Végre van egy rendes kínai étterem az Oktogonnál!

A belváros kellős közepén nyitott új éttermet Wang Mester. Hurrá!

Április 2-án nyitott Wang Mester belvárosi étterme, a Biang Bisztró az Oktogonnál. Eddig vagy a Kőbányai úti kínai piacra kellett menni a házias kínai ízekért, vagy Zuglóba. Mostantól viszont a belvárosban is elfelejtheti az ember mindazt, amit a sarki kínai büféken szocializálódva eddig gondolt a kínai gasztronómiáról. Ráadásul a Teréz körúti után hamarosan nyílik egy újabb a Fővám téren. 

soft opening alatt néhány szerencsés megkóstolhatta az étlapon szereplő fogásokat, és a véletlen szerencsének köszönhetően mi is közéjük keveredtünk. Úgyhogy első kézből mondhatjuk el, hogy milyen is az új hely. 

A körúton gyakorlatilag egymást érik az olcsó fapados sörözők, a kebabos helyek és a gyorséttermek. Na, ebbe a versenybe szállt be most egy olyan kínai hely is, ami nem a megszokott illatos-omlós, hagymás, és csípős csirke vonalon mozog, hanem lesz némi sejtésünk arról, hogy valójában milyen is a kínai konyha. Persze azért az igazán vad dolgokért mint mondjuk a rántott kacsafej, még mindig ki kell zarándokolni a piacra. De nincs is ezzel gond, aki kísérletezni vágyók már úgyis tudják, hogy egy jó kis belsőség abban a környezetben még inkább egzotikussá válik, mintha a belváros közepén fogyasztanánk. 

De mit tud a Biang Bisztró? 

Könnyen belefuthat abba a hibába az ember, hogy elsőre azt hiszi, hogy ez nem más, mint egy kicsit jobban dizájnolt kifőzde. De akkor feltűnik, hogy nincs ételkínáló pult, ami máris egy jó jel. Aztán pedig ott az étlap, amiből már egyértelműen kiderül, hogy van rá esély, hogy jót együnk. Az étlap valóban bisztró jellegű, nincs ezernyi fogás, van viszont választási lehetősége annak, aki bevállalósabb, de az sem esik majd kétségbe, aki csak óvatos duhajként valami biztonsági ételre vágyna. Utóbbiaknak például ott a csirkés pirított rizs, vagy a sült tészták.

Aki viszont sokkal kísérletező kedvű, az olyan klasszikus kínai előételek közül választhat mint a szójaszószos marhaszelet, a lótuszgyökér kockák, vagy ehet gái dzsiáo rizst is. Emellett levesek, saláták és desszert is szerepelnek a menün. 

A lényeg: milyen a kaja? 

Legutóbb akkor ettünk Wangnál hivatalosan, mikor rizseket is teszteltünk, magánkiruccanáson meg ezerszer. Aki egyszer ráérez az igazán jó kínai ízére, az a rabja lesz. A városi legenda szerint ez a kínai só hatása, vagyis a nátrium-glutamáté, ami az ötödik alapízt, az umamit adja. És ami gyakorlatilag függővé tesz. Ennél azonban kézenfekvőbb magyarázat, hogy egész egyszerűen tényleg finom. Én első kézből ismerem a rizsteszt óta azt az érzést, hogy az ember rákattan egy óvatlanul mellette hagyott ételre, és már az adag felének elfogyasztása után szembesül azzal, hogy ő most éppen belsőségeket falatozik lelkesen, amit egyébként nem valószínű, hogy valaha rendelne.

A Biang Bisztróban lényegesebben visszafogottabb a felhozatal, mint mondjuk a piacon, vagy akár a zuglói étteremben. De valószínűleg itt nem is az volt a célja Wangnak, hogy, megmutassa, hogy ő tudja milyen a jó kínai konyha – mert ezt már tudjuk. Itt inkább az lehetett a lényeg, hogy könnyen fogyasztható, ötletes, de mégis az igazi kínai ízeket magában hordozó menüsor kerüljön az emberek elé.

Ez sikerült, igaz érdemes odafigyelni, mert például a csirkehús csíkokban a tészta mellé zárójelbe tett csípős, az azt jelenti, hogy tényleg irgalmatlanul csípős az a szósz, amit hoznak mellé. Így csak a tűznyelők öntsék rá az egészet. A burgonyacsíkok is csípősek, igaz azok nem olyan vészesen. A hússal töltött falatok közül mindenképpen meg kell kóstolni egyet, – mi a ropogós rizsbundás sertés-rákos golyókban nem csalódtunk –, ahogyan az erős-savanyú kacsalevest sem érdemes kihagyni. Az adagok nagyok, szóval nem feltétlenül egyszerre kell végigenni a menü összes pontját. A lényeg az, hogy van alternatíva az Oktogonnál azoknak, akik nem akarnak kifőzdézni, de sokat sem szeretnének költeni. 

A mi konyhánktól teljesen idegen ételeket megkóstolni nem csak amiatt a közhely miatt élvezetes, hogy akkor kitárul előttünk a világ, meg egy falatnyi más kultúra és hasonló klissék. Hanem egészen egyszerűen azért, mert végre újra gyerek lehet az ember, és önfeledten örülhet annak, ha az étel teljesen máshogy fest, ahogyan azt a neve alapján elképzelte. Vagy éppen olyan íze van, amilyet még sosem érzett, és próbálja kitalálni, hogy milyen fűszer lehet az az ismeretlen. Aztán a pincér kedvesen elmond három totál ismeretlen összetevőt, amiknek a nevét már akkorra elfelejti az ember, mikorra befejezi az értő bólogatást, amivel éppen azt leplezi, hogy fogalma sincs, hogy gyümölcsről, fűszerről vagy valami extra zöldségről hallott éppen. Na ez az érzés megvan, viszont el lehet rángatni egy finnyásabb embert is, aki már attól kiszaladna a világból, ha az étlapon meglátja, hogy szójaszószos sertésköröm, vagy disznófül. 

Vegyük úgy, hogy ez a bisztró a finnyás emberek kis pancsolója, miután már elegük lett a lábáztató kínai kifőzdékből, de még mielőtt bemerészkednének a medencébe, ami jelen esetben ugye a Gizella úti étterem, és elindulnának a mélyvíz felé, ami pedig a piacos egység.  

Mindez mennyiért?

Árban nyilván drágább mint egy kifőzde, viszont olcsóbb mint mondjuk a Gizella utcai vagy a piaci étterem. Az adagok nem éppen degusztációs menüre hajaznak, vagyis 980 forintért egy rendes nagy tál levest kap az ember. Az előételek közül a legdrágább a szójaszószos marha, ami 1280 forintot jelent, a többségük bőven 1000 forint alatt marad. A tészták 1780-1880 körül mozognak, és 200 forintos felárért hajdinatésztával is lehet őket kérni, a sült tészták közül pedig a rákos a legdrágább a maga 1980 forintjával. Ugyanez a helyzet a pirított rizsekkel is. Az egész bisztró legdrágább étele a pekingi sült kacsa rizzsel, de ez is 2380 forintba kerül, a desszertekért pedig egységesen 780 forintot kell fizetni.