszervünk működik. 

Az ember soha nem elégedhet meg azzal, hogy a földön kússzék, ha igazából szárnyalni vágyik

Helen sosem állt meg, folyamatosan fejlődött tovább. Megtanult gépelni, hogy képes legyen rögzíteni a gondolatait, kézből kézbe jelelni, azaz a siketnémák jelbeszédét tapintás útján értelmezni. Így arra is képes volt, hogy elvégezze a Radcliffe Egyetemet, és ezzel ő lett a világon az első siketvak, aki bölcsészdiplomát szerzett.

Tanulmányai végéhez érve a segítő munkát választotta hivatásául. Pontosan tudta, milyen nehézségekkel néznek szembe a sérült gyerekek és felnőttek, így a világot járva (a japánok például különösen imádták, egy akita kutyát is neki ajándékoztak) öntött beléjük lelket motivációs beszédeivel, saját példájával, újságcikkeivel, könyveivel. „Ha én siketen és vakon is gazdagnak és izgalmasnak találom az életet, akkor te milyen rengeteg dolgot tudsz befogadni mind az öt érzékedet használva?” – kérdezte teljes joggal a hallgatóságától. Harcolt a békéért, a nők egyenjogúságáért, érdekelték a világ történései, és értette is azokat. Nem véletlen, hogy Charlie Chaplint és Mark Twaint is a barátjának mondhatta, és több amerikai elnökkel is levelezett. 1920-ban részt vett az American Civil Liberties Union (ACLU) megalapításában, előtte pedig nonprofit szervezetet alapított, ami a vakság megelőzése érdekében küzdött. Egész életében a legkülönbözőbb eszközökkel harcolt a kiszolgáltatottak jogaiért, a vakok, siketek megsegítéséért.

Helen Keller és Anne Sullivan
Helen Keller és Anne SullivanFotó: Library of Congress / Wikimedia Commons

Anne Sullivan áldozata

Mindezt Helen talán nem érhette volna el, ha nincs mellette Anne Sullivan. Miután elvégezte az iskoláit, Anne nem adta fel segítői állását: egész életére diákja mellett maradt. „Tanítóm annyira össze van forrva velem, hogy alig tudok önmagamra gondolni nélküle. Sohasem tudnám megmondani, mit köszönhetek a velem született hajlamoknak és mit az ő befolyásának. Azt érzem, hogy az ő lénye elválaszthatatlan az enyémtől s hogy az én életem léptei mindig az ő nyomába esnek. Ami jó van bennem, neki köszönöm, s ami tehetségem, vágyam vagy örömem van, mindazt az ő szeretete ébresztette föl” – írta róla Helen.

A két nő között létrejött szoros barátságot semmi és senki sem kezdhette ki, még Anne férje sem. 1905-ben ment feleségül a Harvard Egyetem oktatójaként és irodalmi kritikusaként dolgozó John Macyhez, de a kapcsolatuk idővel megromlott, hiszen Anne-nek mindig Helen maradt az első. Amikor Anne 1914-től betegeskedni kezdett, majd 1936-ban elért életének végéhez, Helen volt mellette, ő fogta a kezét.

Ekkor már Helen is az 56. évében járt, de segítség nélkül továbbra sem boldogult el a világban. Korábbi házvezetőnője, a skót Polly Thompson került melléje, és kísérte utazásai során, illetve segítette otthonában. Helennek őt is el kellett veszítenie: 1960-ban Polly agyvérzésének következményeibe halt bele. Az asszony új segítő után nézett, így lépett az életébe a Pollyt addig ápoló Winnie Corbally, és maradt vele élete végéig.

Az utolsó évek

Helent kivételesen hosszú élettel áldotta meg a sors, több stroke-ot is túlélt az 1960-as évek elején. Ezek a lakásához szögezték ugyan, de szellemét megtörni nem tudták. „Az önsajnálat a legnagyobb ellenségünk. Ha behódolunk neki, egész életünkben semmi bölcset sem tudunk tenni” – mondta egyszer. Tovább küzdött, aminek elismeréséül 1964-ben Lyndon B. Johnson elnöktől megkapta a Szabadságért Elnöki Érdemérmet. Rá egy évre az 1965-ös New York-i világkiállításon a Leghíresebb Nők közé választották. Helen Keller három évvel később, 1968 júniusában szenderült örök álomra, békésen, nem sokkal a 88. születésnapja előtt. Kívánságának eleget téve hamvait Anne Sullivan maradványai mellé temették.

Helen emlékezete

Helen Keller olyan ember volt, akit nem szabad elfelednünk. Szerencsére 12 könyvet és számos újságcikket hagyott ránk, amiket olvasva közelebb kerülhetünk egy ragyogó elme, egy újító típusú asszony és egy siketvak ember életéhez, örömeihez, nehézségeihez, sikereihez, küzdelmeihez. Magyarul a Csöndes, sötét világom, a Szakadékból a fényre, és az Életem története/Anne Mansfield Sullivan levelei című könyveit érhetjük el.


Nem Helen az egyedüli látássérült, aki kitartásával, hitével hegyeket mozgatott meg: magyar vakvezető kutyák sem lennének, ha Rithnovszky János nem harcol értük.

Mustra